2018. március 12., hétfő

"Mindaddig lehetetlennek tűnik, ... (2)


... amíg meg nem valósítják." Nelson Mandela 

Időnként kapok feladatokat, célokat, melyeket tulajdoníthatok akár a tudatalattim, akár az Örökkévaló üzenetének. Ahogy szerintem mindenki más is. Ritkán osztom meg őket ismerőseimmel, barátaimmal. Egyetlen oka van ennek, mégpedig az, hogy félek a kudarcomtól és annak felvállalásától. Ha egyszer nagy melénnyel kijelenteném, hogy erre és erre készülök, mert feladatul kaptam, aztán kiderül, hogy elesek a cél felé vezető úton, akkor az nagyon gáz lenne. Főleg önmagam előtt. Mert magamhoz vagyok mindig a legszigorúbb. Szinte már kegyetlenül megítélem magam az ilyen esendőségért. Az önbizalmam, ami pont e fésületlen ítéletektől amúgy sincs a topon, akár teljesen el is tűnik akkor.

De ó, hányszor volt már olyan élményem is, hogy állok a célszalagnál és nem szakítom át. Mert nem tudom, mi lesz utána. Ami eddig volt, azt ismerem, abban voltak társaim. Rettegek attól, hogy ha ez a változás valóban bekövetkezik, akkor elveszítem a körülöttem lévők szeretetét, elfogadását. Hisz ismertek valamilyennek: pl. aggodónak, rászorulónak, a szeretetükért sok mindent vállalónak. Mi lesz, ha mostantól nyíltan más lesz az értékrendem, mint az eddig közösnek látszó? Mi lesz, ha másként öltözöm, időnként magas sarkú cipőben akarok pipiskedni, más színű lesz a hajam, másként bútorozom be a lakásom, már nem tekintem erénynek a szegénységet, stb.?

No és persze van, amikor a félelem már akkor felordít, mikor meglátom, meghallom a feladatot. Mert "életem témáit" érinti.   
Erről a legutóbbi változatról azt hittem, kikopóban van az életemből. Aztán múlt szerdán lecsapott. Tulajdonképpen hetek, sőt inkább hónapok óta a levegőben volt, hogy ez az "élettéma" felszínre bukkan majd. Utólag látom, hogy már ettől is féltem. Előre rettegtem attól, hogy szembesülnöm kell majd eddigi valóságommal és a képpel, ami megmutatja, hogy ehelyett mi az, amivel útra indított az élet. Féltem, hogy az igazságom meglátása annyira sokkol, hogy képtelen leszek felállni utána. Szerencsére bár erős döbbenettel szembesültem a (számomra) újdonsággal, de nem a visszamenőleges szemrehányások és gyalázkodások következtek. Helyettük mostani énem azonnali tiltakozása: de hát én ezt biztosan nem fogom tudni megvalósítani. ... Talán ideiglenesen mégis, de megtartani biztosan képtelen leszek. Ez a feladat azt követeli tőlem, hogy valamit mostantól ne csak kampányként éljek meg (ami ritkán ugyan, de megy), hanem legyek így, tegyek így minden további napomon. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni magamról, hogy ez nekem menni fog. SOSEM ment!!

Megdöbbentem. Tiltakozásom erejétől is, meg attól is, hogy eleve kudarcra ítélem magam. Pedig tényleg vágyom erre a dologra, mióta az eszemet tudom.
(Amikor ezeket tapasztaltam, akkor megdöbbentem és szomorúság, fájdalom töltött el, mert esélyre van szükségem, ezért azt  kértem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e első lépésként csak ezt a képet őrizni és nézegetni magamban, azaz felfogni a valóságot és minden további döntést csak akkor meghozni, amikor ez kitörölhetetlenül belém ivódik! Igen.)

Aztán még egyet megtettem magamért. Elővettem egy papírt, melyet sok éve kaptam karácsonyra egy ismerősömtől és az alábbi szöveg áll rajta:
"Legmélyebb félelmünk nem az, hogy alkalmatlanok vagyunk. Legmélyebb félelmünk az, hogy hatalmasok vagyunk. Fényünk, és nem sötétségünk riaszt meg legjobban bennünket.
Azt kérdezzük magunktól: ki vagyok én, hogy ragyogó, káprázatos, tehetséges, csodálatos legyek?
Tényleg, ki vagy te, hogy ne legyél? Isten gyermeke vagy. Az, hogy kicsinek tetteted magad, nem szolgálja a világot. Nincs semmi felvilágosult abban, hogy összehúzod magad, nehogy mások bizonytalanságban érezzék magukat  körülötted. 
Ragyognunk kellene, mint ahogy a gyermekek ragyognak ... Arra születtünk, hogy megnyilvánítsuk a bennünk lakozó Isten dicsőségét.
S ahogy engedjük fényünket ragyogni, öntudatlanul megengedjük másoknak is, hogy azt tegyék. Ahogy felszabadulunk saját félelmünk alól, jelenlétünk automatikusan felszabadít másokat."
(Úgy tartják, ezt is Nelson Mandela mondta beiktatási beszédében.)   

Most hol tartok? Integrálom a képet, ahogy kértem magamtól. 
Ezen kívül azt emésztgetem, hogy képes vagyok-e úgy meghálálni az életemet, hogy kihozom magamból a legjobbat a kérdéses területen. 
Vagy előveszem jól működő dacomat és fityiszt intek magamnak is, meg a Teremtőnek is többféle szlogennel: 1. ezért kaptam szabad akaratot, 2. egyébként is ez túl nagy kérés felém, szenvedtem már eleget, hagyjon nekem mindenki békét 3. kicsi vagyok hozzá és erőtlen 4. miért kellene lemondanom nekem ezért a valamiért egy számomra fontos és kedves, örömet ígérő dologról?

Nincs még válaszom. 
Csak valami apró és igen halvány reménykedés, hogy szabad akaratomat majd arra használom, hogy a hosszabb időbe és sokkal nagyobb erőfeszítésbe kerülő magamat választva lemondok egy pillanatnyi örömet nyújtó megoldásról; bízva abban, hogy ez a választás meghozza majd a teljesség élményét és azt az életet, melyet titokban mindig is élni szerettem volna. Tehát magában foglalja, csak némileg másként azt is, amiről most lemondok ... 

(fotó: Nagy Zoltán)


2018. március 6., kedd

Mint kutya a csontot ... (1)


Két hete a szerdai esti találkozónkon azt igyekeztem elmagyarázni a többieknek, hogy is szeretnék benne lenni egy (a) párkapcsolatban. Eleinte csak valami csodálkozást láttam a többiek arcán, aztán hitetlenséget, majd egyikük megszólalt: Hol láttál te már ilyet?, egy másik társam pedig "kinevetett".
Azóta emésztgetem a jelenetet.

Mert amikor ilyen reakciót tapasztalok, ráadásul azoktól, akiknek fontos vagyok, egy olyan közegben, ahol egymás támogatása az egyik cél, akkor tanácstalan és elkeseredett leszek, mert bizalomra és megértésre van szükségem. Ezért azt kértem magamtól, hogy nézzem végig az életem, vajon volt-e már olyan helyzet, amikor megvalósítottam valamit, amit az aktuálisan körülöttem levők nem is képzeltek el, vagy, ha elképzelték is, nem gondolták megvalósíthatónak. Legalábbis nem az elképzelés teljességében.

Hát elkezdtem:
Amikor belefogtunk az EMK tanulásába, Marshalltól azt hallottuk, hogy ezt a szoros környzetünkben, a hozzánk közel állókkal a legnehezebb használni, élni. Mert szeretteink túl közeliek, nehéz rájuk objektíven, a jelenben nézni, ahogy magunkra is, mert bezavar a közös múlt.
No, ehhez képest nekem eszembe sem jutott akkoriban, hogy máshol használjam, mint otthon, vagy az akkori barátaimmal, hisz minek akarjam magam megmutatni idegeneknek és miért akarjak számomra szinte érdektelenekkel egyenrangú, bizalomteli kapcsolatot. E gyakorlatnak köszönhetően aztán véremmé vált az EMK.

Mielőtt belekezdtem az önismereti munkába, én egy teljesen bizonytalan, félelemmel teli ember (direkt nem írtam nőt) voltam. Az utcára ugyan kimerészkedtem, mert a gyerekeket vinni kellett mozogni, játszani, de pl. már az apróbb bevásárlásokon túl képtelen voltam elmenni egy boltba. Nem hittem magam emberek közé valónak. Elképzelhetetlen volt akkoriban, hogy én valaha tanítani fogok, és ha kell, akár kétszáz embernek is viszonylag nyugodtan megtartok egy előadást, mert lesz egy téma, amiben teljes magabiztossággal mozgok. Lett.

Sokat hallottuk azt a kifejezést, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Ehhez képest a lányaim, amikor elszánták magukat az EMK megtanulására, akkor magától értetődő volt számukra, hogy tőlem tanulnak, bár a környezetünkben természetesen voltak még jó páran, akikhez mehettek volna. A mostani éves képzésen pedig ketten is vannak, akikkel 1996-ban együtt kezdtük, mégis úgy gondolják, hogy a közös munkában fejlődhetnek.

Amikor a születésem után 2 hónappal teljes sepsissel (vérmérgezéssel) kórházba vittek, sem a szüleim, sem az egészségügyi személyzet nem adott volna az életemért egy fabatkám sem. Azért, hogy elmondható legyen, ők mindent megtettek, kétszeres vérátömlesztésen estem át. No és itt vagyok.

Amikor idáig jutottam, már szabadon kaptam újra levegőt. Mert megszületett a bizalom, hogy ha egyszer tényleg rászánom magam, akkor lesz nekem bármim, amit szeretnék és ami pont olyan, amilyennek szeretném.

Persze nem éles vonalakkal megtervezett, amire vágyom. Inkább egy hangulat, egy érzés, ami bennem munkál.
Mert a cél, amikor elindulok felé, legtöbbször távoli ködbe vész. Csak azt tudom, hogy amikor odaérek, az nekem tényleg jó lesz.
Mert szeretem az EMK-t élni, szeretem megismerni magam (még ha nem is tetszik mindig, amit találok belül), szeretek a szeretteimmel dolgozni, megismerni őket és megmutatni magam olyan tisztán, ahogy a pillanatban tudom és leginkább: mert szeretek élni.

Amikor erre az utolsó "precedensre" gondolok, valójában ez az, ami a leginkább eltölt reménnyel és bizalommal. Mert bár sok-sok fájdalmam és elakadásom származik életem e korai mozzanatából, azt is tudom, hogy ezt a makacs és tántoríthatalan menetelésemet az élet felé, valahogy annak az élménynek köszönhetem. Amikor senki nem volt, aki hitt bennem, én pedig (ki tudja hogy csinálja ezt egy csecsemő) úgy döntöttem, hogy életben maradok és kihozom belőle mindazt, amire csak képes vagyok. Amikor pedig akadályba ütközöm, akkor azt addig nézegetem, vizsgálgatom, míg ki nem derítem, hogy tudom megkerülni, vagy lebontani. Mert nekem mennem kell. Nekem élni, megélni kell.

Ezt a célt, akkor, 2 hónaposan kitűztem magam elé és nem eresztem. Nem eresztem el, mint ahogy a kutya sem ereszti a nehezen megszerzett csontot.

Célnál vagyok? Nem. De valójában nem is a célt, hanem az úton létet választo(tta)m a cél felé. Az olyan móka számomra, amit szeretek és nem cserélném el semmiért. (Isteni hancúr :)).