2018. május 8., kedd

EMK műhelymunka május 26-án


Ha tényleg szeretsz, akkor megteszed!

Sok-sok évvel ezelőtt mondtam ki ezt a mondatot először a vidámparkban gyermekeim jövendőbeli apjának, a hullámvasút mellett. Én a magam vakmerőségével mindenáron fel akartam ülni és hiába láttam a félelmet a szemében és hiába mondta ő, hogy mennyire nem fűlik hozzá a foga. Csak az én vágyam számított a közös élményre, a kalandra és, hogy meggyőződhessek irántam való szeretete erejéről. Persze felült velem. Mi mást tehet egy szerelmes ember egy ilyen felszólításra? Én pedig meggyőződhettem.
Arról is, nagyjából 2 perc után, hogy egy ilyen "zsarolás" inkább megkeseríti az élményt, mint megszépíti. Az, hogy a mai napig tisztán emlékszem erre a történetre, szintén azt mutatja nekem, hogy azóta is fizetem az árát a követelésemnek.

Amikor pár hete egyik csoportomon valaki azt mondta, hogy neki "érzelmi biztonságra" van szüksége, azonnal bekapcsolt bennem a vészjelző. Vajon milyen kérés követi ezt a belső igényt? Amikor nem jött azonnal mgcselekedhető kérés, a belső villogó lámpa mellé a sziréna is megszólalt bennem. Na most van ideje nagyon résen lenni!!
Azóta foglalkoztat ez a téma: van-e érzelmi biztonság? Ha van, miből élhető meg?

Ezért aztán Nagy Zoltánnal megállapodtunk, hogy rég tervezett együttműködésünket azzal indítjuk, hogy e témában hirdetünk meg csoportot. Zolit 5 éve ismerem. Sok mindent megéltünk már együtt, hideget és meleget is. Meggyőződésem, hogy közös munkánk sok értéket hozhat mindenkinek.

Szeretettel várjuk hát a jelentkezőket a csoportra, akik maguk is kifejeztek már ilyen, alkudozást nem igazán tűrő mondatot és érteni szeretnék, mi volt/van mögötte; azokat, akik már legalább egyszer, vagy akár többször hallották/hallják ezt a szöveget valamely kapcsolatukban és szeretnének tudni kiállni magukért az adott helyzetben!

Időpont: 2018 május 26. 10.00-18.00
Helyszín: Színező, Bp. I. Tigris u. 12.
Jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com, +36302515554, illetve
zoli@nagyonzoli.hu, +360205430211
Létszám: 6-10 fő

Természetesen EMK, de most a résztvevőknek nem kell hozzá előzetes ismeret!

Szeretettel:
Julianna 


2018. május 2., szerda

Veled vagy nélküled? (3)


Vannak kapcsolataim, melyek egyszerre magától értetődőek és időről időre adnak az életemhez különböző módokon, ugyanakkor rengeteg kihívást is hoznak. 
Ezért aztán újra, meg újra megkérdőjeleződik bennem, hogy tényleg akarom-e őket. Rendszeresen felteszem miattuk a kérdést magamban: Megéri ez nekem? Hoz annyit, hogy küzdjek, hogy magammal harcoljak miattuk? Megéri nekem vállalni a csalódás, a fájdalom kockázatát? Azt, hogy esetleg napokig megszállottan csak ezekkel foglalkozom?
Van, hogy arra jutok: nem. Ahogy egy marketinges barátnőm szokta mondani: nem megfelelő az ár-érték arány. 
Ez rendszerint akkor következik be, amikor azt találom, hogy a korábban meglevő, vagy hitt közös értékrendet már nem éljük. Vagy éppen arra jutok, hogy a kölcsönösség és/vagy a könnyedség nekem hiányzik. 
Ehhez hasonlóan akkor van esély bennem egy kapcsolat elengedésére, amikor azt élem meg, hogy nem én kellek teljességemben a másiknak, hanem csak egy-két tulajdonságom. A figyelmem, empátiám, gondoskodásom, gyengédségem, elfogadási készségem, türelmem, szelídségem, tudatosságom, személyes felelősségvállalásom. Ezek egyike, vagy mindegyike.
Csak éppen én ezeken kívül még rengeteg minden más is vagyok. Ahogy nem is oly rég írtam, van nekem dacom, értetlenségem, a kölcsönösségre és könnyedségre való erős igényem, függőségem különböző dolgokkal kapcsolatban, mint pl. az őszinteség. Ó, a lustaságomról még nem is beszéltem. Pedig van, jó adag. Hibám és elvárásom. Hosszú a sor.

Ami mostanában belépett kényes témaként, hogy pont az odafigyelésem, elfogadásom miatt nem nélküli emberként tekintenek rám. Ez bizony kiüti nálam a biztosítékot. Van, akivel "csúnyán" beszélek e miatt, esetleg erős szitokszavak csúsznak ki a számon. Ez pedig nyilvánvalóan akkor következik be, amikor nagyon kivagyok. 

Szóval, ilyenkor ott hagytam a másikat. Nem a találkozó, vagy beszélgetés közben, hanem utána. Egyszerűen nem jelentkeztem többet, vagy nem reagáltam a megkeresésekre. Ma már azért ennél jobban ki tudok állni magamért, azaz rendszerint szólok, hogy ez fog történni, mert ...

Azaz, úgy döntök, tudok a másik nélkül élni.

Ennél nehezebb feladatot adok magamnak, amikor a nehézségek ellenére újra, meg újra azt választom, hogy benne maradok egy nekem nehéz kapcsolatban.
Úgy látom, ezt akkor teszem, amikor a nehézségek, konfliktusok és azok feloldása saját fejlődésemet, növekedésemet, gyógyulásomat szolgálja. 
Amikor egy-egy ilyen krízisbe "belehalok". Ami pontosan azt jelenti, hogy valami addig vélt azonosságtudatomnak vége lesz. Azaz egy énecském tényleg meghal.
Ez van, hogy azt jelenti, hogy ténylegesen az engem már nem szolgáló hitem szűntetem meg magamról, de van olyan is, hogy egy új születik meg és a régi ezzel egy időben szinte észrevétlenül eltűnik. 
Voltak évek, amikor ezek előtt a változások előtt ténylegesen halálfélelmem volt. Az is előfordult, hogy hónapokig rettegtem. Aztán, talán a negyedik ilyen "mindjárt meghalok" félelem után bekövetkező változáskor rádöbbentem, hogy mi is zajlik. Azaz, hogy a fizikai haláltól ezekben az esetekben nem kell félnem. 
Emlékszem, a csopaki strandon tört rám ez a felismerés egy meleg, szeptemberi napon, amikor éppen túl voltam egy fizikai fájdalommal is járó "gyorsvonattal való ütközésen".

Azokat a kapcsolataimat, melyek ilyesmit hoznak az életembe, egyszerre gyűlölöm és imádom. Folyamatosan harcolok bennük a másikkal és magammal. Rendszerint addig tartanak, amíg ez az intenzitás megmarad. Aztán valahogy, mondhatni kölcsönös megegyezéssel, végelgyengülésben kimúlnak.
A krízisek rendszeressége változó. Van, hogy 2 évente jön elő egy krízisecske, van, hogy szinte még fel sem épülök az elhantolás után, már ott a következő :).
Ezek számítanak a legértékesebbeknek számomra, ameddig tartanak.
Itt a címben szereplő kérdés nem csak a másikra, hanem magamra, vélt identitástudatomra is vonatkozik. 

Miért számít ez az írás az előzőek folytatásának? Mert van, amikor 1-1 ilyen kapcsolat választása bennem megkérdőjeleződik aközben, amikor egyértelműen tudom, hogy még rengeteget tartogat a számomra. 
Ott állok, döntésképtelenül, mert nem tudom, akkor választom magam, ha azt mondom a másiknak: a soha viszont nem látásra (mert akkor mi lesz a fejlődésre való inspirációmmal, illetve az élet intenzitásával, szenvedélyességével?), vagy akkor, ha benne maradok, bár időnként végtelenül és mélyen fáj a "másik" hülyesége.

A dilemma eldöntetlen ... 
De e pillanatban legalább nem dacolok a feszültség elviselhetetlensége miatt a világegyetemmel, folyamatosan azt kérdezve: Miért nem lehet ezt egyszerűbben? Annyira rám férne egy simább, egyszerűbb kapcsolat, amikor a másik is látja a "világrendet" és elfogadja ...
Most éppen elfogadom én, mégpedig azt, hogy nincs rend :). 
Remélem, kitartok ebben az elfogadásban minimum 2 napig, hogy kipihenhessem magam :)! 




2018. március 12., hétfő

"Mindaddig lehetetlennek tűnik, ... (2)


... amíg meg nem valósítják." Nelson Mandela 

Időnként kapok feladatokat, célokat, melyeket tulajdoníthatok akár a tudatalattim, akár az Örökkévaló üzenetének. Ahogy szerintem mindenki más is. Ritkán osztom meg őket ismerőseimmel, barátaimmal. Egyetlen oka van ennek, mégpedig az, hogy félek a kudarcomtól és annak felvállalásától. Ha egyszer nagy melénnyel kijelenteném, hogy erre és erre készülök, mert feladatul kaptam, aztán kiderül, hogy elesek a cél felé vezető úton, akkor az nagyon gáz lenne. Főleg önmagam előtt. Mert magamhoz vagyok mindig a legszigorúbb. Szinte már kegyetlenül megítélem magam az ilyen esendőségért. Az önbizalmam, ami pont e fésületlen ítéletektől amúgy sincs a topon, akár teljesen el is tűnik akkor.

De ó, hányszor volt már olyan élményem is, hogy állok a célszalagnál és nem szakítom át. Mert nem tudom, mi lesz utána. Ami eddig volt, azt ismerem, abban voltak társaim. Rettegek attól, hogy ha ez a változás valóban bekövetkezik, akkor elveszítem a körülöttem lévők szeretetét, elfogadását. Hisz ismertek valamilyennek: pl. aggodónak, rászorulónak, a szeretetükért sok mindent vállalónak. Mi lesz, ha mostantól nyíltan más lesz az értékrendem, mint az eddig közösnek látszó? Mi lesz, ha másként öltözöm, időnként magas sarkú cipőben akarok pipiskedni, más színű lesz a hajam, másként bútorozom be a lakásom, már nem tekintem erénynek a szegénységet, stb.?

No és persze van, amikor a félelem már akkor felordít, mikor meglátom, meghallom a feladatot. Mert "életem témáit" érinti.   
Erről a legutóbbi változatról azt hittem, kikopóban van az életemből. Aztán múlt szerdán lecsapott. Tulajdonképpen hetek, sőt inkább hónapok óta a levegőben volt, hogy ez az "élettéma" felszínre bukkan majd. Utólag látom, hogy már ettől is féltem. Előre rettegtem attól, hogy szembesülnöm kell majd eddigi valóságommal és a képpel, ami megmutatja, hogy ehelyett mi az, amivel útra indított az élet. Féltem, hogy az igazságom meglátása annyira sokkol, hogy képtelen leszek felállni utána. Szerencsére bár erős döbbenettel szembesültem a (számomra) újdonsággal, de nem a visszamenőleges szemrehányások és gyalázkodások következtek. Helyettük mostani énem azonnali tiltakozása: de hát én ezt biztosan nem fogom tudni megvalósítani. ... Talán ideiglenesen mégis, de megtartani biztosan képtelen leszek. Ez a feladat azt követeli tőlem, hogy valamit mostantól ne csak kampányként éljek meg (ami ritkán ugyan, de megy), hanem legyek így, tegyek így minden további napomon. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni magamról, hogy ez nekem menni fog. SOSEM ment!!

Megdöbbentem. Tiltakozásom erejétől is, meg attól is, hogy eleve kudarcra ítélem magam. Pedig tényleg vágyom erre a dologra, mióta az eszemet tudom.
(Amikor ezeket tapasztaltam, akkor megdöbbentem és szomorúság, fájdalom töltött el, mert esélyre van szükségem, ezért azt  kértem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e első lépésként csak ezt a képet őrizni és nézegetni magamban, azaz felfogni a valóságot és minden további döntést csak akkor meghozni, amikor ez kitörölhetetlenül belém ivódik! Igen.)

Aztán még egyet megtettem magamért. Elővettem egy papírt, melyet sok éve kaptam karácsonyra egy ismerősömtől és az alábbi szöveg áll rajta:
"Legmélyebb félelmünk nem az, hogy alkalmatlanok vagyunk. Legmélyebb félelmünk az, hogy hatalmasok vagyunk. Fényünk, és nem sötétségünk riaszt meg legjobban bennünket.
Azt kérdezzük magunktól: ki vagyok én, hogy ragyogó, káprázatos, tehetséges, csodálatos legyek?
Tényleg, ki vagy te, hogy ne legyél? Isten gyermeke vagy. Az, hogy kicsinek tetteted magad, nem szolgálja a világot. Nincs semmi felvilágosult abban, hogy összehúzod magad, nehogy mások bizonytalanságban érezzék magukat  körülötted. 
Ragyognunk kellene, mint ahogy a gyermekek ragyognak ... Arra születtünk, hogy megnyilvánítsuk a bennünk lakozó Isten dicsőségét.
S ahogy engedjük fényünket ragyogni, öntudatlanul megengedjük másoknak is, hogy azt tegyék. Ahogy felszabadulunk saját félelmünk alól, jelenlétünk automatikusan felszabadít másokat."
(Úgy tartják, ezt is Nelson Mandela mondta beiktatási beszédében.)   

Most hol tartok? Integrálom a képet, ahogy kértem magamtól. 
Ezen kívül azt emésztgetem, hogy képes vagyok-e úgy meghálálni az életemet, hogy kihozom magamból a legjobbat a kérdéses területen. 
Vagy előveszem jól működő dacomat és fityiszt intek magamnak is, meg a Teremtőnek is többféle szlogennel: 1. ezért kaptam szabad akaratot, 2. egyébként is ez túl nagy kérés felém, szenvedtem már eleget, hagyjon nekem mindenki békét 3. kicsi vagyok hozzá és erőtlen 4. miért kellene lemondanom nekem ezért a valamiért egy számomra fontos és kedves, örömet ígérő dologról?

Nincs még válaszom. 
Csak valami apró és igen halvány reménykedés, hogy szabad akaratomat majd arra használom, hogy a hosszabb időbe és sokkal nagyobb erőfeszítésbe kerülő magamat választva lemondok egy pillanatnyi örömet nyújtó megoldásról; bízva abban, hogy ez a választás meghozza majd a teljesség élményét és azt az életet, melyet titokban mindig is élni szerettem volna. Tehát magában foglalja, csak némileg másként azt is, amiről most lemondok ... 

(fotó: Nagy Zoltán)


2018. március 6., kedd

Mint kutya a csontot ... (1)


Két hete a szerdai esti találkozónkon azt igyekeztem elmagyarázni a többieknek, hogy is szeretnék benne lenni egy (a) párkapcsolatban. Eleinte csak valami csodálkozást láttam a többiek arcán, aztán hitetlenséget, majd egyikük megszólalt: Hol láttál te már ilyet?, egy másik társam pedig "kinevetett".
Azóta emésztgetem a jelenetet.

Mert amikor ilyen reakciót tapasztalok, ráadásul azoktól, akiknek fontos vagyok, egy olyan közegben, ahol egymás támogatása az egyik cél, akkor tanácstalan és elkeseredett leszek, mert bizalomra és megértésre van szükségem. Ezért azt kértem magamtól, hogy nézzem végig az életem, vajon volt-e már olyan helyzet, amikor megvalósítottam valamit, amit az aktuálisan körülöttem levők nem is képzeltek el, vagy, ha elképzelték is, nem gondolták megvalósíthatónak. Legalábbis nem az elképzelés teljességében.

Hát elkezdtem:
Amikor belefogtunk az EMK tanulásába, Marshalltól azt hallottuk, hogy ezt a szoros környzetünkben, a hozzánk közel állókkal a legnehezebb használni, élni. Mert szeretteink túl közeliek, nehéz rájuk objektíven, a jelenben nézni, ahogy magunkra is, mert bezavar a közös múlt.
No, ehhez képest nekem eszembe sem jutott akkoriban, hogy máshol használjam, mint otthon, vagy az akkori barátaimmal, hisz minek akarjam magam megmutatni idegeneknek és miért akarjak számomra szinte érdektelenekkel egyenrangú, bizalomteli kapcsolatot. E gyakorlatnak köszönhetően aztán véremmé vált az EMK.

Mielőtt belekezdtem az önismereti munkába, én egy teljesen bizonytalan, félelemmel teli ember (direkt nem írtam nőt) voltam. Az utcára ugyan kimerészkedtem, mert a gyerekeket vinni kellett mozogni, játszani, de pl. már az apróbb bevásárlásokon túl képtelen voltam elmenni egy boltba. Nem hittem magam emberek közé valónak. Elképzelhetetlen volt akkoriban, hogy én valaha tanítani fogok, és ha kell, akár kétszáz embernek is viszonylag nyugodtan megtartok egy előadást, mert lesz egy téma, amiben teljes magabiztossággal mozgok. Lett.

Sokat hallottuk azt a kifejezést, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Ehhez képest a lányaim, amikor elszánták magukat az EMK megtanulására, akkor magától értetődő volt számukra, hogy tőlem tanulnak, bár a környezetünkben természetesen voltak még jó páran, akikhez mehettek volna. A mostani éves képzésen pedig ketten is vannak, akikkel 1996-ban együtt kezdtük, mégis úgy gondolják, hogy a közös munkában fejlődhetnek.

Amikor a születésem után 2 hónappal teljes sepsissel (vérmérgezéssel) kórházba vittek, sem a szüleim, sem az egészségügyi személyzet nem adott volna az életemért egy fabatkám sem. Azért, hogy elmondható legyen, ők mindent megtettek, kétszeres vérátömlesztésen estem át. No és itt vagyok.

Amikor idáig jutottam, már szabadon kaptam újra levegőt. Mert megszületett a bizalom, hogy ha egyszer tényleg rászánom magam, akkor lesz nekem bármim, amit szeretnék és ami pont olyan, amilyennek szeretném.

Persze nem éles vonalakkal megtervezett, amire vágyom. Inkább egy hangulat, egy érzés, ami bennem munkál.
Mert a cél, amikor elindulok felé, legtöbbször távoli ködbe vész. Csak azt tudom, hogy amikor odaérek, az nekem tényleg jó lesz.
Mert szeretem az EMK-t élni, szeretem megismerni magam (még ha nem is tetszik mindig, amit találok belül), szeretek a szeretteimmel dolgozni, megismerni őket és megmutatni magam olyan tisztán, ahogy a pillanatban tudom és leginkább: mert szeretek élni.

Amikor erre az utolsó "precedensre" gondolok, valójában ez az, ami a leginkább eltölt reménnyel és bizalommal. Mert bár sok-sok fájdalmam és elakadásom származik életem e korai mozzanatából, azt is tudom, hogy ezt a makacs és tántoríthatalan menetelésemet az élet felé, valahogy annak az élménynek köszönhetem. Amikor senki nem volt, aki hitt bennem, én pedig (ki tudja hogy csinálja ezt egy csecsemő) úgy döntöttem, hogy életben maradok és kihozom belőle mindazt, amire csak képes vagyok. Amikor pedig akadályba ütközöm, akkor azt addig nézegetem, vizsgálgatom, míg ki nem derítem, hogy tudom megkerülni, vagy lebontani. Mert nekem mennem kell. Nekem élni, megélni kell.

Ezt a célt, akkor, 2 hónaposan kitűztem magam elé és nem eresztem. Nem eresztem el, mint ahogy a kutya sem ereszti a nehezen megszerzett csontot.

Célnál vagyok? Nem. De valójában nem is a célt, hanem az úton létet választo(tta)m a cél felé. Az olyan móka számomra, amit szeretek és nem cserélném el semmiért. (Isteni hancúr :)).


2018. február 27., kedd

Egy dacos nő jegyzetei


Írtam már a dacomról. Azóta sem nagyon változott ez bennem. Rengeteget dacoskodom.
Amikor ezt jó pár hónappal ezelőtt leírtam, azonnal jött a kérdés, hogy: na jó, de kivel szemben vagyok dacos.
Csípőből jövő válaszként a szüleim merültek fel. Ugyanakkor ennek a válasznak az értelmetlensége azonnal látszott. Hisz évtizedek óta külön élünk, apukám már nincs is velünk. Honnan tudhatnák, hogy én értelmetlenül későn (sőt néha már korán) fekszem le, hogy mozgás helyett gyakran az otthon ülést választom, vagy akkor is eszem, amikor a józan eszem rám szól: már eleget ettél, ez már árt a gyomrodnak, a testednek, tudod, hogy aztán meg jön a bűntudat és haragszol majd magadra.
Szóval ez a válasz nem volt kielégítő.
Aztán egy ideje felsejlett, hogy önmagammal, pont ezzel a józan, bölcs, számomra a legjobbat akaró hanggal (ÉNnel) dacolok.
A dac foka és ereje is kezdett világossá válni. 
Döbbenten látom, hogy minden olyan pillanatában az életemnek, amikor közelébe kerülök a rég áhított és sok munkával elért boldogság tartóssá válásának, bekapcsol ez a dac és szabotálja a sikert.
Mintha pont a legvágyottabb dolgokkal állna leginkább hadilábon bennem valami.

Egyszerűen érthetetlen ez számomra. De attól, mert nem értem, még létező működésmódom.
Újra és újra rajtakapom magam, hogy visszafordulok a várva várt küszöbről.

Persze van aktualitása a témának. 
Voltak bizonyos tapasztalataim arról, mikor könnyű nekem igazán keveset ennem. 
Most minden ilyen feltétel adott. Tehát itt van az örökké áhított forma és étrend állandósulásának lehetősége. 
Erre mit teszek kb. egy hete: fityiszt mutatok magamnak és azt mondom: nehogy azt hidd, hogy győzni fogsz! Nem engedem!! Ami van, az biztonságos. Ezt az életet, alkatot ismerem, tudom, ki hogy reagál rám, tudom, hogy leszek ettől szomorú és csalódott, ismerem a következmény, a magány egy formáját - és ez nekem jó!
ÉN pedig ott állok ennek a dacos, rögzült szokásaiba, a biztonságos rosszba beleragadt énecskémnek kiszolgáltatva. 
Kétségbe esetten

Persze ezen a témán kívül valami hasonló történik velem akkor is, amikor a pénzügyi jólétem megerősödése, vagy egy számomra boldogító kapcsolat állandósulása környékez meg.
Mintha akkor kapcsolna be ez a fájdalomra, csalódottságra kondícionált énem, amikor az anyagi világban kerülgetne a boldogság valóra válása.
Persze epizód szinten van engedélyem. Morzsák: napok, hetek, időnként hónapok juthatnak nekem. De mintha a morzsák is csak arra volnának jók, hogy az elvesztés miatti kárörvendő az orrom alá dörgölhesse: ugye én megmondtam. Kár erőlködni, reménykedni. Kár beleélni magad!!!

Márpedig ÉN nagyon is szeretném beleélni magam. Pont ezt akarom! Benne élni!!
Most éppen esélyem is van rá. Mert a sok évnyi munka gyümölcsöt érlelt. Mind a három életterületen látok fényt az alagút végén.
Közben pedig az is nyilvánvaló, hogy dacoska feléledt, kezdi elemében érezni magát. Márpedig ő eddig mindig győzött, úgy, hogy világgá futott a valóság elől, mint a megriasztott ló (erőállatom).

ÉN pedig aggódom ezt látva, mert sikerre, bátorságra és szeretetre van szükségem!! 
Kérésem? Most még nincs. 
Mert egyelőre szíven ütött két szükségletszavam: bátorság és szeretet. Ehhez a szeretethez sok bátorság kell. 
Van nekem és az éppen körülöttem levő(k)nek elég bátorsága?
Elég bátorságunk meggyőzni ezt a félelemből szólót?

(folyt. köv.)
(fotó: vk.com)

2018. február 12., hétfő

Elegem van már ... (kezdő tanfolyam)


Rendszerint amikor valaki először hallja az Erőszakmentes Kommunikáció elnevezést, egy csomó előfeltételezés kezd el kavarogni a fejében. Van, aki szeretné elküldeni egy ilyen tanfolyamra a hozzá közelállókat: mert igazán jót tenne nekik. Mások azt gondolják: na íme, ez az a módszer, amivel meg lehet változtatni a világot. Tanítsuk meg rá a gyerekeket, hogy a jövő nemzedék már ne háborúzzon.
Ismét mások azt hiszik, hogy aki ismeri, tudja az EMK-t, csak kedves, szelíd, türelmes és nyugodt ember lehet. No meg persze együttérző.

Szerintem az EMK egy olyan kommunikációs modell, amit szívből használva az elveszett kapcsolat itt és most felépíthető magunkkal és a másik emberrel (garancia nélkül, hogy a következő percben is így marad). Egy gyakorlatias eszköz. Mint minden eszköz használatában, ebben is érdemes jártasságot szerezni. Azért, hogy úgy mondhassuk el, amikor "elegünk van már", hogy a másik fél kritika helyett végre minket halljon.
Ezen jártasság megszerzéséhez lehet első lépés ez a tanfolyam. Tisztázzuk majd az EMK alapfogalmakat, részletesen vesszük a négy lépést, megfogalmazunk sok-sok saját mondatot, megtanulunk köszönetet és dühöt kifejezni, valamint nemet mondani úgy, hogy a másik meghallja és ne elutasításnak vegye.
Ez az első 30 óra elsősorban az EMK őszinteségről szól. Folytatásként lesz egy újabb 30 órás sorozat, ahol az együttérzést (empátiát) tanuljuk majd.

Várom e két hétvégére a kezdőket és újrakezdőket, de azokat is, akik arra kívánnak példát látni, hogy lehet az EMK-t rendszerben tanítani :).

Tanfolyam időpontja: 2018. március 17-18. és március 31. - április 1.  
10-18 óra között (első 30 óra)
Helyszín: Színező, Bp. I. Tigris u. 12.
Ár, jelentkezés, egyéb info: jszentpeteri@gmail.com, ill. +36302515554

EMK természetesen

Szeretettel:
Julianna

A címet Vámos Eszter barátnőm egyik dalából vettem kölcsön:
"Elegem van már a jajból és a gyászból,
elegem van már a megalkuvásból!
Elegem van már a ki nem mondott szóból,
elegem van már az illúzióból!"

fotó: pinterest


2018. február 5., hétfő

Poklom bugyrai


Mondhatni már elég rég látogattam őket.
Ezért aztán váratlanul ért és meglepett, hogy most nagyjából 2 és fél hónapig jártam az útvesztőket.
Sajnos nem vettem észre, amikor felültem az oda vezető hosszú csúszdára. Leérve ringlispil ülésébe pottyantam, amiből nehéz kiszállni, pedig közben nekem igencsak kavarog a gyomrom és a tartalma rendszerint visszajön. Onnan átlökődtem a szörnyek alagútjának járatára. Végül jött a körhinta, csészécskéi meleg lötyivel teltek.
Szerencsére itt már sikerült meglátnom az eget és kikászálódnom.
Most már szinte teljesen rendben vagyok :). Még krákogok ugyan, de már keveset.

Mit is jelent ez a képi beszéd? Valamikor október-novemberben annyi impulzus ért emberektől, mely mellett nem tudtam mosolyogva elmenni, hogy nem győztem a mentálhigienét.
Nagyjából 2 személlyel kapcsolatban volt annyi ítéletem 2-3 hét alatt, amennyit rendszerint egy év során, ha meg szoktam fogalmazni. De azért ezt még tudtam kezelni. Sokat írtam, sokat duruzsoltam a barátaim, szeretteim fülébe, no meg jutott bőven a gyakorlókra, szerda estékre is. Így meggyőződésem volt, hogy bírom én ezt szeretettel.
Aztán mégsem. Mert már a csúszdán ültem.

Éjszakánként nem aludtam, hanem belső monológokat folytattam ezekkel az emberekkel. Vitatkoztam, érveltem. Ha egyikük arcát már elfáradtam magam elé idézni, jött helyébe a másik. A ringlispilen az arcok szaporodtak, elmosódtak, már nem kettő, hanem 5 ember volt, akiken elégedetlenkedtem. Aztán már szinte mindenki, akivel interakcióba kerültem. Semmi és semmi nem volt elég jó nekem.
Non-stop vitafórum. Persze mindez monodrámában. Mert bizony szándékom aztán nem volt velük a kapcsolatra. Ahol mégis, reménykedve, hogy majd ő meghall engem és legalább ezt a batyut letehetem, ott nem jártam sikerrel. Mert a tény, hogy 6 év után szeretet helyett most ítélkeztem, nem segített. Magára vette, rám nem tudott figyelni :(.
Ekkor jött a rémségek alagútja, ahol már a saját (őszinte, EMK) mondatok is elvesztek, maradtak helyettük a "csúnya szavakkal" díszített szövegek. Egy részem tátott szájú döbbenettel hallgatta ezeket a kifejezéseket és nem értette, honnan jönnek. Elképedése, e feletti sokkoltsága miatt nem tudott segíteni a "fordításban".
Szóval még magamtól is magamra maradtam! Abszolút magány és fekete üresség(gel vettem körül magam).

Azt hiszem, ott állt be a fordulat, amikor azon kaptam magam, hogy már a fiamnak is nyomatom.
BORZALOM!
Persze még nem változott semmi, csak a helyzetfelismerő program indult be.
Feltettem a kérdést, mit is csinálok és ez mire, kinek jó.
Füstölögni, mérgelődni, elégedetlenkedni, a másikat megítélni (igencsak erős kifejezésekkel), minden életterületen tehetelenné válni (hisz az energia kimegy a sárdobálásra) - ennek következtében bezárkózni, elhagyni a mindennapi mozgást, többet enni a kelleténél, bámulni a tv-t, pirkadatig ébren maradni, szinte semmit tenni. Tényleg ezt választom? Megéri ez nekem? Bárki miatt érdemes ezeket tennem? Magammal?
Hát köszönöm NEM!

Szóval nehezen, de kimásztam. Azért a szagával még tele az orrom. Honnan tudom? 4 napja telefonon beszélgettem egy barátnőmmel az egy éves képzéssorozatról és meglepve hallottam, hogy valakiről, akit ráadásul szeretek, kétszer is degradálóan nyilatkozom. Úgy, hogy ez az egész még a szövegkörnyezetbe és beszélgetésünk fókuszába sem illett. Csak úgy kijött a számon, mint Holle anyó meséjében a szurokkal leöntött lány száján a kígyó-béka. Emiatt meg szégyenlem magam.
Jönnének az önvádak, miért mocskolom be éppen tisztuló kapcsolatunkat ... - aztán a csúszda, vissza a végtelen, öncélú ítélkezésbe.
De már látom a kísértő fekete keze nyomát és azt mondom (Pio atya életrajzi filmjéből tanulva): látlak és felszólítlak, hogy hagyj nekem békét!

Itt kérek elnézést mindazoktól, akiknek elfelejtettem ez idő alatt válaszolni, akiknek ígértem valamit, de nem tettem eleget ezen ígéretnek. "Out of office" voltam. Őszintén sajnálom!!

fotó: index.hu


2018. január 23., kedd

Egy éves képzéssorozat


Hitelesség
Nem csak trénerképző

A négy évvel ezelőtti egy éves program óta többen kérdezték, miért nem hirdettem meg annak idején nyilvánosan azt a kurzust és mikor lesz a következő.
Akkor azért nem hirdettem meg, mert felkérésre indítottam a tanfolyamot, volt rá elég résztvevő, mindannyian olyanok, akik tudták, hogy nem vagyok még akkreditált tréner, korábban még nem csináltam ilyet, de bíztak benne, hogy sokat tudnak tanulni az év során.
Arra a kérdésre pedig, hogy mikor indítok újat, itt a válasz: ez év februárjában :).

A helyzet  a korábbihoz képest csak részben változott. Most is vannak, akik kérik egy ideje, hogy legyen. Még mindig nem vagyok nemzetközileg bejegyzett tréner. Tehát, aki eljön, az a tréning napjait csak részben számíthatja be a saját esetleges jövőbeli akkreditációjakor. Viszont nagyon sokat tanultam az előző sorozatban erről a képzésformáról, az EMK-ról és magamról.

Az alaptéma ugyan az lesz, mint korábban, ill. mint amit sok éve Marshall és Nada is mutatott nekünk az általuk vezetett trénerképzésünkön. 
A hitelesség. Mert meggyőződésem, hogy az a jó tréner, aki nem csak az előadásokon, tanfolyamokon, műhelymunkában veszi elő az EMK-t. Nem is az, akinek nagy rutinja van ezen programok vezetésében, karizmatikus, szórakoztató előadó. Esetleg aki szenvedéllyel vitázik arról, mi is valójában az EMK. Persze mindez igen fontos. Ugyanakkor számomra az a jó tréner, aki hiteles, azaz saját életének helyzeteiben magától értetődően és természetesen használja az EMK-t a kapcsolat létrehozására önmagával és a másik féllel. Persze ezt akkor, ha megvan a mindent megelőző lépés, azaz a döntés, hogy érdekli őt, mi van vele, aztán pedig, hogy mi van a másikkal most, itt.

Tehát az egy év során végtelenszer gyakoroljuk majd, mit lehet tenni, ha félünk, ha bizalmatlanok vagyunk, ha halogatunk, ha elborítja az agyunkat (vagy a másikét) a düh, ha hierarchiában gondolkodunk, ha elveszett a hitünk, vagy olyan hittel élünk, ami ellehetetleníti az életünket, ha nincs önbizalmunk, ha a magányosság dübörög minden ébredéskor a fülünkben, ha a másik bennünket vádol, vagy éppen, ha mi vádoljuk őt tele szájjal. Illetve mit tehetünk, ha elönt bennünket a hála, a megkönnyebbülés, büszkeség, felszabadultság és ezt meg akarjuk osztani egymással ...

Ezért aztán szeretettel várom erre az egy éves elköteleződésre azokat is, akiknek eszük ágában sincs trénerré válni, viszont nagyon szeretnék élni az EMK-t saját életükben a nehéz, kényelmetlen helyzetekben is. Akik önmaguk mellett elkötelezettek. Mert úgy érdemes belefogni, ha vállaljuk a változás kockázatát. 
A végére reményeim szerint mindenki rájön, hogy az EMK-val a Világot nem, de önmagunkat és a világocskánkat megváltoztathatjuk, ezzel járulva hozzá a Világ egy szegletének megváltozásához.

Az év során havonta egyszer egy hétvégi napot töltünk együtt, ezen kívül lesz kétszer 3 nap ott alvós programunk. Ez utóbbinak a tömény élményfürdő a lényege.

Miért ez a címkép? Kivételesen nem a hamisság szinonímájaként, hanem pont a hitelesség miatt. Én is szívesen használom a bábokat úgy, ahogy Marshalltól láttam: az EMK-t használó embert nem a zsiráffal mutatva, hanem a sakálra feltéve a zsiráf füleket. Mert megtanultam, hogy bizony általában sakálként működöm, csak képes vagyok időnként szeretettel fordulni magamhoz és a másikhoz is. 
Csak vágyom báránynak (zsiráfnak) lenni. Időnként megy az átöltözés, de élből nem az vagyok. Az őszinteség/hitelesség pedig ennek felvállalásával kezdődik.


Tehát szeretettel várom azok jelentkezését, akiknek tetszik ez a program és szívesen vesznek részt benne egy éven át. 
EMK alaptudás most feltétel a részvételhez.

Rendszerint a hónap második felében találkozunk majd 12 hónapon át.
Első alkalom: 2018. február 24. 10.00-18.00 között
Majd március 24., április 21., május 26., június 23., július 21. napokon találkozunk. A második félév napjai is hamarosan fixálódnak.
Helyszín: Színező, Budapest, I. Tigris u. 12.
Jelentkezés 2018. február 16-ig 
További információ, ár, regisztráció:  jszentpeteri@gmail.com e-mail címen (tárgy: EMK), vagy a +36302515554 telefonon.

Szeretettel:
Julianna


Fotók: google, pinterest


2018. január 13., szombat

Fapados EMK


Fapados EMK
Kedd esti nyitott gyakorló

Nagyjából 2 hete a National Geographic-on láttam egy természetfilmet Zsiráfok és oroszlánok címmel. Ez a műsor nagyrészt arról szólt, amit már korábban is tudtam: a felnőtt zsiráf kiválóan meg tudja magát védeni a nagyragadozóktól is, mert ha szükséges, egyetlen rúgással odébb teremti a rá támadót.
Ez a mozzanat mindig is nagyon tetszett. Kiegészült a kép, miért jó szimbólumot használt Marshall az EMK tanításakor, amikor a zsiráfot választotta az EMK-t élő, használó ember szinonímájaként :).
Mert aki az EMK-t éli: képes kiállni magáért nehéz helyzetekben, a felé irányuló kritikával is tud mit kezdeni. Például: mert tisztában van azzal, hogy az a bizonyos kritika valójában nem róla szól, hanem az ítélkezőről fontos információ; ill. mert ha mégis magára veszi, van eszköze arra, hogy újra levegőhöz jusson, stb. 

Több, mint két éve, hogy megszűnt a hétfő délelőtti nyitott gyakorló csoportom. Azóta sokan hiányolják, akik pedig most tanulják az EMK-t, gyakran kérdezik, van-e lehetőség tudásuk szinten tartására.
Ezért aztán újra szeretettel várom az érdeklődőket közös, vezetett gyakorlásra. 

Miért ez a cím? Mert nem túl régen valaki a közösségi oldalunkon így nevezte az EMK használatának azt az alap módját, amikor "helyzetben" a négylépéses modellt vesszük elő az önmagunkban és a másikban zajló folyamat tisztázására. Nekem megtetszett ez a kifejezés. Mert szerintem fontos a nagyon erős, biztos alap, hogy aztán építkezni tudjunk. 
Én szeretem az alapokat. 
Az EMK legfőbb és elsődleges célja a bizalmon és egyenrangúságon alapuló pillanatnyi kapcsolat létrejötte. Ebbe a kitételbe szerettem bele lassan 22 éve.

Szóval az erős, közös alap megerősítésére invitállak Benneteket!
Mivel most indul ez a program, előre szeretném tudni, hogy az adott hét keddjén lesz-e, akivel dolgozhatunk.
Ezért kérem, hogy legkésőbb hétfő reggelig jelezze nekem, aki szeretne részt venni. Ez a jelentkezés lehet e-mailben, sms-ben, FB személyes üzenetben, vagy telefonon. 

Első találkozó: 2018. január 30. 18.00-20.30 között
Utána minden kedden ugyanebben az időpontban
Helyszín: Színező, Bp., I. Tigris u. 12.
Jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com, +36302515554
Részvételi díj: 4000 HUF/ alkalom

EMK természetesen
Szeretettel várlak Benneteket:
Julianna

A gyakorlót Szentpéteri Julianna EMK tréner vezeti. 22 éve foglalkozik az EMK-val és immár 18 éve tanítja is. 4 éve trénerképzést is tartott. Azok közül, akik részt vettek, ma négyen gyakorló trénerek.
A nemzetközi szervezetnél e hónapban kezd bele az akkreditációs folyamatba ... 


fotó: vk.com

2018. január 2., kedd

Boldog új esztendőt


Kedves Olvasóim!
Szeretettel köszöntelek Benneteket az új évben! Szükségleteink felismerését és beteljesülését segítő esztendőt kívánok Mindannyiónknak!

Kíváncsi várakozással és izgalommal nézek előre erre az évre, mert szeretnék belekezdeni a nemzetközi akkreditációs folyamatba. Ez annyit jelent, hogy amikor végzek, mert a mentorok elégnek tartják a tudásomat, a nemzetközi EMK szervezet által is nyilvántartott trénerré válok.
A múlt év végén azért is hallgattam oly hosszan, mert a jelentkezésemet készítettem elő.
Ez sok-sok adminisztrációval és még több visszatekintéssel járt az eltelt 21, illetve 17 évre.
Felidéztem azokat a tréningeket, melyeken résztvevőként és amiken trénerként vettem részt. Végignéztem mi mindent tanultam az EMK-ról és magamról ebben az időben.
No és számot vetettem a kapcsolataim alakulásával.

Volt, ahol azt találtam, hogy csak fél szemmel viszonyultam a másik emberhez. Azaz: egy eseménynél elakadva, az ott felbukkant érzéseimen és szükségleteimen keresztül álltam hozzá a másikhoz évek óta. Ebben a rátekintésben pedig megláttam, mennyivel több ő, mint ahogy eddig érzékeltem. Tisztelet és megbecsülés váltotta fel az eddigi csalódottságot és önvédelmet. Megírtam neki :).

Máshol nyilvánvalóvá vált számomra az elbillent egyensúly. Azaz: úgy látom, a másik jelképes anyjává fogadott, bár egykorúak vagyunk. Ezért aztán újra és újra figyelmet, megértést igényel, azzal az elképzeléssel, hogy én kellőképpen tudom magam képviselni, tehát eszébe sem jut időnként feltenni a kérdést: no, és te hogy vagy, Julianna. Itt arra jutottam, hogy saját jólétem és önbecsülésem érdekében hátrább kell lépnem legalább 2 lépést és odafigyelni arra, mit esik jól adnom és mit nem.

Aztán van az az ember, aki időnként nagy elánnal kifejezi, mennyire fontos vagyok neki. Azt, hogy pontosan miért is: sosem. A velem töltött időből kinyert energiát csodás módon felhasználja saját életében olyan lépések megtételére, melyekre rég készült, de nem volt bátorsága, ereje hozzá eddig.
Abban az esetben, ha nagyon jóindulatú lennék, ez még akár tetszhetne is, mert elismerésnek vehetném. De nem tudom annak venni. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy ő nem látja ezt az összefüggést. Ráadásul a fontosságom csak kampányszerűen kifejezett nagy szavakban mutatkozik meg, illetve a fent említett bújtatott formában. Én a saját bőrömön és életemben nem érzékelem semmi hasznát. Azaz szintén nincs egyensúly. Nincs kölcsönösség. Nincs "visszaforgatás". Márpedig ezek számomra fontos belső igények (szükségletek) egy kapcsolatban.

Mire nagyjából összeállt a sok oldalas dokumentum, meglett egy újabb ismeret magamról. Élő, valódi kapcsolataim alapja a közös értékrend. Ezen értékeknek nem csak hangoztatása, hanem cselekvésen keresztül való megmutatkozása is.
Rájöttem, hogy én eddig csak akkor szakítottam meg valamely kapcsolatomat, ha a vélt közös értékrend meglétében csalatkoztam. Akkor viszont szigorúan és hirtelen.
Meglepve láttam, hogy akár addig meghitt, számomra nagyon fontos viszonyt is képes vagyok egy huszárvágással megszüntetni, ha úgy látom, hogy alapvető értékeink nem közösek. Még csak fájdalmat sem érzek. Csak egy fura egyértelműség marad: én ezzel a másfajta megnyilvánulással semmi közösséget nem kívánok vállalni, sőt messzire elkerülöm.
Furcsának találom ezt a heves reakciómat, szívesen utána járok honnan jön.
Mert úgy találom, egyfajta távolságtartás érthető az önbecsülés, saját értékeimért való kiállás, valamint az önvédelem miatt. De a hitelesség kedvéért el is mondhatom a másiknak, hogy elégedetlen vagyok a kapcsolatunkban, kérhetek a szükségletem kielégítésért, vagy közösen dönthetünk a "szakítás" mellett. Ezzel esélye lesz mindkettőnknek a személyes felelősségvállalásra, nekem pedig az érthetőségre és láthatóságra.

Szívesen töltöm meg ugyanis az idei "Lehetőségek könyvét" magam számára az önbecsülés és kölcsönösség  értékével.