2014. december 9., kedd

A szeretet ára



A szeretetről azt tanultam Marshalltól, hogy az esetek nagy részében szükséglet, csak időnként érzés.
Ha pedig inkább szükséglet, akkor, mint olyan, cselekvéseken keresztül tud kielégülni.
Ezt az EMK tanfolyamokon hangsúlyozom, tanítom, más alkalmakkor pedig sokszor beszélek róla. Mert igaznak tartom.
Amikor kifejezzük a másiknak, mint szükségletet, akkor ő érteni fogja, mi zajlik éppen bennünk. Ugyanakkor magunknak kell tudnunk, hogy az adott pillanatban mely cselekvésből, vagy szóból tudnánk megkapni. Mint szükséglet, mindannyiónké, ott azonosak vagyunk egymással. Aztán következik mondatunk negyedik része, a kérés. Ott pedig jön a szóródás, hisz a megoldásban mérhetetlenül sokfélék vagyunk.
Van, hogy egy ölelés, van, hogy egy szál virág, néha a néma meghallgatás, máskor a felgyűlt piszkos konyhai edények elmosogatása, egy csésze tea a számítógép mellé, meleg vacsora fáradt és éhes kedvesünknek, élvezettel együtt töltött idő, apró, vagy nagyobb ajándék, ha megkérdi valaki, hogy vagyunk, egy mosoly, vagy éppen a fájdalom kimutatásának felvállalása az, amit szeretetnek fordítunk.

Az elmúlt egy évben valaki miatt erősen és sokszor kiléptem a komfortzónámból. Egy beszélgetésben azt mondtam neki, nem tudom ki miatt és mely történés következményeként olyan nehéz most a mi viszonyunk, de szívesen fizetem ezt az árat.
Akkor megdöbbentem a saját szavaimon. Megkérdőjeleztem az igazságukat.

Aztán pár napja egy régi ismerősömtől kaptam levelet, amiben azt kérdezte, hogyan sikerült kilépnem a "monodrámából", ahogy azt egy korábbi bejegyzésemben írtam. A neki fogalmazott válasz közben valami felsejlett bennem. Ugyanis azt írtam, hogy amikor egyszer csak kész lettem bevállalni a fájdalom kockázatát is azért, hogy részem lehessen a szeretetben, akkor kinyílt számomra az addig zárt világ..

Miközben ezt írtam, ráláttam, hogy igazat mondtam abban a bizonyos beszélgetésben. Akiket igazán szeretek, azokért kész vagyok fájdalmakat is bevállalni. Természetesen nem határtalanul és nem mindig, sőt, nem is mindenféle fájdalmat.
De amikor együtt vagyok valakivel és látom, hogy bizonyos cselekvéseit, önkéntelen rezdüléseit én fájdalommal reagálom le, ugyanakkor ez nem tántorít el mellőle, akkor tudom, hogy most bennem a szeretet éppen nem szükségletként, hanem érzésként van jelen.
Ami sokat elbír. Így szeretem gyermekként szüleimet, anyaként gyermekeimet, testvéreimet, jó néhány barátomat. Így egyszerű tudatosítanom ezekben a kapcsolatokban az EMK alapállítását, hogy az érzéseimért nem a másik, hanem egy (vagy több) bennem felbukkanó szükséglet a "felelős", ill., hogy igaz ez a másik félre is.

Tehát, a sok egyéb érzés mellett a fájdalmat is vállalom. Persze, kell, hogy legyen mellette még a kapcsolatban számomra öröm, megkönnyebbülés, boldogság, felszabadultság, csodálat, ámulat stb. érzés (azaz kielégült szükségletek) is. Ahogy a virágon megférnek egymás mellett a különböző színű szirmok.


Fontos a megfelelő egyensúly. 

Ugyanakkor a kölcsönösség is. Ha egy kapcsolatban, amelyben én így vagyok jelen, a másik azt mondja, hogy a könnyeimet látva mindig összeszorul a szíve, akkor is, ha azok tőle függetlenül hullnak, de ott marad velem és figyel rám - akkor tudom, hogy megéri. Mert a szeretet, mint érzés, mindkettőnkben jelen van!

Így szabadok lehetünk, lerakhatjuk a "viselkedés" kényszerét.
Köszönöm, hogy részem lehet ebben! Ez egy számomra igen fontos érték!



2014. december 6., szombat

A félelem vége


Lassan született ez az utolsó rész bennem. Mert ahogy sok hónappal ezelőtt a trénerképzőn megfogalmaztam, abbahagytam egyszer, hogy féljek a haláltól, aztán, hogy féljek az élettől.
Vlszont megmaradt a félelem, hogy elveszítem a kapcsolatot azokkal, akiket szeretek. Az elmúlt hónapokban ráadásul többszörösen is aktuálissá vált ez a félelem az életemben

Mi van akkor, ha én kiállok magamért, a szükségleteimért, sőt azok számomra legideálisabb kielégítési módjáért is? Mert ezek a szükségletek olyan régóta éheznek bennem, hogy most nem tudok esetleg tekintettel lenni a körülöttem lévőkre? Nekik nemet mondok, hogy magamnak mondhassak végre igent?

Őszintén féltem, mi lesz, mert ezt ritkán próbáltam eddigi életemben, akkor sem igazán komoly dolgokban - talán a válásomat kivéve. Ahogy írom, ekkor szakítás is lett a vége. Tehát bizalomra okot nem adó tapasztalat volt. Akkor szabad nekem anyaként a gyermekeimnek nemet mondanom? Vagy a halákos betegséggel küzdő barátnak? Esetleg annak az embernek, aki a valaha kapott legnagyobb ajándékot adta nekem?

Tényleg sokáig kerestem a választ. Aztán egész közel leltem meg. Szeretett EMK-m segített ki a kátyúból. Meg a forró parázs emléke a talpam alatt.
Félelmetes elkezdeni önmagamat választani, de éppen ideje. Mert a többieknek is csak akkor fogok tudni tiszta szívből adni újra, ha már én rendben leszek. Tényleg nem éri meg a másikat magamnál jobban szeretni. Mert (aztán) megfizettetem és fizetem is az árát.
Ahogy sokáig fizettem a gyermekkori élmények kapcsán, a házasságomban és barátságokban is. Fizettem túlsúllyal, kedvetlenséggel, erőtlenséggel. a lelkesedés hiányával, zárkózottsággal.
Persze behajtottam a többieken is. A szüleimen konoksággal, késői felnövekedéssel, gyermekeim apján válással, a barátokon távolságtartással, néha számukra érthetetlen elhidegüléssel.
Szóval, miközben féltem a kapcsolat elvesztésétől, időnként annyira elegem lett a megalkuvásból, hogy én vetettem véget a viszonynak.
Tehát ez valójában nem működő megoldási mód.

Ezért szeretném mostantól másképp csinálni. Szeretnék inkább a pillanatban őszinte lenni, még akkor is, ha nekem ez félelmetes, a másiknak pedig esetleg fájdalmas, vagy érthetetlen. Mert valójában csak így van esélyünk arra, hogy megmaradjon a kapcsolat. Nem ebben a pillanatban, hanem hösszú távon.
Mert ha nekem sikerül megkapnom, megélnem, amire vágyom, akkor majd kész leszek újra őszintén odafigyelni és szeretni a másikat.
Először egyedül kell laknom, hogy újra akarjam az együttélést mással/másokkal. Először meg kell tudnom, milyen szokásaim vannak az egyedüllétben, hogy aztán tudjam, mit kínálok egy párkapcsolatban. Először ki kell derítenem, milyen értékeket teremtek és nyújtok én, hogy aztán őszintén és nyitottan tudjak elfogadni kincseket.
Ideje, hogy a magammal való kapcsolat megtartása fontosabb legyen minden lehetséges helyzetben, mint a másikba való kapaszkodás.
Tehát, azt kérem magamtól, mondjam meg, hajlandó vagyok-e minderre!
A válaszom pedig, hogy szándákomban áll ezeket megtenni. Amikor sikerül, majd örülök, amikor pedig nem (mert bizonyára lesz ilyen), akkor pedig igyekszem megértően megsímogatni a vállam, hisz sok-sok éves gyakorlatot nehéz egyik pillanatról a másikra megváltoztatni.

Akkor talán színes virágot hoz majd a fenyő és ezzel lehet, hogy elfogadhatóbbá válik: ... a tűlevél időnként bizony szúr.



2014. november 19., szerda

Félelmeim manapság



Ez a kérdéskör a félelemmel kapcsolatosan Mauin kezdett el foglalkoztatni, idén májusban.

Először az erősen visszacsapodó parti hullámzásnál, amikor Z. szorosan fogva a karomat, a hátamat is megtámasztva igyekezett engem kisegíteni a partra, aggódva, hogy a víz szívó ereje miatt nem tudok kijutni. Ezt a kéretlen segítséget tapasztalva ingerült lettem. Mert bennem nem volt félelem. Tudtam, hogy valahogy megoldom a partra jutást egyedül is.
Aztán egy folyó mentén felfelé haladva a vízesések során, a meredek falon kötelekbe kapaszkodva, később pedig, egy függőleges sziklafalnál, kezdetleges, foghíjas létrán felmászva lehetett továbbjutni. Hallgattam az iránymutatók figyelmeztetéseit, utitársam kétkedését, fel tudok-e menni ezeken a helyeken, bennem is megjelent a bizonytalanság. Még nem láttam az akadályokat, csak hallottam róluk. Aztán, mikor szemben találtam magam a valósággal, akkor egy ideig nézegettem, miről is van szó, majd egyszer csak tudtam, hogy képes vagyok megtenni, így továbbjutni. Ekkor eltűnt belőlem a félelem.
Később, már ottlétünk utolsó napjain, ugyanezen a helyen, egy kb. 3 és fél méter magas szikláról ugráltam be nagy élvezettel a vízesés alatti medencébe. Mivel én szeretem ilyenkor, ha a víz felhajtó ereje hoz fel a felszínre, Z. pedig felúszik (ami sokkal gyorsabb), mindig tovább tartott a felbukkanásom, mint ami neki kényelmes volt.
Addigra már beszélgettünk ilyesmiről, így elhangzott a kérdés: Julianna, te mitől félsz?

Ott nem volt kész válaszom. Mert a kérdés főleg a fizikai dolgokkal kapcsolatban hangzott el. Arra jutottam, hogy a légszomjtól. Amikor valami miatt nem tudok levegőt venni, félelemmel tölt el. Ha ez olyankor van, amikor képes vagyok valamit tenni a légvételért, akkor könnyű helyzetben vagyok. De amikor nem látom, hogy a kezemben lehet a megoldás, akkor marad a félelem.

Azt is megláttam, hogy rendszerint felbukkanó félelmeim nagyrészt nem első kézből valók. Azaz, mint a gyerekek, ha egyedül kerülök szembe a parázsszőnyeggel, sziklafallal, kötéllétrával, mélységgel: felmérem a helyzetet és nekivágok. Vagy más megoldás után nézek, mert magától értetődően felfogom és elismerem fizikai határaimat. Néha pedig elfogadom a kockázatot, ami a cselekvéssel jár ...
Amikor viszont mások már hamarabb kifejezik nekem aggályukat, bizonytalanságukat, félelmüket, az hat rám.
Ebben az esetben kell némi idő, hogy eljussak a saját válaszomig a feladattal kapcsolatban, "kipucolva" fülemből, szívemből a hallottakat. Fontos letennem a mások érzéseiért való felelősségvállalást. Különben ott ragadok, nem lépem meg a (talán) megléphetőt és még sokáig visszhangzik bennem: meg kellett volna próbálnod!

Na, ennek a belső hangnak a felbukkanásától igazán félek. Mert ilyenkor csak részben, vagy egyáltalán nem figyelek arra, ahol, amiben vagyok, mivel ez a hang leköt.
Azaz elveszik a kapcsolat magammal mindaddig, míg oda nem figyelek rá(m).

Arra jutottam a hetek-hónapok óta tartó kutakodás során, hogy a kérdére adódott válaszom:
Én attól félek, hogy elveszik számomra a kapcsolat. Magammal, vagy/és a másik emberrel.

Ez komoly félelmem. Főleg, ha elhiszem, elfogadom, hogy nem tehetek a kapcsolat megtartásáért. Ha a másik valamiért elzárkózik.
Találhatok az okaival kapcsolatban magamban megértést és elfogadást, a félelem, fájdalom attól még megmarad. Ebben az esetben a "nem"-et képtelen vagyok jelen idejűnek hallani. Ilyenkor nagyon is "spirituálissá" válok, azaz csak a jelen van számomra. Márpedig, ha a jelenben nincs kapcsolat, akkor ez az örökkévalóságot jelenti.
Jöhet, de hiábavaló a tudás, hogy az idő nem létezik, csak a mi fejünkben :).
Emlékeztethetem magam, hogy én is túl szoktam jutni a teljes elzárkózáson, még akkor is, ha az esetleg éveket vesz igénybe. Nem segít.
Most szeretném a kapcsolatot. A másikat az életem részének tudni. Hisz nem tudom, lesz-e 5 perc múlva, vagy holnap, vagy jövőre! Ezért aztán az sem megoldás, ha igéretet kapok a későbbi folytatásra. Minimum a kapcsolat felvételének pillanatnyi esélye KELL nekem!

Ezt látom a gyermekkori történéseknél; amikor felidézem minden egyes elválásunkat a randizós időszakból későbbi férjemmel; manapság, ha a gyermekeim elutaznak; egy élvezetes beszélgetés lezárásakor; ill. amikor valaki, aki fontos számomra, azt mondja, most nem találkozhatunk, beszélhetünk egy ideig.

Nekem ez a megsemmisülés.

Aztán persze, ahogy telik az idő, meg tudom látni, hogy ez a jelen valósága, megszületik az elfogadás (vagy beletörődés?). Az embertől, helyzettől, az elengedéskor érzett fájdalom mértékétől függően kész vagyok újra kapcsolatot építeni, vagy sem. Tehát a kapcsolat elvesztésekor érzett fájdalomtól félek igazán!?

Marshalltól azt tanultam - amit aztán a tapasztalat is igazolt -, hogy egyféleképp érezhetem magam biztonságban: ha tudom, vagy legalább bízom benne: képes vagyok a felmerülő gondokkal, történésekkel, feladatokkal mit kezdeni. Mivel a kapcsolat elvesztésekor érzett fájdalom miatt sokáig képtelen vagyok továbblépni, magamhoz szeretettel fordulni (rendszerint hibáztatom ugyanis magam), nincs meg ez a bizalom bennem.
Egyenlőre marad a fájdalom, tehát marad a félelem...


2014. november 9., vasárnap

Erőszakmentes kommunikáció közelebbről



Immár nagykorúvá váltam, ha az Erőszakmentes Kommunikációt tekintem. Pünkösdkor letelt a 18. év első találkozónk óta Marshallal. Azóta gyökeresen megváltozott az életem.
14 éve tanítom is mindazt, amit tudok róla és saját tanulásom is folyamatos, hisz minden egyes csoporton új és új dolgot fedezek fel, ami csiszolja tudásomat.
Most az általam vezetett gyakorló csoportokat, klubokat szeretném azok figyelmébe ajánlani, akik már rendelkeznek EMK alapismeretekkel.

Minden másosik hétfő délelőtt fél 10 és fél 1 között, immár két és fél éve jövünk össze azokkal, akiknek nap közben van inkább idejük. Ebben az évben a páratlan heteken. 

Esti gyakorlásra pedig velem mostantól minden kedden 18-21 óra között nyílik lehetőség. Ugyanis októberben lezáródott egy fontos szakasza az életemnek: bezártam négy és fél éve működő Isteni Hancúr névre hallgató női klubomat. Míg valami újba fogok, gyakorolhatunk ;). EMK-t! Első összejövetelünk nov. 11-én este lesz. Helyszín most is a Kikötő.

Szeretettel várok minden érdeklődőt! Sajnálom, hogy a keddek ütköznek az EMK Caféval, de ez az egy hétközbeni estém, amit fel tudok ajánlani.

Helyszín: Bp. XIII. Hegedűs Gy.u. 49-51. 1/1. 20-as kapucsengő

Részletekről itt a blogon megjegyzésben, FB-on privát üzenetben, vagy e-mailben: jszentpeteri@yahoo.com (tárgy EMK gyakorlás) érdeklődhetsz!

Kerítések, határok, félelmek



Gondoltam, folytatom  félelmeim kialakulásáról szóló sorozatomat, amikor rádöbbentem, hogy a következő élményem, mely ehhez a témához kötődik, szintén egy kerítéssel kapcsolatos. Ez a tény meglepett és megdöbbentett.

Még mindig kislány voltam, bár már iskolás. Akkoriban egyik héten délelőtt, másik héten délután jártunk iskolába (szombaton is, legalábbis a délelőttös héten). Így történhetett, hogy egy délutános héten, miután elkészítettem a házi feladatot, volt időm még játszani az ebéd elkészültéig. Persze, ősz lévén, mivel az időjárás engedte, kint a szabadban. A lakóterületünk pedig egy oldalról magas (kb. 170 cm) kőkerítéssel volt szegélyezett, ami pont a házunk bejáratával szemben indult. Az elejét megviselte az idő és a gyerekek, így a kiálló téglákon könnyen fel lehetett mászni a tetejére, melyen a kőkoszorú nagyjából 40 cm széles volt. Ez a szélesség egy gyereknek nagyon könnyen járható "járdát" képezett.
Természetesen anyukám által tiltottan, nem szabadott felmennem és mászkálnom rajta. Párszor már leparancsolt róla és ezen a napon is, mikor elindultam kifelé, utánam szólt, hogy a kerítésre eszembe ne jusson felmászni, mert veszélyes.
Ugye tudjátok, mi következik :). Természetesen felmásztam a tetejére és ott sétálgattam másod magammal, mert Varga Tibi, aki osztálytársam volt és szintén a házunkban lakott, jó társam volt ebben. Mindaddig nagyon jól mulattunk, míg elért hozzánk anyukám kiáltása. Engem keresett. A "lebukást" elkerülendő Tibi leugrott a házunkkal ellentétes oldalon. Én ezt korábban sose tettem, mindig inkább a biztonságos lemászást választottam a kerítés elején. Most viszont ott volt a dilemma, hogy ha visszasétálok, anyu meglát és kikapok - vagy ugrom. Míg tébláboltam, Tibi haza futott. Ott álltam egyedül és azon töprengtem, melyik rosszat válasszam: az ugrást, vagy anyu haragját. Az ugrás tűnt a kisebb rossznak. Mivel addigra már elég sok idő eltelt gondolkodással, nem néztem meg alaposan, hova ugrok. nem is tudtam, hogy kellene. Így valami kövekre érkeztem. A bal lábam ujjaiba fájdalom hasított. Valami történt velük. Nem voltam képes felállni. Szépen, guggoló helyzetben visszaaraszolgattam a házunkig, a hosszú folyosón az ajtónkhoz. A kilincset így nem értem el, csak kopogtam. Anyu ajtót nyitott, döbbenten nézett rám. Nem kellett megszólalnom, tudta, mi történt és azonmód kaptam egy hatalmas pofont.
Nem tudom, mi fájt jobban, a lábam-e, vagy az a pofon.

Sokféle módon dolgoztam ezzel a történéssel az évek során.
Mivel anyukám szeretete, a köztünk lévő kapcsolat nekem mindig is vezérfonal volt az életemben, első körben évtizedekig csak azt láttam, hogy ettől fogva ő hol a nyakába ültetve, később ebbe belefáradva a szomszédoktól kért babakocsiban tolva vitt iskolába és cipelt fel az osztályterembe. Mert 6 hétig gipszben volt a lábam. Az iskolából meg ilyen sokat nem lehetett mulasztani. Szóval a hős anyai helytállás maradt meg sok-sok évig.

Aztán megértettem, hogy az a pofon első, tehetetlen, féltő, kétségbeesett reakciója volt. Ettől még jobban nőtt a megbecsülésem iránta. Hisz az irántam való szeretet miatt esendő volt.

Aztán, azon a bizonyos tűzönjáráson ráébredtem, hogy hatott ez a történet másként is. Hosszú időre abbahagytam kedves foglalatosságomat, a határok, kerítések szeretetét, annak tudását, hogy azok jelzésül szolgálnak arra, valami meddig terjed. 8 éves koromig nem tekintettem őket áthághatatlan akadálynak, csak jelzésnek. Élveztem, hogy bejárhatom, felfedezhetem őket, az általuk körülkerített és a rajtuk kívüli világot.
Innentől kezdve viszont minden határ, kerítés félelemmel töltött el, mert tiltásnak vettem. Annak a figyelmeztetésnek, hogy mögötte, rajta túl veszély vár. Egy "pofon", a szeretet elvesztésének biztos esélye. Onnantól kezdve nekem ilyen jelzésül szolgált a fehér, vagy kék köpeny (még ha az egy bolti eladón volt is), az egyenruha, a közlekedési lámpa, a zebra, egy csukott ajtó, egy felemelt hang, de főleg a harag, düh megnyilvánulása. Emlékszem, Budapestre kerülésem után kb. fél évvel láttam egy utcán veszekedő párt - fizikai rosszullét környékezett utána még egy óra múlva is. A rettegésről nem is beszélve.
Már féltem a kinti világtól...
A rajtam kívüli világtól.
Bezárkóztam magamba 8 évesen.



2014. október 30., csütörtök

Hogy kezdtem félni?



Első e témájú emlékeim apukámhoz kötődnek.
Az egyik közülük gyakran felsejlett bennem az elmúlt években. Talán, mert lassan visszatalálok önmagamhoz, végre újra képes vagyok felfedezni, én mit is szeretnék. De valószínűleg az is igaz, hogy pont ennek az emléknek a felbukkanása és feldolgozása segít, hogy mikor kell, magamat is ézékeljem: érzéseim és a felszínen lebegő szükségleteim mellett eddig rejtőző, mélybe rejtett vágyaimat, igényeimet, kívánságaimat, vonzódásaimat.

Hogy is volt?
A házak nagy csoportját, ahol laktunk, kerítés övezte. A kerítés alapzata terméskővel volt kirakva, rajta kicsit szélesebb betonkoszorú  fölött 25 cm magasan fémrúd. Az egész kerítés talán 60-65 cm magas volt, a tetején futó rúd átmérője nagyjából 7-8 cm.
A gyerekeket arra ingerelte, hogy fellépve a kő alapzatra elinduljanak ezen a rúdon és egyensúlyozzanak, mint egy kötéltáncos. Minnél hosszabban sikerült végigmenni rajta lebillenés nélkül, annál nagyobb elégedettséget, büszkeséget eredményezett. Segített az egyensúlyérzékelés és az önbizalom kiépülésében is. Csuda jó játék volt.
Nekem, a kicsi lánynak a kb. 30-35 méteres kerítés szakaszok kilométereknek tűntek. Felléptem, próbálgattam, lebillentem, újra kezdtem. Leesni nem tudtam, hisz a kőpárkány elég széles volt, hogy arra lépjek, amikor megbillenek. Órákig elszórakoztam a gyakorlással.
Vidéken éltünk, csendes kisvárosban, némileg zárt közösségben, biztonságban, ezért  felügyelet nélkül is játszhattam a házunk körüli nagyjából 700 méteres sugarú körben. Ami akkor maga volt a szabadság. Hisz 4 éves voltam. Így lehetőségem volt egyedül annyit játszani, amennyi csak belefért...

Szóval próbálkoztam, gyakoroltam egész nyáron és egyszer csak sikerült nekem is lelépés nélkül végigmenni a leghosszabb szakaszon is, akárcsak nálam 6, ill. 7 évvel idősebb testvéreimnek.
Aztán már csak így közlekedtem, a járda helyett a kerítés tetején, ha egyedül voltam, mert annyira könnyű és élvezetteli volt a kicsi talpú lánykának azon a rúdon járni!

Egyszer aztán a munkából hazatérő apukám meglátott. Egész közel értunk egymáshoz, mikor észrevett, mert én ugye az egyensúlyozásra koncentráltam, ő meg ennél alacsonyabban élő énemhez szokott :).
Mikor meglátott, első, önkéntelen reakciójából rám szólt. -- Szállj le onnan azonnal, babám, te még kicsi vagy ahhoz, hogy fent mászkálj a rúdon! Te még ezt nem tudhatod!

Én pedig leszálltam és nem is mentem fel többet, csak kb. 10 év múlva. de sose lettem újra olyan magabiztos, mint akkor, 4 évesen voltam.
Mert az apukám azt mondta, hogy én ezt nem tudom. Márpedig, ha ő mondja, akkor az úgy is van. Nem számított az addig megélt valóság, a több hónapos tapasztalat.
Csak az számított, amit az ÉN APUKÁM mondott. Mert ő tudta, mi az igaz.
Leszálltam emellett azért is, mert meghallottam a hangjában a félelmet. Márpedig az nem lehetett, hogy az apukám féljen. Mert akkor elveszett volna számomra valami alapvető biztonság. Jobb volt, ha én féltem, mert az kevésbé volt veszélyes...
Miért is? Mert a saját, kicsi félelmemet tudtam így-úgy kezelni, de az övét nem. Ahhoz kicsi voltam (valóban) és tapasztalatlan.
Az ő félelme félelmet szült bennem is. Nem a rúdon mászkálástól. Hanem a bizalomteli kapcsolat elvesztésétől.
Lett egy másik következménye is az életemben ennek a történetnek. Elhittem, hogy nem tudok valamit, annak ellenére, hogy éppen akkor csináltam. Mert a félelem miatt a szeretett apa/férfi hangjában lemondtam a tudásomról, önmagamról. Mert bennem is elveszett a bizalom önmagam felé, amikor meghallottam, hogy benne nincs bizalom felém.

Hát, így kezdődött.

Persze, mindezt csak ma látom, értem ilyen tisztán. Akkor csak történt, tudattalan döntések sorozataként. Évtizedekre berögzült mintát eredményezve.
Ezért reagálok esetleg a helyzethez mérve indokolatlanul hevesen manapság is, ha egy általam kedvelt ember/férfi kifejezi a félelmét, aggodalmát az én "vakmerőségem" miatt. Ahogy ezt májusban, az óceán csábító, másfél-két ember magas hullámainak hívása és az óvó tiltás ellentétében örlődve megtapasztaltam.

Az ilyen helyzetekben szabadságra, autonómiára vágyom, ugyanakkor szeretném megtartani a harmónikus, bizalomteli kapcsolatot is...


2014. október 27., hétfő

Tűzönjárás



A fenti képen Ken Cadigan látható. 1992-ben az ő csoportján kezdtem meg annak kutatását, ki is vagyok én, nem csak szellemi, hanem lelki, sőt személyiség szinten is. Sokat tanultam tőle, nála, mert sokféle módszert használt a csoportjain.
Az egyik legfontosabb dolog ezek közül az volt, hogy egy csoportvezető is része a csapatnak, melynek átmenetileg vállalta az instruálását. Ő gyakran "beült" a kör közepére, hogy saját belső témáján dolgozzon, ezzel teremtve meg számomra az egyenrangúság élményét. Megmutatta tudása, hozzáértése mellett azt is, hogy esendő ember. Van, ahol többet tud nálunk, van, ahol kevesebbet. Nekem például szolgált. Akkoriban is elismerést szült bennem, de igazán mostanában fogom föl, saját csoportjaimon, ennek jelentőségét.

De most valami másról szeretnék valójában írni. '94-ben, Zánkán vezetett Ken egy tűzönjárást. Ami nála többet jelentett, mint végigsétálni jó társaságban a 700 Celsius fokos parázson.
Együttlétünk 2 és fél napos volt, ahol az első és a második nap nagy része arról szólt, hogy lélekben és mentálisan felkészüljünk arra, ami jön. Megkerestük félelmeinket, szenvedélyeinket, melyek visszatartanak bennünket dolgok szabad megélésében. Egyre közelebb és közelebb kerültünk ezekhez az elakadásokhoz, (talán) még azt is felfedeztük, miként szolgálnak ezek bennünket. Erre azért volt szükség, hogy amikor lerakjuk ezeket a terheket, az valóban tudatos választásból történjen. Ne valami ellen, hanem valamiért tegyük azt.
Ezután elindultunk a környező. fával borított területre, hogy a meglevő tölgyfarönkök mellé hullott, száraz fát is gyűjtsünk, jelképezvén, hogy amit most magunkból kiégetni kívánunk, az már "tűzre való".
Közösen raktuk meg a nagy mágylyát, aztán Ken meggyújtotta. Körben ülve, némán, még mindig önmagunkra és témánkra koncentrálva néztük, ahogy a hatalmas tűz elemészti a fát, és amikor eljött az ideje, bedobtuk a lángok közé céduláinkat, melyekre korábban felírtuk elhagyni kívánt cselekvési módjainkat. Meglepett, hogy az, ami számora eddig olyan nagy jelentőséggel, súllyal bírt, milyen pillanatok alatt válik semmivé, könnyedén felröppenve a forró légáramlatban.
Amikor pedig már csak izzó parázs maradt a hatalmas farakás helyén, azt gereblyével, lapáttal rátermett férfiak szétterítették a földön, egy kb. 2 méterszer 3 és fél méteres területre. Az emberek pedig elkezdtek sorba állni. Ki mikor volt kész, hogy átlépjen félelmein.
Én azt hiszem, nagyjából a tömeg kétharmadánál szántam el magam. A sorban még izgultam, és amint közeledtem a parázsszőnyeghez, félelmem is egyre jobban nőtt. De már nem attól a dologtól féltem, amit korábban leírtam, hanem a forróságtól, ami felém áradt.
Az első megdöbbenés akkor ért, mikor már nem volt előttem senki, csak a parázsszőnyeg, és a túloldalon Ken, aki kitárt karokkal várt rám. Mert egyszer csak már nem a félelem töltött el, hanem az elszántság. Nem emlékeztem rá, mikor éreztem ilyet utoljára... Így vettem egy nagy lélegzetet és elindultam. A talpam alatt gyönyörű színekben izzó parazsat kellemesen melegnek találtam, és csak mentem és tudtam minden egyes lépésemet, tudtam, hogy én választottam ezt az utat és láttam, hogy meg tudom tenni!
Értettem Ken boldog mosolyát, amivel magához ölelt a túloldalon. Az én arcomon ott volt annak a mosolynak a tükörképe.
Csoda várt rám a másik oldalon: felszabadult énem.

Felfogtam, hogy bármire képes vagyok, amit igazán szeretnék megtenni.

De még valamit. Azt is megértettem, hogy a félelem lehet a barátom, útmutatóm. Megmutatja, valójában merre szeretnék menni. Azóta a tűzönjárásnak erős a szimbolikája bennem. Számtalan esetben indultam neki dolgoknak, melyektől féltem, egy nagy lélegzetet véve, és derült ki a végén, hogy nemcsak, hogy nem dőlt össze a világ, de a túloldalon csoda várt.
Ráadásul többször előfordult az is, hogy összedőlt a világ. Az a világ, amiben addig éltem, ami már nem támogatott. Elkezdhettem az építkezést,  a jelenben engem segítő, engem szolgáló világ építését.

Amikor elindulok, sosem tudom, mi lesz a vége. Még olyan is van, hogy itt-ott megégetem magam. De vállalom a kockázatot, mert így lehet csak számomra öröm, megkönnyebbülés, szabadság és esély. Lehetőség a korábbinál teljesebb életre.

Akik szeretnek, tudják, hogy a hitvallásom: Félek és csinálom! (Megjegyzem, gyakran félek :).)

Köszönöm Ken Cadigan, hogy annak idején sokszor megtetted a hosszú (12000 km) utat az otthonodtól ide, Magyarországra, megadva ezzel nekem és még sok embernek a lehetőséget az önmagunkkal való találkozásra!


2014. október 17., péntek

Lassú, csendes búcsú



Felzaklatódtam. Ami talán egyáltalán nem logikusan következő érzés ebben az esetben. De hol a logika, amikor érzésekről van szó?
Kedves barátaim a bloggal kapcsolatos elismerésüket fejezték ki, azt, hogy tetszenek nekik az írásaim, különösen Havának szóló levelem. Arra biztattak, írjak több személyes bejegyzést, mert ez kiemelkedik a többi közül.

Emésztgettem magamban beszélgetésünket és mire hazaértem, addigi nyugalmam és esti fáradtságom átváltott feldúltságba. Mert nem arról van szó, hogy írtam valami jót, ami megismételhető. Hanem arról van szó, hogy búcsúzom lassan magamban valakitől, aki fontos nekem, aki életem majdnem felében jelen volt, akit szeretek, akire nem tudok címkét ragasztani. Mert kifejezhetetlen, amit ő nekem jelent. Ő Hava.

Vannak emberek a szüleinken kívül is, akik meghatározzák az életünket és akik nélkül nem azok lennénk, akik vagyunk. Rendszerint a szeretet mellett még rengeteg érzés köthető hozzájuk és végtelen számú kielégült és kielégületlen szükséglet. Akikkel rengeteget foglalkozunk, úgy is, hogy éppen velünk  vannak, úgy is, hogy esetleg sok-sok kilométer választ el bennünket. Foglalkozunk velük, mert bennünk élnek. Emésztgetjük az együtt megélt élményeket, töprengünk mondataikon, gesztusaikon. Pont emiatt formálódunk általuk.
Nekem Hava ilyen ember. Valaki, akivel ténylegesen is sok időt töltöttem, de a külön létben is rengeteget foglalkoztam/foglalkozom vele magamban, beszéltem/beszélek róla másokkal. Mert megérintett. Az energikussága, elszántsága, elkötelezettsége.
Ráadásul én csak egyike vagyok a rengeteg embernek, akire hatással volt. Kétlem, hogy akadt valaki, akit hidegen hagyott, ha a közelébe került.

Mert mindig álmodott és ezeket az álmokat igyekezett megvalósítani. Ahhoz, hogy valósággá váljon az éppen aktuális álom, mozgósított mindenkit, akit csak ért. Elképesztő kapcsolati hálóval rendelkezik szerte a világban.

Gondolkodtam, mi mindenbe fogott bele, mi mindent tanult. Dolgozott, mint angol nyelvtanár, tolmács, fordító, tanítás módszertani kutató, író, kineziológus, családfelállító terapeuta, Erőszakmentes kommunikációs tréner, Reiki mester, kitanulta a spirituális választerápiát, foglalkozott tűzön-járással, fotóolvasással, agykontrollal és ki tudja még mivel. Fáradhatatlanul tanult, kutatott, mert szeretett volna megtalálni valamit...
Nem vagyok meggyőződve róla, hogy megtalálta bármiben is. Mert szerintem önmagát kereste. Mindenben, amivel próbálkozott, számára az volt a lényeg, hogy rájöjjön általa valamire, elkapjon egy ízt, egy szálat, ami Ariadné fonalához hasonlóan kivezeti őt a labirintusból. A lélek fájdalmának, hiányérzetének labirintusából. Hogy kibukkanva önmagával találkozhasson és a felismerés boldog mosolyával megölelhesse, akit lát.

Drága Hava! Szurkolok Neked, hogy végül megtaláld, amit, akit keresel. Őszintén kívánom, hogy az utolsó előtti pillanatban megtörténjen a rá(d)csodálkozás, így az utolsó lépést már ne magányosan tedd meg, hanem együtt lépjetek át az ismeretlenbe! Hogy a következő forduló a táncban könnyebb legyen...


2014. október 13., hétfő

Gondolatok a sikerről



Ültem ma este a számítógép előtt és egyszer csak az a szokatlan élmény ért, hogy egyszerre voltam benne 2  facebook-os üzenetváltásban, meg egy e-mail-ezésben, melyben  hárman vettünk részt, és arról szólt, mivel lepjük meg ünneplésként negyedik társunkat.

Egyik beszélgetőtársammal egyszer találkoztam csak, immár 6-7 évvel ezelőtt. Azóta is összeköt minket valami (nem a FB-ra gondolok ;)). Összeköt minket az együtt töltött 3 napnak az emléke, mert a marosvásárhelyi 2 napos tanfolyamon hirtelen, nagyon közel kerültünk egymáshoz.
Másik beszélgetésem is olyan barátnőmmel zajlott, akit az EMK-n keresztül ismertem meg Szintén tanfolyami résztvevő volt egy csoportomon, közös munkánk kb. 5 évre nyúlik visza. Tavasz óta ő is EMK oktató, akivel az évek során  sikerült nagyon meghitt, közeli, kölcsönösségen alapuló kapcsolatot kialakítanunk.
Már sejthetitek, hogy a levelezésben is csupa olyan hölgy volt érintett, akikkel van EMK-s múltam.
Az említett emberek egyikének születésnapja alkalmából olyan virágokról készült képet küldtem, melyeket májusban Mauin láttam. Ahol csodába illő utazáson vettem részt egy ismerősömmel, akit szintén az Erőszakmentes Kommunkációnak köszönhetek.

Ezen a ponton pedig felbukkant bennem a kérdés: lehet, hogy én sikeres ember vagyok?
Vajon mi a siker mércéje? Az, hogy vettem-e lakást, autót a pénzből, amit kerestem? Nem vettem. Csak hol jobban, hol nehezebben megéltem belőle én és a gyermekeim.
Az a mércéje, hogy a nevem sokszor megjelent a médiában, így országszerte ismertté vált? Nem jelent meg a nevem, csak egyszer, vagy kétszer, akkor sem nagy pédányszámú lapokban.
Az-e, hogy számon tartanak engem hivatalos helyeken és, ha szakértő kell, magától értetődően engem hívnak? Ez sincs így.
Sőt, a fenti képen látható kupák sem az enyémek.

Viszont én magam rengeteg változtam az elmúlt 18 évben. Először is, Nada szavait idézve, kiléptem a monodrámából. Mert valaha egyszemélyes életet éltem. Nem érzékeltem a körülöttem élő embereket. Ha valaki azt mondta, szeret, fel nem foghattam, miről beszél.
Akikről én azt hittem szeretem őket, rendszerint kiderült, hogy csak egy általam elképzelt képet szerettem, aminek kevés köze volt a valósághoz. Ma már látom a körülöttem lévők erényeit és gyengeségeit és olyannak fogadom el, szeretem őket, amilyenek.
A munkámmal kapcsolatban legtöbbször attól féltem, hogy majd jön valaki és kideríti rólam, mint a mesében a mesebeli császárról kimondta a kisgyerek, hogy "meztelen vagyok". Hiába teltek el évek, ez a félelem sokáig társam volt. Ma már nem félek. Tudom, hogy a legnehezebb helyzetekben is magától értetődően tolulnak számra az őszinteség, vagy az együttérzés szavai.
Egyedülálló anyaként aggódtam, hogy esetleg egyszer csak azt mondja valamelyik gyermekem, hogy valamit elrontottam. Ma már mindhárman nagykorúak, megállnak saját lábukon és tudom, hogy ha rám gondolnak, elismerő és szeretetteli szavak fogalmazódnak bennük. Mert látták, hogy sokszor gyenge voltam, de kitartottam mellettük, és amikor úgy láttam, hogy valamely cselekvési módom nehézzé teszi közös életünker, megváltoztattam.
Sokáig a szeretetért olyan dolgokra is igent mondtam, amikre nem akartam. Vagy akkor is nemet mondtam esetleg, amikor a szívemben igen volt, csak ezt nem mertem felvállalni. Manapság már sokkal könnyebben mondom ki személyes igazamat mindkét esetben, bár belátom, nem mindig.
Gyakran félek, vagy teszek, mondok olyat, amire aztán nem vagyok büszke. De igyekszem.

Ami pedig a legfontosabb: sok embert szeretek. Számtalan név felbukkanásakor van bennem a közelség élménye és melegszik meg a szívem. Azt is hiszem, hogy ugyanennyien vannak, akik, ha én eszükbe jutok, mosolyogva gondolnak arra: igen, Juliannát szeretem.
Ide tartoznal azok is, akikről nincs is tudomásom, de olvasnak engem, a blogomat. Miért? Mert néhány nappal ezelőtt kaptam egy elektromos levelet. Olyan feladói cím szerepelt benne, melyet eddig még nem láttam. A levél pedig egy csomó angol nyelvű Marshall könyv és hanganyag linkjét tartalmazta, azzal a kísérő szöveggel, hogy hátha hasznát tudom venni. Aláírás: szeretettel, Ági. Kedves Ági! Nem jöttem rá, ki vagy, de ettől még nagyobb az ajándék. Jelképezed számomra minden olvasómat, akit nem ismerek. Viszont így tudom, hogy számítok nekik. Köszönöm!

Szóval azt hiszem, sikeres vagyok a szó legemberibb értelmében. Köszönöm mindannyiótoknak, akik a szívemben éltek!



2014. október 8., szerda

Havának, szeretettel


Hétfő délután sétáltam az őszi erdőben a Buda feletti hegyeken és elhatároztam: írok Neked, Rólad, kettőnkről.

Hisz ma valaki más lennék, ha nem ismerlek meg.
22 év. Sok idő. Volt benne, amikor rajongtam, amikor dühöngtem, amikor tehetetlen voltam, amikor szerettem és mostanában szemlélem, mi törénik. Ha felbukkan a neved, magától értetődő a tisztelet, elismerés és megbecsülés.

Emlékszem első közös csoportunkra Ken Cadigennél, milyen elbűvölten hallgattam a tolmácsolásod. Példaképnek láttalak abban, hogy lehet 3 gyermek mellett egyedülállóként is sikeres karriert befutni, ugyanakkor komoly önismereti munkába merülni. Másokat inspirálni, velük közös álmot álmodni, sőt meg is valósítani.
Egy közös álmunknak köszönhető életem egyik nagy szerelme, az Erőszakmentes Kommunikáció, hisz az általad kitalált és közösen megvalósított konferencián volt először Marshall Budapesten, aztán még sokszor vendégünk.

Emlékszem a Frank Cardell által vezetett csoportok ízeire, élményeire, melyeken szintén osztoztunk.
Volt idő, mikor Clarissa Pinkola Estes szavai nyomán anyáim közé soroltalak, volt, hogy testvéremnek tekintettelek, máskor kolléganőmnek.

De a legnagyobb ajándék, amit kaptam töled, az az, hogy tudok ma nemet mondani. Mert a sok közös érték mellett azért különbözünk is. Te pedig olyan szépen és kitartóan tudsz kérni. Tehát, hogy önmagam maradhassak, megtanultam, hogy a "nem" szó kimondása gyakran a legnagyobb szeretet és bizalom kifejeződése. Örökké hálás leszek Neked ezért a felismerésért. Mert így önmagát valóban becsülő anyává, barátnővé, gyermekké, partnerré váltam a kapcsolataimban. Így lehet blogom címe is az, ami. Köszönöm, hogy tanítóm vagy!

Köszönöm a körtáncokat, ahol egymás kezét fogtuk, az angol nyelvórákat, ahol mondókákat kántáltunk, a könnyes kacagásokat, a közös étkezéseket, az izzadságos szervezőmunkákat, a Pasaréti úti lakás otthonosságát, a pörgő ölelést Ken csoportjain való találkozásunkkor, mikor felkaptalak örömömben, hogy látlak. Köszönöm, hogy figyelemmel kísérted Bori lányom amerikai blogját, a beszélgetéseket közös ismerőseinkkel, amikor Te voltál a téma, az utazást az Őrségből, mikor Franket fáradtan megautóztattuk és rám szóltál, hogy a hiszti nemzetközileg érthető szó, és az autódban néha órákig tartó beszélgetéseket. A gyermekeidet, hisz mindhárman barátaim. A történeteket anyukádról. A Barbara Streisand-os fényképedet a szobád falán. A korai szerdák kezdőköreinek némaságát, amit kb. négy év után megelégelltem. A Szent István körúti lakás összejöveteleit. A munkát, amit végeztem az alapítványnak. A piliscsabai és dobogókői csoportokat. Csergő Csabát, akitől az első felkérést kaptam, hogy tartsak tréninget. Az "Évák" barátságát. A várakozást az Óbudai Gimnázium előtti téren, amikor találkát kértél tőlem Sebastian halálakor és nem jöttél el. A töretlen élményt, hogy fontos vagyok Neked. Legutóbb pedig, hogy nálad találkozhattunk Ike-kal.

Valójában végtelen a felsorolás.

Köszönlek Téged! A 22 évnyi erősebb, vagy halványabb, de folyamatosan meglévő szeretetet!


Újabb válasz Laurának :)


Folytatom a témát, hogy mit kezdhetek azzal az emberrel, akit nem szeretek. Korábbi válaszomra Laura írt nekem, ami tovább fűzi bennem a gondolatmenetet.

Ő: Arra gondolok most, hogy ha valakit nagyon, de nagyon nem kedvelek, akkor 1. vagy nem tudok elfogadható motivációt találni a tettei/tulajdonságai mögé, 2. vagy irigy vagyok, ezért irritál annyira. A másodikkal alig tudok kezdeni valamit, sajnos... Ilyenkor én is menekülök...

Mostani válaszom:
Nagyon tetszik nekem, amit megláttál. Főleg az irigység szó.
Ami az én olvasatomban azt jelenti: én is szeretnék olyat, ami neked van.
Nada készített erre egy szerintem klassz gyakorlatot, amiben megkereshetjük, 1. mely megnyilvánulás irritál minket a másikban, ezzel szerintünk milyen szükségletét elégíti ki olyan tökéletesen, amit mi meg magunknak egyáltalán nem. 2. Rendszerint mi, hozzá képest nagyon másképp működünk, tehát, megkereshetjük, ezzel mi mit is adunk magunknak (más szükséglet/ek). 3. Végül pedig utánajárunk, mit tehetnénk azért, hogy mostantól mindkét szükséglet(csoport) kielégülhessen az életünkben.

Én ezt a gyakorlatot nagyon szeretem :), mert sokszor segít. Köszönet érte Nada Ignjatovic-Savicnak!


Hogy érthetőbb legyen, egy példa:
Nehezen vagyok azokkal az emberekkel, nőkkel, akik egy laza, baráti összejövetelen a többiekhez képest nagyobb hangerővel, és többet beszélnek, főleg magukról.
Ehhez képest én még nagyobb társaságban is inkább kis csapattal szeretek, néha egyenesen csak kettesben beszélgetni, elmondani a véleményemet dolgokról és meghallgatni a többieket/másikat, hogy vannak ők az adott témával.
Ilyen helyzetben kevéssé szeretek önmagamról beszélni. Ezzel én a meghittség, kölcsönösség, tartalmas együttlét, biztonságos kapcsolódás iránti igényemet elégítem ki.
Ők pedig azzal, ahogy vannak, valószínűleg a figyelem, önértékelés, könnyed, szórakoztató társalgás, pezsgés iránti vágyuknak tesznek eleget.

A két szükségletcsoport együtt: figyelem, önértékelés, könnyed, szórakoztató társalgás, pezsgés, meghittség, kölcsönösség, tartalmas együttlét, biztonságos kapcsolódás.
Eddig én ilyen helyzetekben elsősorban a könnyed, szórakoztató társalgás, pezsgés iránti szükségleteimet nem vettem figyelembe. Tehát, mit tehetek, hogy mostantól kezdve mindez legyen nekem? Pl.: mondjam meg, hajlandó vagyok-e arra, hogy legközelebb, hasonló esetben az egész társaságnak elmesélek magamról egy vicces történetet!
Igen, törekszem erre, de szeretném előre kitalálni, mi lesz az a történet, hogy meglegyen nekem a biztonságos kapcsolódás is :)...

A képeken szeretett Erőszakmentes Kommunikációs trénerem, Nada látható, akitől én a négy lépés következetes, szigorú használatát tanultam.


2014. október 4., szombat

Újra: Életre val(l)ó kapcsolatok



Ezzel a címmel korábban meghirdetett tanfolyamom végül nem indult el szeptemberben.
Kerestem, hogy vagyok én e késlekedés forrása. Azt találtam, hogy amikor írtam a meghívó szövegét, valamit. ami most igazán élő bennem, nem vállaltam fel.
Reménykedtem, elég lesz, ha az életteliség iránti vágyamat, mint nekem fontos értéket, beleírom a meghívóba.
Úgy tűnik mégis, ez kevés. Ennél több kell, a teljes őszinteség: szeretném, ha a tanfolyam során kiemelt hangsúlyt kapna: az EMK-t most (főleg) azért tanuljuk, hogy ezzel a nők és férfiak között teremtsünk harmónikus, bizalommal teli kapcsolatot.
Az évek alatt ugyanis, mióta tanítom ezt a beszédmodellt, kiviláglott számomra, ha a nemek közötti kapcsolat áramló, akkor ez alap, melyre építhetünk sok minden mást. Ezért szeretném mostantól ezt a témát kiemelt figyelemmel, empátiával, szeretettel kezelni. Hangsúlyossá tenni a tanfolyamokon. Azért pedig, hogy ez valóban történhessen, örömmel köszöntöm a férfiakat is az EMK-s csapatban!

Természetesen maga az Erőszakmentes Kommunikáció az élet minden területén megkönnyítheti a kapcsolatteremtést. Ha használjuk, általánosan járulunk hozzá életünk szebbé tételéhez.
Így, akinek a gyermekével, szüleivel, kollégájával való párbeszéd jelent nehézséget, Őt is szeretettel várom!

Ez a mostani kurzus egy 3x30 órából álló tanfolyamsorozat első része. Viszont, aki jelentkezik, csak erre a 30 órára kötelezi el magát :).
Október 20-val kezdődően 10 héten át, hétfő esténként, 18-21 óra között találkozunk.
Helyszín: Bp. XIII. Hegedűs Gy. u. 49-51. 1./1. 20-as kapukód. Kikötő Önismereti Kp.

További részletekről érdeklődni a jszentpeteri@yahoo.com e-mail címen lehet. Tárgy: EMK.

Tanuljunk együtt :)!




2014. szeptember 30., kedd

2014. szeptember 27. Búcs


Most magamról írnék inkább, mint a csoportról.
Sokat jelentett nekem ez az együttlét és az, hogy rövid idő alatt megszületett bennem az összetartozás, és csoportélmény.

Azóta keresgetem ennek az okát, mikéntjét. Arra jutottam, hogy szerintem volt egy közös érték az EMK iránti vonzódáson túl a jelenlévőkben. 
Ez pedig a bátorság, hogy valami újat, örömtelit, az életünket valóban gazdagítót hozzunk létre, még akkor is, ha ez nehéz, mert környezetünknek, családunknak szokatlan. Olyat álmodunk és igyekszünk megvalósítani, amire ellenkezéssel, meghökkenésssel, döbbenettel reagálnak időnként a számunkra fontos emberek. Mi mégis tesszük, erőt merítve egymás jelenlétéből.

Felidéződött bennem néhány régi emlékem. Az első csoportok, ahol magammal foglalkozhattam, első családi tűzönjárásunk Zánkán Ken Cadigan vezetésével, ahol akkor 4 éves Bori lányom is végigment a parázsszőnyegen. Első utazásom Mauira, amikor 3 gyermekemet 2 hónapra édesapjuk és szüleim gondjaira bíztam, mert engem hajtott a belső kényszer és gyógyulási szándék, hogy aztán még sokáig édesanyjuk lehessek. Vagy amikor egy hónapon át nem beszéltem, mert meg szerettem volna tapasztalni, milyen a külső világra való reagálás nélkül élni. 
(Szinte végeláthatatlan az emlékek sora.)

Minden egyes élményem meghozta gyümölcsét mind a magam, mind szűk környezetem életébe. Ehhez fontos volt túllépnem korábbi határaimat, valamint egy ennél még több erőt, bátorságot igénylő lépést megtenni: szeretettel, a megértés szándékával odafordulni szüleimhez, testvéreimhez, barátaimhoz, amikor kifejezték nemtetszésüket.

Ez számomra sokáig magányos út volt. 
A magányosság oka persze bennem rejlett. Úgy hittem, olyan utakat választok, ahol előttem még senki nem járt és mások nem is hajlandók ekkora erőfeszítésre. Akik pedig igen, a világban elszórtan, egyedül teszik.
Ma már tudom, hogy együtt, kézenfogva, néha tánclépésben járhatok az ismeretlen területeken számomra kedves emberekkel, akiket felismerek, ha találkozom velük. 

A hétvégén az EMK egyik alapértéke még nyilvánvalóbb lett számomra: hogy nem valamivel szemben, hanem valamiért megyünk, dolgozunk. 
Megsejtettem, én is szívesen élnék egyszer  közösségben, ha az azért jönne létre, hogy a benne élők javát, boldogságát célozza meg, ahol a közösség tagjai inspirációt, bátorítást nyernének egymás létéből, ahelyett, hogy együtt harcolnának, küzdenének a megszokott normák ellen. 

Köszönöm, Résztvevők, hogy hozzásegítettetek ehhez a felismeréshez!


2014. szeptember 23., kedd

A szó elszáll...? 1.



Az EMK szempontjait figyelembe véve igen is, meg nem is:).

Amikor tudom, hogy a szükségleteim, ennek  megfelően aztán az érzéseim is változnak pillanatról pillanatra, akkor mondhatjuk, hogy igen. Mert a jelenben önmagunkra és a másikra figyelve, megteremtve a kapcsolatot, ezek tűnékenyek.
Egy kedves barátom, mikor szinte napi kapcsolatban voltunk, szememre is vetette, hogy kiszámíthatatlan, szeszélyes vagyok. Mi más is lehetnék, ha jóban vagyok magammal annyira, hogy rendszeresen megkérdezem és megválaszolom: hogy vagyok most?

Például: Amikor egy tréningnap után benyitok a lakás ajtaján, fáradtnak és kimerültnek érzem magam, és pihenésre, kikapcsolódásra, felfrisülésre vágyom, ezért az a tervem, hogy legelső teendőim otthon  tusolás után saláta vacsora lesz, majd a teraszon olvasok pár fejezetet kedvenc könyvemből. (38)
Ezután belépek a szobába és látom, hogy míg én odavoltam dolgozni, a lányom kitarkarította a lakást, ekkor megkönnyebbülést és örömet érzek, mert a kölcsönösség és megbecsülés iránti igényem kielégült, ezért megyek, és megköszönöm Neki. (34)
Amikor a tus alatt állok és rájövök, hogy kifogyott a tusfürdőm, akkor feszült és csalódott leszek, mert előrelátásra,  kényelemre lenne szükségem, ezért azt kérem, magamtól, mondjam meg, hajlandó vagyok-e a zuhanyozás befejeztével felírni a bevásárlólistára a tusfürdőt és sampont is! (40) Igen...
Aztán a terített asztalnál ülve vacsora közben elégedettnek és örömtelinek érzem magam, mert a szépség, harmónia és anyagi jóllét iránti szükségleteimet találom beteljesedni, amit köszönök magamnak, családtagjaimnak és a tanfolyamok résztvevőinek. (31)

Ebből tehát látható, hogy alig negyed órán belül miféle érzelmi változást élhetünk meg környzetünkre, szükségleteinkre, önmagunkra figyelve. Ami az egyik percben igaz volt rólam, az akár a következőben megváltozhat. Tehát a szó, amit kimondok magamról elszáll, változik...
Mert kielégült szükségletemet konstatálva, a köszönetet kifejezve magamban, vagy hangosan. továbblépek.

Ugyanakkor valahol pont ennél a lépésnél megláthatjuk, hogy valódi jóllétünkért fontos bizonyos szavakat "őrizgetnünk" magunkban.
Mire gondolok?
Amikor felismerem pillanatnyi szükségleteimet, nem elegendő, hogy kimondjam azt a bizonyos mondatot. Fontos ott maradnom ennél(ezeknél) a szükséglet(ek)nél mindaddig, míg valóban ki is elégülnek, hogy ezt is tudatosíthassam és a folyamat teljessé váljon. A kör pedig akkor zárul be igazán, ha még a köszönetet is kifejezem vágyaim/igényeim/szükségleteim beteljesüléséért annak, akit illet.
Szerintem ugyanis itt van vége egy erőszakmentes kommunikációs folyamatnak, ha azt valóban élem.
Tehát úgy hiszem,  bizonyos szavakat komolyan kell vennünk, fontosnak kell tartanunk, hogy kapcsolataink bizalom-, és életteliek legyenek.

(Vajon ezt az utolsó mondatot olvasva hányan hörülnek fel a 2 "kell" szót látva ;)?)

2014. szeptember 16., kedd

Önbizalom Nőiesség Férfiasság


1 napos műhelymunka Szlovákiában


Van 3 fiatal nő, akikkel évek óta együtt dolgozom, barátkozom az EMK-n keresztül. 2 hetente találkozunk mostanában és felmerült: tölthetnénk együtt egy hétvégét tanulva, gyógyulva, pihenve. A közös gondolkodás eredményeként született meg az egynapos belső műhelymunka témája: szóljon ez az önbizalomról, a nőiesség és férfiasság megéléséről, illetve ezen a téren megélt hiányosságaink felismeréséről, megszüntetéséről.

Mivel a helyszín adott egy csendes szlovák faluban, közel az országhatárhoz, barátságos környezetben, a résztvevők létszáma korlátozott. Tehát szeretettel várunk még 8 érdeklődőt szeptember 27-i EMK alapú csoportunkra!
A szállás ingyenes, tehát költségként az utazással, tréningdíjjal, és étkezéssel számoljon, aki szeretne jönni. Mi már pénteken este utazunk és vasárnap jövünk vissza.

Örömmel vennénk, ha férfiak is csatlakoznának, segítve önmaguknak és nekünk is a téma kibontakozását.
Természetesen, ha valakinek csak a szombatja szabad erre a programra, öt is szívesen látjuk. Étkezéseink a panziótól rövid sétára levő családias étteremben zajlanak majd nagyrészt.

További részleteket tőlem a jszentpeteri@yahoo.com e-mail címre írva kaphattok (téma: Szlovákia), ill., ha itt írtok nekem megjegyzést.
Szeretettel várunk mindenkit, akinek kedve van csatlakozni!
Természetesen a megadott létszámig :).


2014. szeptember 12., péntek

Válasz L. Laurának


Hogyan változott meg kapcsolatom az általam nem szeretett emberekkel, mióta az EMK-t élem?

Jelentősen...
Régebben, amikor valaki a környezetemben olyat tett, vagy mondott, amire én fájdalommal, tehetetlenséggel, csalódottsággal, elkeseredettséggel reagáltam, rendszerint elfutottam, vagy bezárkóztam. Esetleg szó nélkül kiléptem a kapcsolatból. A másik csak annyit érzékelt, hogy számára érthetetlen módon már nem vagyok ott a "vonal másik végén". Ezeket az érzéseket pedig dédelgettem magamban évekig, évtizedekig.

Hosszú időbe telt, míg felfogtam, amit Marshall tanít: hogy amit ez a másik ember mond, vagy tesz, nem nekem és rólam szól. Hanem róla.
De attól én még reagálhatok fájdalommal, tehetetlenséggel, stb. Viszont az meg rólam szól. Tehát jöhet első körben, hogy megnézzem, van-e szándékom a kapcsolatra. A válaszom rendszerint az, hogy igen, de csak magammal. Tehát következő lépésem az ítéleteim megfogalmazása, majd lefordítása, avagy az Őszinteség, a "befelé fordított zsiráffül".
Ha valóban valaki olyanról van szó, akit nem szeretek, nincs jelentősebb helye az életemben, akkor itt megállok. Mert  a magammal való kapcsolatot választom csak.
Amikor esetleg ez után azt találom, hogy még mindig visszhangzik bennem a történet, akkor továbbra is csak magamban, megtippelem, mi zajlódhatott benne, mikor azt a bizonyos dolgot tette, vagy mondta. Mindaddig találgatom az ő megfigyelését, érzését és szükségletét a cselekedete mögött, amíg egy számomra elfogadható szükségletre lelek. Ez segít nekem az ő elfogadásában. Így lesz teljes a rend bennem.

Tehát a "nem szeretem emberekkel"  kapcsolatban is fontos, hogy megértésre és elfogadásra jussak, de ezt anélkül teszem, hogy odafordulnék ténylegesen hozzájuk és kapcsolatot teremtenék velük. Viszont mindent megteszek, hogy én felismerjem, majd kielégítsem/kielégíttessem a szükségletem, valahol máshol, valahogy máshogy.

Ez segít, hogy egy következő esetleges találkozónál szemébe tudjak nézni az adott személynek nyugalommal és biztonságban.
Már nem futok világgá :).

2014. szeptember 7., vasárnap

Életre val(l)ó kapcsolatok


Őszi alapozó tanfolyam

Mondhatnám, mióta eszemet tudom, az emberi kapcsolatok izgattak leginkább. Magánbeszélgetésekben és tanfolyamokon is gyakran hallom az "igazán életszerű" kifejezést helyzetekkel, dolgokkal kapcsolatban, amit elmesélünk egymásnak. Egy pillanatra ilyenkor elakad a szavam és bevillan két kérdés a fejemben: Miért élet"szerű"? Miért nem élet"teli"? Én, és szerintem mindannyian életteli szituációkat, találkozásokat szeretnénk élni! Amikor a dolgok nem "olyanok, mint", hanem "azok".
Hát ezért foglalkozom az Erőszakmentes Kommunikációval és annak megismertetésével.

A tanfolyam is erről szól majd: tanulunk egy beszédmodellt, mely segíthet (ha élünk vele), hogy "lelket" vigyünk beszélgetéseinkbe, kapcsolatainkba. Természetesen sok más eszközünk is lehet erre, ugyanakkor számomra az EMK a legegyszerűbb és leghatékonyabb mód, hogy az elveszett harmóniát, bizalmat visszanyerjem magamban és a másik emberben, így élettelivé tegyem az adott találkozót.


Ez a kurzus egy 3x30 órás alapozó tanfolyam első része, melyen sok gyakorlással a résztvevők megérthetik az EMK lényegét, annak modelljét, a buktatókat, melyeken leggyakrabban kibillen egy kapcsolat az egyensúlyból, és, hogy mit lehet ilyenkor tenni minden résztvevő érdekében.

Az EMK-t PhD. M. B. Rosenberg dolgozta ki Karl Rogerstől, klinikaipszichológusi gyakorlata pácienseitől és a Föld néhány elszigetelten élő népcsoportjától szerzett tapasztalatát felhasználva.. Magyarországon először 1996-ban járt egy nemzetközi konferencia előadójaként és utána még sok éven át volt vendégünk és tanítónk.

Én ezen a konferencián találkoztam vele először, kezdtem el foglalkozni az EMK-val (saját használatra), majd 2000-ben kaptam az első felkérést, hogy mutassam meg másoknak is, mit tanultam addig. Tanáraim voltak még Nada Ignjatovic-Savic, Trish Dickinson, Roger Sanders, Ike Lasater (2 nappal ezelőtt), valamint megszámlálhatatlan magyar tanulótársam...

A tanfolyam részleteiről érdeklődhetsz a jszentpeteri@yahoo.com e-mail címen (tárgy: EMK).


Szeretettel várok minden érdeklődőt!

2014. szeptember 2., kedd

Őszi megújulás


Körülöttünk a természet lassan őszbe hajlik, én pedig valami újba kezdek... 
Kedves barátaim, ismerőseim évek óta bíztatnak arra, jelenjek meg web-es felületen. Sokáig maga a számítógéppel, aztán az internettel, később a szűrő nélküli láthatósággal kapcsolatos belső feszültség tartott vissza, hogy kérésüknek eleget tegyek. 
Ezen a nyáron aztán sikerült utolsó ellenállásomat is túllépni, mert valaki elég meggyőzően kért, kérdezett. Kerestem az eszközt is: a honlap számomra túl komoly, a FB gyors és tűnékeny. A blogban látok szabadságot, elérhetőséget és azt az attitűdöt, amit Marshall "Őszinteség"-nek hív, önmagam folyamatos figyelemmel követését. Amit mások vagy meghallanak, vagy sem... 
Még bizonytalan vagyok bejegyzéseim gyakoriságában, abban, mit és hogyan is szeretnék. Tanítási tapasztalatom, hogy menet közben lehet igazán sokat tanulni, fejlődni. Talán úgy lesz, hogy először "csak úgy" írok, aztán jön a szöveghez kapcsolódva pár emk mondat, hogy például szolgálhasson és láthatóvá váljon, hogy is élem én...
A cím már kb. egy éve megérkezett. Szerettem volna, hogy az EMK betűszó szerepeljen benne, de kevéssé feltűnően. Ugyanakkor fontos volt, hogy valami olyanról szóljon, ami a szemlélettel harmóniában az évek során bennem, mint érték, megszületett. Márpedig az őszinteség és személyes felelősségvállalás kiemelt szükségletté váltak számomra.
Köszönöm, hogy olvasol!

Amikor nyári élményeim következtében sikerül egy régi álmomat megvalósítanom, akkor örömöt, magkönnyebbülést és hálát érzek, mert így kielégül a fejlődés, változás, bátorság, elszántság iránti szükségletem, ezért köszönöm, hogy vettem egy nagy levegőt, leültem a számítógéphez és belefogtam a blog szerkesztésébe! (39)

Amikor arra gondolok, hogy valakinek eszébe jut engem meghívni és el is vinni egy távoli, szívemnek nagyon kedves helyre, akkor meglepettséget, örömöt és meghatottságot érzek, mert példamutatást kapok, valamint inspirációt, hogy lehet nagyot álmodni és azt megvalósítani, köszönöm Nagy Zoltán! (40)

Amikor a trénerképzésre járó emberektől kapott visszajelzésekre gondolok, akkor felszabadultnak és reménytelinek érzem magam, mert elimerést, biztatást, támogatást élek meg, köszönöm mindannyiótoknak a közös élményeket! (25)

Amikor látom, hogy kiforratlan bennem, mit is fogok ezen a felületen csinálni, akkor aggodalom és bizonytalanság van bennem, mert egyértelműségre és céltudatosságra lenne szükségem, ezért azt kérem magamtól, mondjam meg hajlandó vagyok-e visszajelzést kérni, a véleményeiket megfontolni a bloggal kapcsolatban! (40) A válaszom: igen.