2018. május 8., kedd

EMK műhelymunka május 26-án


Ha tényleg szeretsz, akkor megteszed!

Sok-sok évvel ezelőtt mondtam ki ezt a mondatot először a vidámparkban gyermekeim jövendőbeli apjának, a hullámvasút mellett. Én a magam vakmerőségével mindenáron fel akartam ülni és hiába láttam a félelmet a szemében és hiába mondta ő, hogy mennyire nem fűlik hozzá a foga. Csak az én vágyam számított a közös élményre, a kalandra és, hogy meggyőződhessek irántam való szeretete erejéről. Persze felült velem. Mi mást tehet egy szerelmes ember egy ilyen felszólításra? Én pedig meggyőződhettem.
Arról is, nagyjából 2 perc után, hogy egy ilyen "zsarolás" inkább megkeseríti az élményt, mint megszépíti. Az, hogy a mai napig tisztán emlékszem erre a történetre, szintén azt mutatja nekem, hogy azóta is fizetem az árát a követelésemnek.

Amikor pár hete egyik csoportomon valaki azt mondta, hogy neki "érzelmi biztonságra" van szüksége, azonnal bekapcsolt bennem a vészjelző. Vajon milyen kérés követi ezt a belső igényt? Amikor nem jött azonnal mgcselekedhető kérés, a belső villogó lámpa mellé a sziréna is megszólalt bennem. Na most van ideje nagyon résen lenni!!
Azóta foglalkoztat ez a téma: van-e érzelmi biztonság? Ha van, miből élhető meg?

Ezért aztán Nagy Zoltánnal megállapodtunk, hogy rég tervezett együttműködésünket azzal indítjuk, hogy e témában hirdetünk meg csoportot. Zolit 5 éve ismerem. Sok mindent megéltünk már együtt, hideget és meleget is. Meggyőződésem, hogy közös munkánk sok értéket hozhat mindenkinek.

Szeretettel várjuk hát a jelentkezőket a csoportra, akik maguk is kifejeztek már ilyen, alkudozást nem igazán tűrő mondatot és érteni szeretnék, mi volt/van mögötte; azokat, akik már legalább egyszer, vagy akár többször hallották/hallják ezt a szöveget valamely kapcsolatukban és szeretnének tudni kiállni magukért az adott helyzetben!

Időpont: 2018 május 26. 10.00-18.00
Helyszín: Színező, Bp. I. Tigris u. 12.
Jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com, +36302515554, illetve
zoli@nagyonzoli.hu, +360205430211
Létszám: 6-10 fő

Természetesen EMK, de most a résztvevőknek nem kell hozzá előzetes ismeret!

Szeretettel:
Julianna 


2018. május 2., szerda

Veled vagy nélküled? (3)


Vannak kapcsolataim, melyek egyszerre magától értetődőek és időről időre adnak az életemhez különböző módokon, ugyanakkor rengeteg kihívást is hoznak. 
Ezért aztán újra, meg újra megkérdőjeleződik bennem, hogy tényleg akarom-e őket. Rendszeresen felteszem miattuk a kérdést magamban: Megéri ez nekem? Hoz annyit, hogy küzdjek, hogy magammal harcoljak miattuk? Megéri nekem vállalni a csalódás, a fájdalom kockázatát? Azt, hogy esetleg napokig megszállottan csak ezekkel foglalkozom?
Van, hogy arra jutok: nem. Ahogy egy marketinges barátnőm szokta mondani: nem megfelelő az ár-érték arány. 
Ez rendszerint akkor következik be, amikor azt találom, hogy a korábban meglevő, vagy hitt közös értékrendet már nem éljük. Vagy éppen arra jutok, hogy a kölcsönösség és/vagy a könnyedség nekem hiányzik. 
Ehhez hasonlóan akkor van esély bennem egy kapcsolat elengedésére, amikor azt élem meg, hogy nem én kellek teljességemben a másiknak, hanem csak egy-két tulajdonságom. A figyelmem, empátiám, gondoskodásom, gyengédségem, elfogadási készségem, türelmem, szelídségem, tudatosságom, személyes felelősségvállalásom. Ezek egyike, vagy mindegyike.
Csak éppen én ezeken kívül még rengeteg minden más is vagyok. Ahogy nem is oly rég írtam, van nekem dacom, értetlenségem, a kölcsönösségre és könnyedségre való erős igényem, függőségem különböző dolgokkal kapcsolatban, mint pl. az őszinteség. Ó, a lustaságomról még nem is beszéltem. Pedig van, jó adag. Hibám és elvárásom. Hosszú a sor.

Ami mostanában belépett kényes témaként, hogy pont az odafigyelésem, elfogadásom miatt nem nélküli emberként tekintenek rám. Ez bizony kiüti nálam a biztosítékot. Van, akivel "csúnyán" beszélek e miatt, esetleg erős szitokszavak csúsznak ki a számon. Ez pedig nyilvánvalóan akkor következik be, amikor nagyon kivagyok. 

Szóval, ilyenkor ott hagytam a másikat. Nem a találkozó, vagy beszélgetés közben, hanem utána. Egyszerűen nem jelentkeztem többet, vagy nem reagáltam a megkeresésekre. Ma már azért ennél jobban ki tudok állni magamért, azaz rendszerint szólok, hogy ez fog történni, mert ...

Azaz, úgy döntök, tudok a másik nélkül élni.

Ennél nehezebb feladatot adok magamnak, amikor a nehézségek ellenére újra, meg újra azt választom, hogy benne maradok egy nekem nehéz kapcsolatban.
Úgy látom, ezt akkor teszem, amikor a nehézségek, konfliktusok és azok feloldása saját fejlődésemet, növekedésemet, gyógyulásomat szolgálja. 
Amikor egy-egy ilyen krízisbe "belehalok". Ami pontosan azt jelenti, hogy valami addig vélt azonosságtudatomnak vége lesz. Azaz egy énecském tényleg meghal.
Ez van, hogy azt jelenti, hogy ténylegesen az engem már nem szolgáló hitem szűntetem meg magamról, de van olyan is, hogy egy új születik meg és a régi ezzel egy időben szinte észrevétlenül eltűnik. 
Voltak évek, amikor ezek előtt a változások előtt ténylegesen halálfélelmem volt. Az is előfordult, hogy hónapokig rettegtem. Aztán, talán a negyedik ilyen "mindjárt meghalok" félelem után bekövetkező változáskor rádöbbentem, hogy mi is zajlik. Azaz, hogy a fizikai haláltól ezekben az esetekben nem kell félnem. 
Emlékszem, a csopaki strandon tört rám ez a felismerés egy meleg, szeptemberi napon, amikor éppen túl voltam egy fizikai fájdalommal is járó "gyorsvonattal való ütközésen".

Azokat a kapcsolataimat, melyek ilyesmit hoznak az életembe, egyszerre gyűlölöm és imádom. Folyamatosan harcolok bennük a másikkal és magammal. Rendszerint addig tartanak, amíg ez az intenzitás megmarad. Aztán valahogy, mondhatni kölcsönös megegyezéssel, végelgyengülésben kimúlnak.
A krízisek rendszeressége változó. Van, hogy 2 évente jön elő egy krízisecske, van, hogy szinte még fel sem épülök az elhantolás után, már ott a következő :).
Ezek számítanak a legértékesebbeknek számomra, ameddig tartanak.
Itt a címben szereplő kérdés nem csak a másikra, hanem magamra, vélt identitástudatomra is vonatkozik. 

Miért számít ez az írás az előzőek folytatásának? Mert van, amikor 1-1 ilyen kapcsolat választása bennem megkérdőjeleződik aközben, amikor egyértelműen tudom, hogy még rengeteget tartogat a számomra. 
Ott állok, döntésképtelenül, mert nem tudom, akkor választom magam, ha azt mondom a másiknak: a soha viszont nem látásra (mert akkor mi lesz a fejlődésre való inspirációmmal, illetve az élet intenzitásával, szenvedélyességével?), vagy akkor, ha benne maradok, bár időnként végtelenül és mélyen fáj a "másik" hülyesége.

A dilemma eldöntetlen ... 
De e pillanatban legalább nem dacolok a feszültség elviselhetetlensége miatt a világegyetemmel, folyamatosan azt kérdezve: Miért nem lehet ezt egyszerűbben? Annyira rám férne egy simább, egyszerűbb kapcsolat, amikor a másik is látja a "világrendet" és elfogadja ...
Most éppen elfogadom én, mégpedig azt, hogy nincs rend :). 
Remélem, kitartok ebben az elfogadásban minimum 2 napig, hogy kipihenhessem magam :)!