2014. október 30., csütörtök

Hogy kezdtem félni?



Első e témájú emlékeim apukámhoz kötődnek.
Az egyik közülük gyakran felsejlett bennem az elmúlt években. Talán, mert lassan visszatalálok önmagamhoz, végre újra képes vagyok felfedezni, én mit is szeretnék. De valószínűleg az is igaz, hogy pont ennek az emléknek a felbukkanása és feldolgozása segít, hogy mikor kell, magamat is ézékeljem: érzéseim és a felszínen lebegő szükségleteim mellett eddig rejtőző, mélybe rejtett vágyaimat, igényeimet, kívánságaimat, vonzódásaimat.

Hogy is volt?
A házak nagy csoportját, ahol laktunk, kerítés övezte. A kerítés alapzata terméskővel volt kirakva, rajta kicsit szélesebb betonkoszorú  fölött 25 cm magasan fémrúd. Az egész kerítés talán 60-65 cm magas volt, a tetején futó rúd átmérője nagyjából 7-8 cm.
A gyerekeket arra ingerelte, hogy fellépve a kő alapzatra elinduljanak ezen a rúdon és egyensúlyozzanak, mint egy kötéltáncos. Minnél hosszabban sikerült végigmenni rajta lebillenés nélkül, annál nagyobb elégedettséget, büszkeséget eredményezett. Segített az egyensúlyérzékelés és az önbizalom kiépülésében is. Csuda jó játék volt.
Nekem, a kicsi lánynak a kb. 30-35 méteres kerítés szakaszok kilométereknek tűntek. Felléptem, próbálgattam, lebillentem, újra kezdtem. Leesni nem tudtam, hisz a kőpárkány elég széles volt, hogy arra lépjek, amikor megbillenek. Órákig elszórakoztam a gyakorlással.
Vidéken éltünk, csendes kisvárosban, némileg zárt közösségben, biztonságban, ezért  felügyelet nélkül is játszhattam a házunk körüli nagyjából 700 méteres sugarú körben. Ami akkor maga volt a szabadság. Hisz 4 éves voltam. Így lehetőségem volt egyedül annyit játszani, amennyi csak belefért...

Szóval próbálkoztam, gyakoroltam egész nyáron és egyszer csak sikerült nekem is lelépés nélkül végigmenni a leghosszabb szakaszon is, akárcsak nálam 6, ill. 7 évvel idősebb testvéreimnek.
Aztán már csak így közlekedtem, a járda helyett a kerítés tetején, ha egyedül voltam, mert annyira könnyű és élvezetteli volt a kicsi talpú lánykának azon a rúdon járni!

Egyszer aztán a munkából hazatérő apukám meglátott. Egész közel értunk egymáshoz, mikor észrevett, mert én ugye az egyensúlyozásra koncentráltam, ő meg ennél alacsonyabban élő énemhez szokott :).
Mikor meglátott, első, önkéntelen reakciójából rám szólt. -- Szállj le onnan azonnal, babám, te még kicsi vagy ahhoz, hogy fent mászkálj a rúdon! Te még ezt nem tudhatod!

Én pedig leszálltam és nem is mentem fel többet, csak kb. 10 év múlva. de sose lettem újra olyan magabiztos, mint akkor, 4 évesen voltam.
Mert az apukám azt mondta, hogy én ezt nem tudom. Márpedig, ha ő mondja, akkor az úgy is van. Nem számított az addig megélt valóság, a több hónapos tapasztalat.
Csak az számított, amit az ÉN APUKÁM mondott. Mert ő tudta, mi az igaz.
Leszálltam emellett azért is, mert meghallottam a hangjában a félelmet. Márpedig az nem lehetett, hogy az apukám féljen. Mert akkor elveszett volna számomra valami alapvető biztonság. Jobb volt, ha én féltem, mert az kevésbé volt veszélyes...
Miért is? Mert a saját, kicsi félelmemet tudtam így-úgy kezelni, de az övét nem. Ahhoz kicsi voltam (valóban) és tapasztalatlan.
Az ő félelme félelmet szült bennem is. Nem a rúdon mászkálástól. Hanem a bizalomteli kapcsolat elvesztésétől.
Lett egy másik következménye is az életemben ennek a történetnek. Elhittem, hogy nem tudok valamit, annak ellenére, hogy éppen akkor csináltam. Mert a félelem miatt a szeretett apa/férfi hangjában lemondtam a tudásomról, önmagamról. Mert bennem is elveszett a bizalom önmagam felé, amikor meghallottam, hogy benne nincs bizalom felém.

Hát, így kezdődött.

Persze, mindezt csak ma látom, értem ilyen tisztán. Akkor csak történt, tudattalan döntések sorozataként. Évtizedekre berögzült mintát eredményezve.
Ezért reagálok esetleg a helyzethez mérve indokolatlanul hevesen manapság is, ha egy általam kedvelt ember/férfi kifejezi a félelmét, aggodalmát az én "vakmerőségem" miatt. Ahogy ezt májusban, az óceán csábító, másfél-két ember magas hullámainak hívása és az óvó tiltás ellentétében örlődve megtapasztaltam.

Az ilyen helyzetekben szabadságra, autonómiára vágyom, ugyanakkor szeretném megtartani a harmónikus, bizalomteli kapcsolatot is...


2014. október 27., hétfő

Tűzönjárás



A fenti képen Ken Cadigan látható. 1992-ben az ő csoportján kezdtem meg annak kutatását, ki is vagyok én, nem csak szellemi, hanem lelki, sőt személyiség szinten is. Sokat tanultam tőle, nála, mert sokféle módszert használt a csoportjain.
Az egyik legfontosabb dolog ezek közül az volt, hogy egy csoportvezető is része a csapatnak, melynek átmenetileg vállalta az instruálását. Ő gyakran "beült" a kör közepére, hogy saját belső témáján dolgozzon, ezzel teremtve meg számomra az egyenrangúság élményét. Megmutatta tudása, hozzáértése mellett azt is, hogy esendő ember. Van, ahol többet tud nálunk, van, ahol kevesebbet. Nekem például szolgált. Akkoriban is elismerést szült bennem, de igazán mostanában fogom föl, saját csoportjaimon, ennek jelentőségét.

De most valami másról szeretnék valójában írni. '94-ben, Zánkán vezetett Ken egy tűzönjárást. Ami nála többet jelentett, mint végigsétálni jó társaságban a 700 Celsius fokos parázson.
Együttlétünk 2 és fél napos volt, ahol az első és a második nap nagy része arról szólt, hogy lélekben és mentálisan felkészüljünk arra, ami jön. Megkerestük félelmeinket, szenvedélyeinket, melyek visszatartanak bennünket dolgok szabad megélésében. Egyre közelebb és közelebb kerültünk ezekhez az elakadásokhoz, (talán) még azt is felfedeztük, miként szolgálnak ezek bennünket. Erre azért volt szükség, hogy amikor lerakjuk ezeket a terheket, az valóban tudatos választásból történjen. Ne valami ellen, hanem valamiért tegyük azt.
Ezután elindultunk a környező. fával borított területre, hogy a meglevő tölgyfarönkök mellé hullott, száraz fát is gyűjtsünk, jelképezvén, hogy amit most magunkból kiégetni kívánunk, az már "tűzre való".
Közösen raktuk meg a nagy mágylyát, aztán Ken meggyújtotta. Körben ülve, némán, még mindig önmagunkra és témánkra koncentrálva néztük, ahogy a hatalmas tűz elemészti a fát, és amikor eljött az ideje, bedobtuk a lángok közé céduláinkat, melyekre korábban felírtuk elhagyni kívánt cselekvési módjainkat. Meglepett, hogy az, ami számora eddig olyan nagy jelentőséggel, súllyal bírt, milyen pillanatok alatt válik semmivé, könnyedén felröppenve a forró légáramlatban.
Amikor pedig már csak izzó parázs maradt a hatalmas farakás helyén, azt gereblyével, lapáttal rátermett férfiak szétterítették a földön, egy kb. 2 méterszer 3 és fél méteres területre. Az emberek pedig elkezdtek sorba állni. Ki mikor volt kész, hogy átlépjen félelmein.
Én azt hiszem, nagyjából a tömeg kétharmadánál szántam el magam. A sorban még izgultam, és amint közeledtem a parázsszőnyeghez, félelmem is egyre jobban nőtt. De már nem attól a dologtól féltem, amit korábban leírtam, hanem a forróságtól, ami felém áradt.
Az első megdöbbenés akkor ért, mikor már nem volt előttem senki, csak a parázsszőnyeg, és a túloldalon Ken, aki kitárt karokkal várt rám. Mert egyszer csak már nem a félelem töltött el, hanem az elszántság. Nem emlékeztem rá, mikor éreztem ilyet utoljára... Így vettem egy nagy lélegzetet és elindultam. A talpam alatt gyönyörű színekben izzó parazsat kellemesen melegnek találtam, és csak mentem és tudtam minden egyes lépésemet, tudtam, hogy én választottam ezt az utat és láttam, hogy meg tudom tenni!
Értettem Ken boldog mosolyát, amivel magához ölelt a túloldalon. Az én arcomon ott volt annak a mosolynak a tükörképe.
Csoda várt rám a másik oldalon: felszabadult énem.

Felfogtam, hogy bármire képes vagyok, amit igazán szeretnék megtenni.

De még valamit. Azt is megértettem, hogy a félelem lehet a barátom, útmutatóm. Megmutatja, valójában merre szeretnék menni. Azóta a tűzönjárásnak erős a szimbolikája bennem. Számtalan esetben indultam neki dolgoknak, melyektől féltem, egy nagy lélegzetet véve, és derült ki a végén, hogy nemcsak, hogy nem dőlt össze a világ, de a túloldalon csoda várt.
Ráadásul többször előfordult az is, hogy összedőlt a világ. Az a világ, amiben addig éltem, ami már nem támogatott. Elkezdhettem az építkezést,  a jelenben engem segítő, engem szolgáló világ építését.

Amikor elindulok, sosem tudom, mi lesz a vége. Még olyan is van, hogy itt-ott megégetem magam. De vállalom a kockázatot, mert így lehet csak számomra öröm, megkönnyebbülés, szabadság és esély. Lehetőség a korábbinál teljesebb életre.

Akik szeretnek, tudják, hogy a hitvallásom: Félek és csinálom! (Megjegyzem, gyakran félek :).)

Köszönöm Ken Cadigan, hogy annak idején sokszor megtetted a hosszú (12000 km) utat az otthonodtól ide, Magyarországra, megadva ezzel nekem és még sok embernek a lehetőséget az önmagunkkal való találkozásra!


2014. október 17., péntek

Lassú, csendes búcsú



Felzaklatódtam. Ami talán egyáltalán nem logikusan következő érzés ebben az esetben. De hol a logika, amikor érzésekről van szó?
Kedves barátaim a bloggal kapcsolatos elismerésüket fejezték ki, azt, hogy tetszenek nekik az írásaim, különösen Havának szóló levelem. Arra biztattak, írjak több személyes bejegyzést, mert ez kiemelkedik a többi közül.

Emésztgettem magamban beszélgetésünket és mire hazaértem, addigi nyugalmam és esti fáradtságom átváltott feldúltságba. Mert nem arról van szó, hogy írtam valami jót, ami megismételhető. Hanem arról van szó, hogy búcsúzom lassan magamban valakitől, aki fontos nekem, aki életem majdnem felében jelen volt, akit szeretek, akire nem tudok címkét ragasztani. Mert kifejezhetetlen, amit ő nekem jelent. Ő Hava.

Vannak emberek a szüleinken kívül is, akik meghatározzák az életünket és akik nélkül nem azok lennénk, akik vagyunk. Rendszerint a szeretet mellett még rengeteg érzés köthető hozzájuk és végtelen számú kielégült és kielégületlen szükséglet. Akikkel rengeteget foglalkozunk, úgy is, hogy éppen velünk  vannak, úgy is, hogy esetleg sok-sok kilométer választ el bennünket. Foglalkozunk velük, mert bennünk élnek. Emésztgetjük az együtt megélt élményeket, töprengünk mondataikon, gesztusaikon. Pont emiatt formálódunk általuk.
Nekem Hava ilyen ember. Valaki, akivel ténylegesen is sok időt töltöttem, de a külön létben is rengeteget foglalkoztam/foglalkozom vele magamban, beszéltem/beszélek róla másokkal. Mert megérintett. Az energikussága, elszántsága, elkötelezettsége.
Ráadásul én csak egyike vagyok a rengeteg embernek, akire hatással volt. Kétlem, hogy akadt valaki, akit hidegen hagyott, ha a közelébe került.

Mert mindig álmodott és ezeket az álmokat igyekezett megvalósítani. Ahhoz, hogy valósággá váljon az éppen aktuális álom, mozgósított mindenkit, akit csak ért. Elképesztő kapcsolati hálóval rendelkezik szerte a világban.

Gondolkodtam, mi mindenbe fogott bele, mi mindent tanult. Dolgozott, mint angol nyelvtanár, tolmács, fordító, tanítás módszertani kutató, író, kineziológus, családfelállító terapeuta, Erőszakmentes kommunikációs tréner, Reiki mester, kitanulta a spirituális választerápiát, foglalkozott tűzön-járással, fotóolvasással, agykontrollal és ki tudja még mivel. Fáradhatatlanul tanult, kutatott, mert szeretett volna megtalálni valamit...
Nem vagyok meggyőződve róla, hogy megtalálta bármiben is. Mert szerintem önmagát kereste. Mindenben, amivel próbálkozott, számára az volt a lényeg, hogy rájöjjön általa valamire, elkapjon egy ízt, egy szálat, ami Ariadné fonalához hasonlóan kivezeti őt a labirintusból. A lélek fájdalmának, hiányérzetének labirintusából. Hogy kibukkanva önmagával találkozhasson és a felismerés boldog mosolyával megölelhesse, akit lát.

Drága Hava! Szurkolok Neked, hogy végül megtaláld, amit, akit keresel. Őszintén kívánom, hogy az utolsó előtti pillanatban megtörténjen a rá(d)csodálkozás, így az utolsó lépést már ne magányosan tedd meg, hanem együtt lépjetek át az ismeretlenbe! Hogy a következő forduló a táncban könnyebb legyen...


2014. október 13., hétfő

Gondolatok a sikerről



Ültem ma este a számítógép előtt és egyszer csak az a szokatlan élmény ért, hogy egyszerre voltam benne 2  facebook-os üzenetváltásban, meg egy e-mail-ezésben, melyben  hárman vettünk részt, és arról szólt, mivel lepjük meg ünneplésként negyedik társunkat.

Egyik beszélgetőtársammal egyszer találkoztam csak, immár 6-7 évvel ezelőtt. Azóta is összeköt minket valami (nem a FB-ra gondolok ;)). Összeköt minket az együtt töltött 3 napnak az emléke, mert a marosvásárhelyi 2 napos tanfolyamon hirtelen, nagyon közel kerültünk egymáshoz.
Másik beszélgetésem is olyan barátnőmmel zajlott, akit az EMK-n keresztül ismertem meg Szintén tanfolyami résztvevő volt egy csoportomon, közös munkánk kb. 5 évre nyúlik visza. Tavasz óta ő is EMK oktató, akivel az évek során  sikerült nagyon meghitt, közeli, kölcsönösségen alapuló kapcsolatot kialakítanunk.
Már sejthetitek, hogy a levelezésben is csupa olyan hölgy volt érintett, akikkel van EMK-s múltam.
Az említett emberek egyikének születésnapja alkalmából olyan virágokról készült képet küldtem, melyeket májusban Mauin láttam. Ahol csodába illő utazáson vettem részt egy ismerősömmel, akit szintén az Erőszakmentes Kommunkációnak köszönhetek.

Ezen a ponton pedig felbukkant bennem a kérdés: lehet, hogy én sikeres ember vagyok?
Vajon mi a siker mércéje? Az, hogy vettem-e lakást, autót a pénzből, amit kerestem? Nem vettem. Csak hol jobban, hol nehezebben megéltem belőle én és a gyermekeim.
Az a mércéje, hogy a nevem sokszor megjelent a médiában, így országszerte ismertté vált? Nem jelent meg a nevem, csak egyszer, vagy kétszer, akkor sem nagy pédányszámú lapokban.
Az-e, hogy számon tartanak engem hivatalos helyeken és, ha szakértő kell, magától értetődően engem hívnak? Ez sincs így.
Sőt, a fenti képen látható kupák sem az enyémek.

Viszont én magam rengeteg változtam az elmúlt 18 évben. Először is, Nada szavait idézve, kiléptem a monodrámából. Mert valaha egyszemélyes életet éltem. Nem érzékeltem a körülöttem élő embereket. Ha valaki azt mondta, szeret, fel nem foghattam, miről beszél.
Akikről én azt hittem szeretem őket, rendszerint kiderült, hogy csak egy általam elképzelt képet szerettem, aminek kevés köze volt a valósághoz. Ma már látom a körülöttem lévők erényeit és gyengeségeit és olyannak fogadom el, szeretem őket, amilyenek.
A munkámmal kapcsolatban legtöbbször attól féltem, hogy majd jön valaki és kideríti rólam, mint a mesében a mesebeli császárról kimondta a kisgyerek, hogy "meztelen vagyok". Hiába teltek el évek, ez a félelem sokáig társam volt. Ma már nem félek. Tudom, hogy a legnehezebb helyzetekben is magától értetődően tolulnak számra az őszinteség, vagy az együttérzés szavai.
Egyedülálló anyaként aggódtam, hogy esetleg egyszer csak azt mondja valamelyik gyermekem, hogy valamit elrontottam. Ma már mindhárman nagykorúak, megállnak saját lábukon és tudom, hogy ha rám gondolnak, elismerő és szeretetteli szavak fogalmazódnak bennük. Mert látták, hogy sokszor gyenge voltam, de kitartottam mellettük, és amikor úgy láttam, hogy valamely cselekvési módom nehézzé teszi közös életünker, megváltoztattam.
Sokáig a szeretetért olyan dolgokra is igent mondtam, amikre nem akartam. Vagy akkor is nemet mondtam esetleg, amikor a szívemben igen volt, csak ezt nem mertem felvállalni. Manapság már sokkal könnyebben mondom ki személyes igazamat mindkét esetben, bár belátom, nem mindig.
Gyakran félek, vagy teszek, mondok olyat, amire aztán nem vagyok büszke. De igyekszem.

Ami pedig a legfontosabb: sok embert szeretek. Számtalan név felbukkanásakor van bennem a közelség élménye és melegszik meg a szívem. Azt is hiszem, hogy ugyanennyien vannak, akik, ha én eszükbe jutok, mosolyogva gondolnak arra: igen, Juliannát szeretem.
Ide tartoznal azok is, akikről nincs is tudomásom, de olvasnak engem, a blogomat. Miért? Mert néhány nappal ezelőtt kaptam egy elektromos levelet. Olyan feladói cím szerepelt benne, melyet eddig még nem láttam. A levél pedig egy csomó angol nyelvű Marshall könyv és hanganyag linkjét tartalmazta, azzal a kísérő szöveggel, hogy hátha hasznát tudom venni. Aláírás: szeretettel, Ági. Kedves Ági! Nem jöttem rá, ki vagy, de ettől még nagyobb az ajándék. Jelképezed számomra minden olvasómat, akit nem ismerek. Viszont így tudom, hogy számítok nekik. Köszönöm!

Szóval azt hiszem, sikeres vagyok a szó legemberibb értelmében. Köszönöm mindannyiótoknak, akik a szívemben éltek!



2014. október 8., szerda

Havának, szeretettel


Hétfő délután sétáltam az őszi erdőben a Buda feletti hegyeken és elhatároztam: írok Neked, Rólad, kettőnkről.

Hisz ma valaki más lennék, ha nem ismerlek meg.
22 év. Sok idő. Volt benne, amikor rajongtam, amikor dühöngtem, amikor tehetetlen voltam, amikor szerettem és mostanában szemlélem, mi törénik. Ha felbukkan a neved, magától értetődő a tisztelet, elismerés és megbecsülés.

Emlékszem első közös csoportunkra Ken Cadigennél, milyen elbűvölten hallgattam a tolmácsolásod. Példaképnek láttalak abban, hogy lehet 3 gyermek mellett egyedülállóként is sikeres karriert befutni, ugyanakkor komoly önismereti munkába merülni. Másokat inspirálni, velük közös álmot álmodni, sőt meg is valósítani.
Egy közös álmunknak köszönhető életem egyik nagy szerelme, az Erőszakmentes Kommunikáció, hisz az általad kitalált és közösen megvalósított konferencián volt először Marshall Budapesten, aztán még sokszor vendégünk.

Emlékszem a Frank Cardell által vezetett csoportok ízeire, élményeire, melyeken szintén osztoztunk.
Volt idő, mikor Clarissa Pinkola Estes szavai nyomán anyáim közé soroltalak, volt, hogy testvéremnek tekintettelek, máskor kolléganőmnek.

De a legnagyobb ajándék, amit kaptam töled, az az, hogy tudok ma nemet mondani. Mert a sok közös érték mellett azért különbözünk is. Te pedig olyan szépen és kitartóan tudsz kérni. Tehát, hogy önmagam maradhassak, megtanultam, hogy a "nem" szó kimondása gyakran a legnagyobb szeretet és bizalom kifejeződése. Örökké hálás leszek Neked ezért a felismerésért. Mert így önmagát valóban becsülő anyává, barátnővé, gyermekké, partnerré váltam a kapcsolataimban. Így lehet blogom címe is az, ami. Köszönöm, hogy tanítóm vagy!

Köszönöm a körtáncokat, ahol egymás kezét fogtuk, az angol nyelvórákat, ahol mondókákat kántáltunk, a könnyes kacagásokat, a közös étkezéseket, az izzadságos szervezőmunkákat, a Pasaréti úti lakás otthonosságát, a pörgő ölelést Ken csoportjain való találkozásunkkor, mikor felkaptalak örömömben, hogy látlak. Köszönöm, hogy figyelemmel kísérted Bori lányom amerikai blogját, a beszélgetéseket közös ismerőseinkkel, amikor Te voltál a téma, az utazást az Őrségből, mikor Franket fáradtan megautóztattuk és rám szóltál, hogy a hiszti nemzetközileg érthető szó, és az autódban néha órákig tartó beszélgetéseket. A gyermekeidet, hisz mindhárman barátaim. A történeteket anyukádról. A Barbara Streisand-os fényképedet a szobád falán. A korai szerdák kezdőköreinek némaságát, amit kb. négy év után megelégelltem. A Szent István körúti lakás összejöveteleit. A munkát, amit végeztem az alapítványnak. A piliscsabai és dobogókői csoportokat. Csergő Csabát, akitől az első felkérést kaptam, hogy tartsak tréninget. Az "Évák" barátságát. A várakozást az Óbudai Gimnázium előtti téren, amikor találkát kértél tőlem Sebastian halálakor és nem jöttél el. A töretlen élményt, hogy fontos vagyok Neked. Legutóbb pedig, hogy nálad találkozhattunk Ike-kal.

Valójában végtelen a felsorolás.

Köszönlek Téged! A 22 évnyi erősebb, vagy halványabb, de folyamatosan meglévő szeretetet!


Újabb válasz Laurának :)


Folytatom a témát, hogy mit kezdhetek azzal az emberrel, akit nem szeretek. Korábbi válaszomra Laura írt nekem, ami tovább fűzi bennem a gondolatmenetet.

Ő: Arra gondolok most, hogy ha valakit nagyon, de nagyon nem kedvelek, akkor 1. vagy nem tudok elfogadható motivációt találni a tettei/tulajdonságai mögé, 2. vagy irigy vagyok, ezért irritál annyira. A másodikkal alig tudok kezdeni valamit, sajnos... Ilyenkor én is menekülök...

Mostani válaszom:
Nagyon tetszik nekem, amit megláttál. Főleg az irigység szó.
Ami az én olvasatomban azt jelenti: én is szeretnék olyat, ami neked van.
Nada készített erre egy szerintem klassz gyakorlatot, amiben megkereshetjük, 1. mely megnyilvánulás irritál minket a másikban, ezzel szerintünk milyen szükségletét elégíti ki olyan tökéletesen, amit mi meg magunknak egyáltalán nem. 2. Rendszerint mi, hozzá képest nagyon másképp működünk, tehát, megkereshetjük, ezzel mi mit is adunk magunknak (más szükséglet/ek). 3. Végül pedig utánajárunk, mit tehetnénk azért, hogy mostantól mindkét szükséglet(csoport) kielégülhessen az életünkben.

Én ezt a gyakorlatot nagyon szeretem :), mert sokszor segít. Köszönet érte Nada Ignjatovic-Savicnak!


Hogy érthetőbb legyen, egy példa:
Nehezen vagyok azokkal az emberekkel, nőkkel, akik egy laza, baráti összejövetelen a többiekhez képest nagyobb hangerővel, és többet beszélnek, főleg magukról.
Ehhez képest én még nagyobb társaságban is inkább kis csapattal szeretek, néha egyenesen csak kettesben beszélgetni, elmondani a véleményemet dolgokról és meghallgatni a többieket/másikat, hogy vannak ők az adott témával.
Ilyen helyzetben kevéssé szeretek önmagamról beszélni. Ezzel én a meghittség, kölcsönösség, tartalmas együttlét, biztonságos kapcsolódás iránti igényemet elégítem ki.
Ők pedig azzal, ahogy vannak, valószínűleg a figyelem, önértékelés, könnyed, szórakoztató társalgás, pezsgés iránti vágyuknak tesznek eleget.

A két szükségletcsoport együtt: figyelem, önértékelés, könnyed, szórakoztató társalgás, pezsgés, meghittség, kölcsönösség, tartalmas együttlét, biztonságos kapcsolódás.
Eddig én ilyen helyzetekben elsősorban a könnyed, szórakoztató társalgás, pezsgés iránti szükségleteimet nem vettem figyelembe. Tehát, mit tehetek, hogy mostantól kezdve mindez legyen nekem? Pl.: mondjam meg, hajlandó vagyok-e arra, hogy legközelebb, hasonló esetben az egész társaságnak elmesélek magamról egy vicces történetet!
Igen, törekszem erre, de szeretném előre kitalálni, mi lesz az a történet, hogy meglegyen nekem a biztonságos kapcsolódás is :)...

A képeken szeretett Erőszakmentes Kommunikációs trénerem, Nada látható, akitől én a négy lépés következetes, szigorú használatát tanultam.


2014. október 4., szombat

Újra: Életre val(l)ó kapcsolatok



Ezzel a címmel korábban meghirdetett tanfolyamom végül nem indult el szeptemberben.
Kerestem, hogy vagyok én e késlekedés forrása. Azt találtam, hogy amikor írtam a meghívó szövegét, valamit. ami most igazán élő bennem, nem vállaltam fel.
Reménykedtem, elég lesz, ha az életteliség iránti vágyamat, mint nekem fontos értéket, beleírom a meghívóba.
Úgy tűnik mégis, ez kevés. Ennél több kell, a teljes őszinteség: szeretném, ha a tanfolyam során kiemelt hangsúlyt kapna: az EMK-t most (főleg) azért tanuljuk, hogy ezzel a nők és férfiak között teremtsünk harmónikus, bizalommal teli kapcsolatot.
Az évek alatt ugyanis, mióta tanítom ezt a beszédmodellt, kiviláglott számomra, ha a nemek közötti kapcsolat áramló, akkor ez alap, melyre építhetünk sok minden mást. Ezért szeretném mostantól ezt a témát kiemelt figyelemmel, empátiával, szeretettel kezelni. Hangsúlyossá tenni a tanfolyamokon. Azért pedig, hogy ez valóban történhessen, örömmel köszöntöm a férfiakat is az EMK-s csapatban!

Természetesen maga az Erőszakmentes Kommunikáció az élet minden területén megkönnyítheti a kapcsolatteremtést. Ha használjuk, általánosan járulunk hozzá életünk szebbé tételéhez.
Így, akinek a gyermekével, szüleivel, kollégájával való párbeszéd jelent nehézséget, Őt is szeretettel várom!

Ez a mostani kurzus egy 3x30 órából álló tanfolyamsorozat első része. Viszont, aki jelentkezik, csak erre a 30 órára kötelezi el magát :).
Október 20-val kezdődően 10 héten át, hétfő esténként, 18-21 óra között találkozunk.
Helyszín: Bp. XIII. Hegedűs Gy. u. 49-51. 1./1. 20-as kapukód. Kikötő Önismereti Kp.

További részletekről érdeklődni a jszentpeteri@yahoo.com e-mail címen lehet. Tárgy: EMK.

Tanuljunk együtt :)!