Hol van a probléma?

Évekig hirdettem a tanfolyamaimat "Szavaink ereje" címmel. Ennek oka az volt, hogy a sok évnyi EMK munkálkodás megtanított rá, mennyire fontos a megfogalmazás. Mennyire fontos mit, hogyan, milyen szavakkal fejezek ki. Számít, mennyire pontos az, amit mondok és tényleg azt mondom-e, amit szeretnék.
Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig tudatosan választom meg a szavaimat, de törekszem rá, hogy odafigyeljek.

Néhány napja dolgoztam egy fiatal párral, akik láthatólag szeretik egymást, fontos mindkettejüknek ez a kapcsolat. De valahogy mégsem egyeznek.
Elsősorban azt kerestük, mi lehet ennek az oka. Kiderült, hogy ugyan azok a kielégületlen szükségleteik, így (magától értetődően) mindketten a másiktól várnak dolgokat, amit nem tudnak megadni egymásnak, hisz mindkettejüknek hiánya van. Ezért aztán elveszett a bizalom, hogy a másik még akarja, választja őket.
Ezt a témát jártuk még jobban körbe, mikor is megütötte a fülemet  egy kifejezés: az a probléma köztünk ...
Megkérdeztem, van-e olyan élményük, hogy: a párjuk az ő oldalukon áll.
Kiderült, hogy ez az élmény hiányzik.

Most magamra váltok :), mert saját tapasztalatom is van erről az életemben. Egy számomra igen fontos kapcsolatban felismertem már sok hónappal ezelőtt ezt a dinamikát. Amikor is a másik azt gondolja, hogy probléma van köztünk.
Ezért aztán keveset találkozunk, ritkán beszélünk, mert ez szerinte, mivel mindketten érintettek vagyunk, általunk nem feloldható gond. A beszélgetéseink számára kudarc-élmények.

Én bizalomteli vagyok, mert szerintem, ha van szándék a kapcsolatra, akkor képesek vagyunk mindent elrendezni. (Mi másra való az EMK tudása?)

Szerinte a dolog közénk áll, elválaszt minket. Így, szemben állva egymással megoldhatatlan, hisz gyengék, kevesek vagyunk annak leküzdéséhez.
Ha ezt a képet látom, akkor igazat is tudok neki adni. Mert egyedül, a másikkal küzdve ez valóban lehetetlen. Már csak azért is, mert, ha szeretjük egymást, akkor nincs szándékunkban legyőzni a másikat. Tehát bele sem kezdünk a megbeszélésbe.

Én másképp nézem ezt.
Szerintem a probléma nem köztünk van, hisz nem szemben álló felek vagyunk. Kölcsönös a megbecsülés, elismerés és szeretet. Tehát szerintem egy oldalon állunk és van egy problémánk.
Ez az ügy nem elválaszt minket, hanem összeköt. Ha egy oldalon állunk, akkor vállvetve meg tudjuk azt oldani. Együtt, kettőnk képességeit, készségeit felhasználva szinte bármire lehetőségünk van, egy problémát biztosan fel tudunk oldani. Még akkor is, ha nagy. Mert amikor egyikőnk elfárad, a másik puszta jelenléte is bíztatás, inspiráció ( a kapcsolatteremtésre).

Márpedig általában olyan emberrel van problémánk, akit szeretünk. A nekünk közömbösek miatt ritkán jövünk ki a sodrunkból. Tehát ketten vagyunk egy nehézségre.

Így, ha gond van köztünk, akkor tényleg nehéz a dolgunk, de, ha van egy gondunk, akkor az megoldható :)!
Megfogalmazás kérdése!?

Párhuzamosságok

Ritkán írok mostanában és régen írtam :(. Ami persze helyzetjelentés. Nem arról, hogy semmi történik velem, hanem arról, hogy sok minden. Ami időnként arra ad csak lehetőséget, hogy lélegezzek és megéljek, arra már nem, hogy írjak, beszéljek róla másoknak.

Tegnap aztán adtam magamnak fél nap pihenőt. Így bizonyos dolgok kisimulva bukkantak fel bennem. Ezek egyike jön most sorra.

2000 nyarán. talán pont ilyentájt Marshall egyik tréningjén, a nap azzal kezdődött számomra, hogy megérkezésem után pár perccel egyik tanulótársam megállított: szeretne Erdélyben EMK tanfolyamot, de M. nem ér rá és túl sok pénzbe kerülne nekik, elmennék-e én.

Én???? Márminthogy: én???? Teljesen padlót fogtam. Hisz ugyan 4 éve mást sem csinálok, mint azon dolgozom, hogy az EMK az életem szerves része legyen, de akkor is! Sosem akartam tanítani! Sem mást, sem ezt! Mi az, hogy én! Főleg ilyen felvezetéssel, hogy mivel Marshall nem ér rá! Na ne már!!!
Persze ezt a gondolatmenetet folytattam a kezdő "hogy vagy" körben is. Hogy ez micsoda megtiszteletetés!!! Hogy lehet egy ilyen elvárásnak megfelelni???? Hogy jövök én ehhez???
Aztán jött a nap folytatása, sokféle gyakorlattal, magamra tekintéssel, szinte el is felejtkeztem a reggeli sokkról.
Szinte.
Mert aztán a nap végi visszatekintésben, hogy mit is viszünk haza, mit tanultunk, én azt mondhattam, hogy megértettem: szó sincs megtiszteltetésről. Elmehetek most már nyugodtan Székelyudvarhelyre, lehetek ott együtt 3 napig a többiekkel, én ott csak egy ember leszek a 15-ből. Mindenki más is tudni fog sok nagyszerű dolgot, amit megmutathatnak nekem. Amit én tehetek, hogy elmesélem, mit tudok az EMK-ról és megmutatom, hogyan is csinálom. Nem Marshall helyett megyek, hanem  önmagam nevében. Nem azt mutatom meg, amit ő tud, hanem azt, amit éppen most én. A siker, vagy a kudarc nem róla, hanem rólam szól majd. Mert az fog ott kiviláglani, én mit értettem és tanultam meg.
A felelősség csak magamért van. Leszek, amilyen leszek.
Megkönnyebbültem és elfogadtam a meghívást. Így már szívesen.
Marshalltól ekkor kaptam meg a bíztató, támogató beleegyezést először, hogy menjek és csináljam.
Ma is köszönöm, ha erre gondolok!

Időugrás: ez év április-május-júniusa. Most én vezetek trénerképzőt, ahol hallom, látom a többiek megnyilvánulásait és megint jön az aggodalom: ezek az emberek kiállnak mások elé EMK-t tanítani és majd azt mondják - az én tanítványaim. Te jó ég!!! Mi lesz ebből? Jól csinálják majd? Úgy, hogy az nekem tetszene? Olyan fontos nekem a hitelesség, a személyes felelősségvállalás -- tudják majd vajon? Büszke lehetek majd, arra gondolva, hogy tőlem, vagy legalább tőlem is tanultak? Teljes para, gyomorgörcs, ilyesmi ...
Mindjárt letelik a második év a képzésből, a maradék 3 hónapban mit kellene még mondanom, tennem, hogy "jól" csinálják??? Ők!!!
Ezen a ponton jött el a megértés és így a megkönnyebbülés (megint). Hogy én csak a saját munkámért vállalhatok felelősséget. Teszem és mondom, amit. Néhány dolgot erősen hangsúlyozva, mint nekem fontosat. A többiek megértenek és elsajátítanak belőle valamit, ami nekik fontos. Az nem az én kompetenciám. A munka, amit végzek, engem minősít, nem a tanáraimat, tanítóimat. Amit a körülöttem levők elvisznek másokhoz, az pedig róluk szól, őket minősíti, nem engem.
Amit én most tehetek még értük, hogy elengedem a kezüket. Ahogy Marshall és Nada elengedte az enyémet. Menjetek, csináljátok. Úgy, ahogy ti tudjátok.
Egyszerre vissza tudtam idézni az áprilisi bentlakásos alkalmunk egy jelenetét, amikor az egyik részvevő (tanítvány tanítványa) az ő trénerének mondott köszönetet az EMK-ért és nem nekem.
Micsoda megkönnyebbülés ..., és mekkora öröm, mert szabad vagyok!

Aztán megjött a büszkeség is! Most már önmagammal kapcsolatban. Mert éppen kielégítettem a hitelesség iránti szükségletemet. Mert éppen nem tanítottam, hanem éltem az EMK-t!
Köszönöm: Marsall és Nada, hogy ebben részem lehet. Köszönöm, hogy része lehetek egy folyamatnak, amiben Karl Rogers, Marshall B. Rosenberg, Nada Ingjatovic-Savic után én állok a sorban és jönnek utánam mások, akikkel közös az értékrendünk. Köszönöm tehát a képzés minden egyes résztvevőjének is: mind a felismerést, mind a képet, hogy ti is Marshallal egy sorban álltok a szememben!

Olyan ez, mint a képen látható banyan fa. Először egy törzse van, aztán a léggyökerei elérvén a földet maguk is gyökeret hajtanak, így újabb törzzsé válnak. Egyszerre önállóak, ugyanakkor szerves részei az általuk terebélyesedő fának.