2017. május 29., hétfő

Életbátorság




Az Erőszakmentes Kommunikációban a szükségleteknek igen fontos szerep jut. Mivel a szükséglet a megértés, a találkozás és elfogadás kulcsa.
Az én megfogalmazásom szerint a szükségletek olyan, fogalomként kifejeződő belső igények, melyek az élet valamely pillanatában mindenkié lehetnek.
Szeretem, amikor a csoportokon, tanfolyamokon, vagy egyéni munkában új szót találunk 1-1 ilyen igény kifejezésére.
Van kolléganőm, akinél erősen korlátozott az erre használt szavak száma, mikor tanít, mert ugye, akik addig nem szoktak hozzá a szükségletekre való odafigyeléshez, örülnek, ha azt a tízegynéhány szót kell csak beilleszteni az új szókincsbe. Van benne ráció.
Ehhez képest én halmozok. Hisz az EMK lényege a kapcsolat létrejötte (magunkkal, ill. a másikkal). Szerintem annál könnyebb ezt a kapcsolatot fellelni, minél pontosabban, egyértelműbben fejezzük ki az éppen aktuális belső igényünket. Ezért aztán sok szavas szótárt készítek a résztvevőkkel.
Így találtunk rá a trénerképző egy pontján az életbátorság szóra is (Szalai Zs. Pynky ajánlotta meg valakinek).
Én imádom. Gyakran felmerülő szükségletem ugyanis ez a különös kifejezés. Merni élni :).

Most úgy került elő, hogy délelőtt dolgoztam egy fiatal nővel, akinél ilyesmiről volt szó. Mostanában ébred önmaga és saját igényei tudatára. Kiderült, hogy ő is azzal jött erre az életre, hogy ez egy klassz buli. Ahogy én is "isteni hancúrnak" gondolom, élem az életet.
(A környezetünknek időnként ez nehézséget jelent.)

A másik aktualitást a szombati operaházi látogatásom hozta.
Vezetőnk egy nyugdíjba vonult (valójában még fiatal) balett-táncosnő volt, aki az elején elmondta, nagyjából mi lesz a program, és már akkor említette, hogy lehet majd spicc-cipőt próbálni.
Ez megmozdított bennem valamit.
Rengeteg érdekes, izgalmas dolgot tudtunk meg az épületről, a balettben dolgozók életéről, így csak akkor ébredtem rá, mi piszkálódott meg a lelkemben, amikor bementünk egy próbaterembe és előkerültek a cipők. Az egyik nagyon tetszett és úgy tűnt, az én méretem. Belebújtam, odalépkedtem a tükör előtti korláthoz és mellette spiccbe álltam. Elöntött a boldogság ...

Aztán megszólalt mellettem egy fiatal anyuka, rám nézve (neki a 10 év körüli lánya bújt cipőbe, de nem állt fel benne egyáltalán): Ez nagyon veszélyes! Komoly sérülések lehetnek ebből! Ahhoz, hogy valaki ilyet csináljon komoly bemelegítés és rengeteg edzés kell!
Én pedig csak álltam, mosolyogtam és boldog voltam.

Aztán, szinte rögtön rámtört az emlék, hogy óvodás és kisiskolás koromban az óvodában is, otthon is mennyit álltam én így. Illetve nem csak álltam, hanem körbe-körbe jártam a szobában. Mezítláb, vagy egy sima utcai cipőben, amim akkor éppen volt. Az egyértelműség végett: tényleg a lábujjaim hegyén, ahogy azt balettcipőben a nagyok teszik :).
Szóval: 1. boldog voltam, hogy egy ilyen "ősrégi" vágyam beteljesülhetett (Amikor erre gondolok, hálát  és boldogságot érzek, mert az esély és beteljesülés iránti szükségleteim elégültek ki, köszönöm ezt Badó I-nek, az Operaháznak, vezetőnknek és magamnak!).
             2. elégedett vagyok, hisz megláttam, nem tántorít el engem a kockázatvállalástól a félelem, illetve, hogy a testem bizony még ma is elég jól működik, hogy spiccbe álljak. Mind a bokám, mind a lábizmaim lazán lehetővé tették ezt. ( Amikor hallom, hogy barátnőm, aki jóval fiatalabb nálam azt mondja, hogy neki bizony tiltakozott a bokája, az enyém meg nem, akkor felszabadult és megkönnyebbült leszek, mert az egészség, rugalmasság, fittség iránti szükségleteim elégülnek ki, ezért köszönöm szüleimnek a génjeimet, magamnak pedig a sok gyaloglást és kerékpározást!)

No meg persze bekapcsolt ez a bátorság téma :)!
Mert én visszatanultam a bátorságba és szeretek a lehetőséggel élni. Hisz azt gondolom, hogy az élet nem egy biztonságos valami. Nem vonom kétségbe a hölgy igazát. De mellé teszem, hogy kockázatvállalás nélkül végigmehetünk évtizedek történéssorain anélkül, hogy élnénk.
Lemaradhatunk arról, hogy végigborzongjon a testünk a boldogságtól, mert végre (kb. 45 év után) ott állunk a hatalmas, faltól-falig tükör előtt és a bokánk szépséges ívbe hajolva tart minket a púderrózsaszín cipőben, ami véletlenül pont harmónizál a rajtunk levő ruhával.

Én ezt az élményt semmiért el nem cserélném. Szeretem, hogy ilyen vagyok. Szeretem, hogy bátor vagyok. Köszönöm Marshall és EMK!
Így fürödhetek hűvös, áradó hegyi patakban, ébredhetek autóban egy távoli szigeten a vulkán tetején várva a hajnalt, beszélgethetek idegen emberekkel lelkük rejtett dolgairól, mondhatom azt egy szerettemnek: most nem, és beszélhetek (végre) egyszerre 150 nőnek az EMK-ról, anélkül, hogy félnék.



2017. május 6., szombat

Szóba állni önmagunkkal - újra


Mikor ennek a workshopnak a címét említem embereknek, rendszerint megkérdik: ... és ez mit jelent?
Szó szerint azt, amit a cím mond. Azt jelenti, hogy a bennünk megszólaló, nekünk szóló hangokat ne csak meghalljuk, aztán leintsük, hanem vegyük figyelembe és valóban komolyan vegyük az így jelentkező szükségleteket.

Hisz valamennyiőnkben hangzik, néha visszhangzik ilyesmi:
"Most kellene lefeküdni, mert már eldőlök a fáradtságtól! A válasz pedig: De még itt a vacsoraedény a mosogatóban, meg a körmöm is le kell vágni és óóóó, a mindenét, a gyerek is megkért, hogy varrjam meg a nadrágját!"
"Na, ezt megint, jó szokásom szerint elszúrtam! Hogy lehetek ilyen béna, miért nem tanulom már meg végre, hisz évek óta mondogatom, hogy ezen a területen változtatnom kellene, mert ennek nem lesz jó vége!"
"Óóóó, a mindenét, már megint elfelejtettem befizetni a csekkeket, pedig napok óta a táskámban hurcolom őket. Lehet, hogy már késedelmi kamatot is számolnak fel  jövő hónapra?"
"Hogy is van? Mióta akarok eljutni a masszőrhöz a fájó hátam miatt? De még fel sem hívtam!!"

Ez mehet így akár évtizedekig is, hisz arra vagyunk kondícionálva, hogy a kívülről jövő kéréseknek tegyünk először eleget és magunkat a sor végére száműzzük újra és újra, hisz "nem dől össze a világ, ha ez nem történik most meg", "én kibírom, de a másik még csak gyerek", "egy anyának/apának ez a dolga", stb.

Aztán jön a kiégés, vagy (ahogy Marshall mondta) fizettetni kezdjük a másikkal, hogy ő élvez elsőbbséget.

Ezért aztán ezt a hétvégét arra szánjuk, hogy meghalljuk és komolyan vegyük a tőlünk nekünk szóló kéréseket. Meglássuk és megértsük végre csalódott, szomorú, talán kimerült énünket. Felfogjuk: ha önmagunknak nem számítunk, akkor hiába várjuk azt is, hogy környezetünk tekintetbe vegyen minket, megbecsülje, sőt elismerje erőfeszítéseinket.

Így aztán várom azokat, akiknek időszerű a téma!

2017. május 20-21-én 10-18 óra között
a Lélekszíntérben, FIGYELEM! új, átmeneti helyen: Bp. VII. Rottenbiller u. 28. 1. em., kapucsengő: Ma-uri
előzetes egyeztetés és bejelentkezés után a jszentpeteri@gmail.com címen, vagy a +36 30 2515554 telefonszámon.

Természetesen EMK, de most sem kell hozzá annak előzetes ismerete.

Szeretettel:

Julianna



2017. május 2., kedd

Életjel


Már megint rég írtam. Amikor erre gondolok, csalódott és elkeseredett leszek, mert következetességre és kiszámíthatóságra van szükségem, ezért azt kérem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e minimum havi egy bejegyzést írni a tréning-meghívókon kívül! Erre a szándékomat ki tudom fejezni.

Pedig előző bejegyzésemre régi, számomra kedves ismerősömtől privát levélben bíztatást, megerősítést kaptam. Ami akkor napokig lelkesített, hisz legutóbb vagy 10 éve találkoztunk és kellemes meglepetés volt az is, hogy ennyi idő után megkeresett, az is, hogy olvassa a blogomat. Ezt ezúton is köszönöm Gy. B. L-nak!
Aztán jöttek a mindenféle beszélgetések és bemutatók, pl. a Marshallról való megemlékezés, a Lilaköd, vagy a múlt szombat a XVIII. kerületben. Ezeken pedig az az öröm ért, hogy számomra ismeretlen emberek jöttek oda hozzám azzal, hogy "olvaslak ám!". Megható élmény ez számomra. De mégsem írok ...

Miért, miért, miért? Kérdezgetem magam. Elfogadható választ pedig nem tudok adni. Tulajdonképpen semmilyen választ nem adok. Csak a kérdés van. Újra, meg újra.
Az egyetlen érv: visz az élet és mindig van más.
Fontosabbak? Nem. Csak ugyanannyira fontosak, mint blogot írni.

Aztán jön az ötlet, hogy írjak, amikor takarítanom kell magamban. Amikor úgy találom, hogy "már megint behívtam egy megszállót", azaz egy témát, vagy egy embert hurcolok a gondolataimban: több, mint 5 percig, öt óráig, öt napig. Teszem ezt úgy, hogy nem öröm, hanem feszültség miatt cipelem.
Nem is volna rossz megoldás ... , de mi van, ha ő is olvas. Ha magára veszi? Ha kritikának hallja? Akkor felvehetem újra, hisz ahhoz, hogy őt értsem, előtte levegőhöz kell juttatnom magam. (Pl. most is azt gondolom, hogy jó néhányan az EMK-s csapatból kibuknak a "kell"-eken.)
Tehát félelemből nem írok??? Na, ez meg szerintem megengedhetetlen. Hisz egyértelműen elköteleződtem a szeretet alapú lét mellett!! Ejnye-bejnye, akkor hogy hagyhatom, hogy a félelem uralljon?
De közben tényleg szeretem kritikus énemet (szakzsargonban a sakálomat), mert felhívja a figyelmem a kibillenésekre, ahogy most is tette ...

Akkor most fontos volna leülnöm és összebékítenem ezeket a belül vitatkozókat.
Igen, de közben megszomjaztam és -éheztem, szóval előbb készítek egy kávét. Amíg megiszom, olvasok pár sort az aktuális könyvből. Aztán ideje előkészítenem a szobát, a tálcát, mert fél óra múlva kezdődik a munka, csenget a mai első ember ...
Vége a munkaidőnek, de még egy falatot nem ettem, úgyhogy most gyorsan összeállítok egy salátát. Csöng a telefon, Bori keres ... Végre étel! Na most lehetne írni ... De a fejem, mint egy üres vödör, olvasni sem vagyok képes, nemhogy írni!
Hááát jó, akkor majd holnap ...

Tehát valahogy így marad el, hogy írjak. Mert élek a pillanatban, a jelenben, ami új és új szükségletek felbukkanását hozza. Persze a mentálhigiénére is sor kerül az erdei séták (testmozgás), a barátnőkkel való beszélgetések, a szerda esti találkozók, vasalás, mosogatás, vagy éppen tusolás közben. De hát akkor ebből sem lesz blogbejegyzés :(.

Pedig van, aki várja. Tegnap is rákérdezett valaki a telefonbeszélgetésünk során, hogy mikor?? De hát pont most meséltem el Neked, hogy mi van velem! Akkor miért olyan fontos, hogy írásban is ... ? Ráadásul nyilvánosban?

Na, de most!! Valaki lemondta a mai ülésünket, mert a férjét kell kórházba vinnie. Tudom, hogy tényleg kell. Szóval írhatok :)!! De mit?

Hogy élek. Hogy dobog a szívem. Hogy fontosak vagytok nekem mindannyian, akik veszitek a fáradságot és olvastok!

Egyébként elégedetté tesz, hogy Bori lányom megkapta első diplomáját, hogy a kecskeméti "lányok" eljöttek a budapesti bemutatóra, hogy vasárnap délután zongorahangversenyt hallgattunk, hogy tegnap Juli megmutatta, hogy készítsek power-point bemutatót vasárnapra, hogy Judit barátnőm meghívott, meséljek kb. 150 nőnek az EMK-ról, hogy Redő Juli külön felhívott az EMK-s játékgyűjteményük bemutatója miatt.
Szomorúvá tesz, hogy a két utóbbi program időben egybe esik, ezért választanom kell, hogy Laci fiam messzire készül, hogy a legjobb szándékom mellett is van, aki kritikát hall a szavaimból és nem szükségleteket, hogy valaki szerint a szomorúságom csak másodlagos érzés, pedig én elsődlegesen reagálok vele dolgokra.
De hát én egy esendő ember/nő vagyok. :)