Gyász 3, avagy felszabadulás

 

  

Az élet sohasem csak egy utat kínál, még a gyász idején sem. Ott volt fénynek Bori lányomék esküvője; Laci fiamék átköltözése Hágába, ahol végre otthon érzik magukat és vettek egy lakást; elmentem családfelállításra, hogy elháruljanak előlem az akadályok; no és természetesen sok-sok emk mondat és beszélgetés.

Nagy lépés volt, amikor már nem csak átéltem, hanem meg tudtam fogalmazni és ki tudtam mondani, milyen félelem gyötör. Ekkor igazi ajándékot kaptam a körülöttem levőktől. Természetesen csupa olyan embernek beszéltem róla, akikről tudom, milyen nagyon szeretnek és féltenek. Ezzel együtt senki nem beszélt arról, hogy hülyeségeket képzelgek, vagy hogy hagyjam ezt abba. Még csak sajnálkozó tekintettel sem néztek rám. Esetleg döbbenetet láthattam, aztán pedig érdeklődést, megértésre való törekvést, majd elfogadást. Tudatosíthattam, hogy az elmúlt 27 év összes erőfeszítése megérte, mert csupa olyan nő és férfi van a szeretet körömben, aki képes elfogadással tekinteni minden megélésre, érzelemre. Ez megtartó erő és remény adó volt számomra.
Emellett rácsodálkozhattam megint, mekkora életigenlést és az előre tekintésre való kitartást kaptam az előttem élőktől. 

((Ez az emk-ban számomra a 4 lépésből a negyedik, a kérés, illetve a köszönet. 

Imádom az emk gyakorlatiasságát, ami a kérés megfogalmazásával, kimondásával, aztán pedig a cselekvéssel lehetővé teszi, hogy a szükségleteink ki is elégülhessenek, így megélhessük az örömöt és elégedettséget is. Ez segít bennünket ahhoz, hogy aztán teljes szívből adhassunk magunknak és másoknak is.))

Nem tudnám felsorolni azt a sok apró lépést, a mi a felszabaduláshoz vezetett. De egy-kettőt a folyamat végéről igen. 
A most zajló trénerképzés bentlakásos szakaszában az ellenségkép elengedése volt a témánk. A második napon az előítéleteinket nézegettük :). Az akkor legintezívebb előítéletem üzenetét kutatva rájöttem, hogy a szükségletem mögötte az esély. Felsóhajtottam. A szünetben pedig belém hasított a gondolat, hogy anyu halálát esélynek is megélhetem. Esélynek arra, hogy mostantól az iránta való szeretet és elismerés kifejezése helyett a magam elképzelései szerint éljek. Az én célom pedig egy könnyedebb, felszabadultabb élet. Engedéllyel a vágyaim és álmaim megvalósítására. A legnagyobb álmom pedig az, hogy a félelem helyett a szeretet legyen irányadóm a döntéseimben. Nem csak a nagyokban, ahogy ez eddig volt, hanem az aprókban is. A mindennapiakban, a "jelentéktelenekben" is.

Elkezdődött :).
Az utolsó mozzanat pedig az volt, amikor egy szerda esti emk találkozón megértettem, hogy ez nem hűtlenség. Megláttam, hogy az én mélyen szeretett édesanyám ugyan erre vágyott. Tőle kaptam az életigenlést, az előre tekintés akaraterejét, és a szándékot az örömteli életre. Szóval csak viszem tovább az örökséget és ezzel pont, hogy hűséges vagyok hozzá. Érte is teszem.

Most pedig, hogy ezt ideírtam, sokkolt, hogy már nem csak a múltra és jelenre, hanem kicsit a jövő felé is látok és felismertem, hogy anyaságomban, ha a szereteten kívül valamire egyáltalán törekedtem, akkor az ennek az értékrendnek a megmutatása és továbbadása volt, öntudatlanul. A szüleim helyett e pillanatban a gyermekeimet látom és tudom, hogy viszik tovább a családi kincset. 

Gyász 2.

 

A fájdalom és szomorúság mellett még volt két meghatározó érzés bennem több, mint egy éven át. A félelem és szorongás. 

Ugyanis anyu még 5-6 hónapig velem volt, annak ellenére, hogy eltemettük. Ez új élmény volt, mert apu eltűnt már a halálakor.
Ott volt reggel, amikor az ágyamra feltettem az ágytakarót, emlékeztetve rá, hogy amikor kislányként rám maradt a dupla ágy bevetése, melyre falusi szokás szerint felhalmoztam a dunyhákat, aztán ráterítettem az anyu által horgolt hatalmas és gyönyörű ágytakarót, feladatom lett volna szépen elegyengetni az oldalát és tetejét ennek az építménynek. Sosem sikerült úgy, ahogy azt ő, vagy akár a nővérem megcsinálta. Pedig utóbbi még a trükkjét is megmutatta. A hosszú nyújtófát használta a simára igazításhoz. Én nem voltam sem elég magas, sem elég erős ahhoz, hogy alaposan lenyomjam a duzzadó dunyhákat. Minden áldott nap utánam igazította valamelyikük, hogy a látvány tökéletes legyen, én pedig naponta szégyelltem magam a sikertelenségemért.
Ugyan most együtt derültünk azon, hogy a dunyhák eltűnésével ez a gondom megszűnt, mégis valahogy furcsa volt, hogy minden reggel végignézi anyu az ágyazás folyamatát és kommentálja. Ugyanígy ott volt, mikor mosogattam, szintén emlékeztetve rá, hogy alig 10-11 évesen, amikor ebéd után mosogattam a hat tagú családra, azt gondoltam, hogy a fedőknek elég a tetejét elmosni, hisz azok nem érintkeznek az étellel, legfeljebb a tetejük porosodik. Egyszer aztán a törölgetés során csupa piros zsír lett a konyharuha, mert az aznapi gulyásleves gőze bizony rajta maradt. Egy életre megtanultam, hogy a fedők nem csak hasznosak, hanem piszkosak és zsírosak is főzés után, tehát alapos mosogatást igényelnek. 
Számtalan ezekhez hasonló élményem volt tehát anyuval. Eleinte örültem, hogy ott van, hogy nosztalgiázunk, kuncogunk, esélyem volt jó pár gyermekkori élményem felidézésére. Egy idő után viszont felmerült a kérdés, hogy most már mindig így lesz? Sosem leszek egyedül? Ijesztő volt a gondolat. Mi lesz a számomra oly fontos önrendelkezéssel és szabadsággal? 

Amikor aztán előkerültek nővéremék padlásáról a családi fotók, kettesben átválogattuk őket, együtt emlékezve, majd egyszer összebeszéltünk vele és öcsénkkel, így együtt mentünk el a temetőbe, anyu tényleg "elment". 

Volt egy másik, ennél jóval hosszabb ideig tartó félelmem is.
Mácsai Pál szájába adták a Terápia című sorozatban apukája halála kapcsán azt a két mondatot, hogy: "Többé már nem leszek senkinek a gyereke. Már nincs senki köztem és a halál között."
Nagyjából két héttel a temetés után hallottam ezeket a mondatokat, melyek mellbe vágtak, mert pontosan kifejezték azt, amit éltem. Ugyanis folyamatosan halni készültem én magam is. Amikor lépcsőn mentem lefelé, a 2., 3. foknál rendszerint megszédültem és elfogott a pillanatnyi pánik, hogy lezuhanok. Utcán átkelve egy hirtelen felbukkanó, gyorshajtó autó által való elüttetéstől tartottam.
Előre sajnáltam magam, hogy sosem találkozhatok majd az unokáimmal, mert nem élem meg a születésüket. Az önsajnálat mellett ez komoly szorongást is okozott. 
Ami pedig a legbizarrabb megnyilvánulása volt a szorongásnak, hogy őrült tempóban igyekeztem befejezni a hímzést, amin éppen dolgoztam, hogy elkészüljek vele, mielőtt meghalok. Kétségbeesetten gondoltam öltögetés közben arra, hogy az a rengeteg minta és fonal, ami rám vár még, sosem kerül használatba, mert bármely nap bármely pillanatában megszűnhetek élni. 
Nevetséges? Az. Őrületes átélni? Igen. 
Nem segített az a gondolat sem, hogy ha ezt még forgatókönyvben is megírják, szakemberek tudnak az élmény létezéséről, akkor ez a gyász folyamatának viszonylag általánosan tapasztalt része lehet. Az sem segített, hogy néhány embernek eleinte félve, később nyíltan beszéltem a félelmeimről. A szorongás maradt. Megerősítődött a gondolattal, hogy a félelem komoly teremtő erő. 

14 hónapon át vártam minden pillanatban bekövetkezhető halálomat anélkül, hogy annak lehetségességéhez a korábban bennem lévő elfogadás csatlakozott volna. Helyette a félelem, időnként rettegés volt a megélésem. Mert a tény elfogadása helyett a várakozás töltött el éjjel-nappal.

Gyász 1

 

Két ilyen fotónk van, az egyiken anyuval, a másikon apuval nézünk a kamerába. Jellemző módon az összes régi fotót apu őrizte meg, halálakor nővéremék mindent bedobozoltak és feltettek a padlásra, mert a friss gyász és a nagy család körüli tennivalók nem adtak időt a holmi átnézésére. Amikor aztán anyu is meghalt, öcsénk hiányolni kezdte a képeket. Miután sógorom meglelte őket egy méretes dobozban, nővéremmel hosszú órákig szortíroztunk, nevettünk, sírtunk, míg átnéztük őket. Sokat tanácstalankodtunk bizonyos felvételek kapcsán, mert bizonyos embereket nehezen tudtunk beazonosítani, hisz a képek egy része még születésünk előtt készült. 

Valójában nem is erről akarok írni. Hanem arról, hogyan tanítottak engem mindketten még halálukkal is magamról, az életről.

Apu. 

Miután kijöttem a monodrámámból és elkezdtem magamat kevésbé homályosan látni, azt gondoltam, én biztosan nem hagyományos módon gyászolok majd. Nem öltözöm feketébe, nem járok majd örökké a temetőbe. 

Megdöbbentem, hogy apu távozásakor a leg magától értetődőbb dolog volt nem csak a temetésre, hanem minden áldott reggel gyászt ölteni. Úgy tapasztaltam, hogy ez a ruha gyengéden, szelíden veszi körül a testem és lelkem, megóv attól, hogy bármi egyéb fájdalom hozzám férjen ezekben a hónapokban. Segített a feldolgozásban, elengedésben. Nem kellett "csinálnom", éreznem a gyászt, az tette bennem a dolgát, a ruha pedig védett.

Ami pedig a konkrét üzenetet illeti: A temetésről hazafelé tartva az M1-en tiszta idő lévén egyszer csak ráláttunk a Pannonhalmi apátságra. Akkor belém hasított a felismerés, milyen végtelenül vékony a határ élet és halál között. Nincs is szavam a pillanat azon tört részére, amikor megtörténik a váltás. Apu megreggelizett, megtisztálkodott, friss ágyneműben, friss pizsamában a mindig zsebében hordott fésűvel többször végig szántotta a  haját, becsukta a szemét, hogy "hunyjon egyet" pihenésül és nem ébredt fel többé. A látogatásomat másnapra beszéltük meg.

A pillanat tört része. Kiszámíthatatlan. 

Tehát igen fontos, hogy addig szeressünk, amíg van kit. Addig öleljünk, simogassunk, mondjuk ki a szeretet szavait, amíg a másik ott van, itt van. Miatta, hogy biztosan tudja. Magunk miatt, hogy aztán ne maradjon önvád, amiért csak terveztünk, de nam cselekedtünk.

Megtanultam szeretni.

Anyu. 

Ő maga nagyon nem szeretett feketét viselni, mert akkoriban nem volt divat, csak a gyász jeleként hordták a nők és őt a veszteségre emlékeztette. Szóval szinte megtiltotta nekünk, hogy az ő halála után gyászba öltözzünk, meg azt is, hogy rendszeresen járjunk a sírjához. Nem is volt olyan magától értetődő hosszú hónapokig hordani a gyász ruháját, mint apunál. Ellenben beindult nálam a temetőbe járás. Ahogy sok éven át rendszeresen vonatra ültem, hogy lássam, öleljem, simogassam,  ez az igény megmaradt bennem, csak most már a sírnál tudok vele találkozni. Ahogy előtte finom falatokat, új ruhákat, friss illatokat vittem neki, most friss virágot viszek az illat és szépség miatt. A bennem feltámadó sürgetés sűrűsége és ereje az, amin le tudom mérni, hol tartok az elengedésben. 
Az ő üzenete: (erről már írtam) A temetése utáni napon mosogattam éppen, amikor egyszer csak a bal vállam mögül meghallottam a hangját, amint azt mondja - Megtanultál szeretni, babám, most ideje megtanulnod örömtelien élni.

Tanulom. Valójában ezt úgy tudom csinálni, hogy az apu féle üzenetbe beleteszem önmagam is. Azaz magamat is addig tudom szeretni, amíg itt vagyok. Magammal kapcsolatban sem elég csak tervezgetnem, ígérgetnem, hanem cselekednem is fontos a lehető leghamarabb. 

Tanulom a készséget, hogy elinduljak, hogy megtegyem, hogy megvegyem, hogy elkészítsem, hogy megfőzzem, hogy elkezdjem, hogy kimondjam, hogy érzékelhetővé tegyem, stb. A készséget, hogy a magam jólétét is válasszam, még akkor is, ha egy általam mélyen szeretett másik lény társaságában vagyok.

Köszönöm!

Gyász

 

Így néztek ki az esküvőjükön. Bár mindketten vidékiek voltak, mégis Budapesten találkoztak, mert az éhség űzte, az ország újjá építése pedig hívta őket. Tehát egy építkezésen találkoztak. Aztán, hogy családot alapíthassanak, legyen biztos, állandó jövedelmük és otthonuk, a honvédséget választották munkahelyül. Apu beletanult a repülőgép szerelésbe (elég jó lett benne, később ő oktatta az újakat), anyu pedig a konyhán főzött. Ő, mármint anyu, tulajdonképpen így követte anyai nagyanyámat, aki az urasági kastélyban volt szakácsnő.

A családalapítás elég jól sikerült, négyen vagyunk testvérek, rövidebb-hosszabb szünetekkel követték egymást születéseink. 2 lány, 2 fiú. A honvédségi munka ehhez jó döntésnek bizonyult, kitartott (legalábbis apunál) a nyugdíjig, tisztességben tudtak minket felnevelni.

Én nagyon szerettem mindkettejüket. Nem tudom, hogy ennek a szeretetnek, vagy a személyiségemnek köszönhető-e (valószínűleg mindkettőnek), de még tinédzser koromban sem lázadtam. Amikor az osztálytársaim, barátaim elégedetlenkedtek a saját szüleikkel, nekem mindig volt érvem, hogy az adott témában én miért vagyok hálás, amiért az enyéim olyanok, amilyenek. Amikor az önismeretei, tudatosabb életre való törekvésemben először időben visszafejtve, majd újra előrehaladva végigmentem addigi életutamon, hogy lássam a buktatókat, elakadásaim okait, akkor sem tudtam őket "hibáztatni". A visszafele haladáskor láttam, hogy adott  cselekvésük, megnyilvánulásuk hogy hatott rám, de megint csak elmaradt a hibáztatás. Fontosabb volt a hatást felismernem és lehetőség szerint megszabadulnom tőle, mint azt nézni, "ki tehet róla". Amikor aztán eljutottam a fogantatásomig és újra indultam az úton, csak akkor meg már időben előre, akkor újra és újra azt ismertem fel, én miért azt a reakciót választottam az adott szituációban. Ez segített a szabaddá válásban, ami mindig is a célom volt. Valószínűleg ezt a működési módot is tőlük és a nagyszüleimtől tanultam. Előre nézni, a jelent könnyebbé, szebbé tenni.

Más-más értéket vettem át tőlük, ebben végtelen a sor. Valószínűleg, ahogy lassan én is öregszem, egyre több megnyilvánulásomban ismerek még rájuk. 

Emlékszem, amikor még a gyerekek kisebbek voltak, én pedig már EMK rajongó, volt vagy 2 év, amikor komoly erő kellett, hogy úgy legyek anya, ahogy én szeretnék és ne anyut mintázzam le. Ezt a másságot sem azért akartam, mert az övét nem tartottam elég jónak, hanem azért, mert szerettem volna tudni, milyen vagyok ÉN anyaként. Eleinte úgy volt, hogy befejezve a kimondott mondataimat, kijelentettem a gyerekeknek, hogy ezt a nagyanyjuk mondta az én számon keresztül, és nem tudom, én mit akarok mondani. Aztán már beszéd közben megálltam és mondtam, hogy nem folytatom, mert ez nem az én szövegem :). A harmadik fázisban így megállítva magam, már el tudtam mondani én mit akarok. Végül már én folytam ki a saját számon. El nem tudom képzelni, ez milyen volt a gyerekeimnek. Nekem viszont elmaradhatatlan folyamat volt az önazonosságom megszületésében, hiszen az egyik legfőbb identitásom az anyaság. 
Mert a legnagyobb érték, amit átvettem, az a család fontossága. Azon belül pedig törekedni egymás elfogadására, még akkor is, ha egy családtag személyisége nagyon eltér a mienktől, illetve arra, hogy hagyjak mindenkit szabadon kibontakozni ebben a közösségben.

Az ellenségkép elengedése

 

Az ellenségkép elengedése

3 nap EMK együtt élés

Talán emlékeztek még, hogy augusztus végén elkezdődött egy újabb trénerképző/haladó műhelymunka. Ahogy az lenni szokott, most is eljött az első alkalom, hogy az egyes tréningnapok sorát megtörjük a közös EMK otthon élményével, amit szívesen megosztunk másokkal, hogy még erőteljesebb legyen a hatás. 

Említettem már 1-2 embernek a lehetőséget és valaki rákérdezett, mi lesz a tematika. Zavarba jöttem, mit is válaszoljak, mert mindeddig egyszerűen a trénerképzés volt a hivatkozási alap. Ugyanakkor megindult bennem a válaszkereső működésmód. Így jutottam ehhez a témához, címhez. 

Mert: 1. A képzésünk most az isteni hancúrt tűzte ki célul, amihez szükséges, hogy elengedjük magunkban az ellenségképet. 2. Az egyéni munkáim, mediációim során egyre többször akadunk bele a másikkal kapcsolatos ellenségképhez való ragaszkodásba. 3. Mindennapjainkba is erősen beleszól, hogy országokra ható döntéshozók fejében, lelkében erősen él és szeretnék (talán a közös értékrend, támogatás megélése érdekében), ha mindannyiunkban kialakulna bizonyos emberekkel, sőt népcsoportokkal kapcsolatban az ellenségkép. 

Ez a világlátás pedig olyan, mint a rüh. Bemászik a bőrünk alá, furakszik előre, hogy táplálékhoz jusson, nehezen kiirtható és állandó, fárasztó és kellemetlen figyelmet igényel, mert viszket. Az EMK szemléletével pedig nem kompatibilis :).

Tehát szeretettel várunk erre a 3 napra olyan embereket, akik jártasak az EMK-ban legalább alap szinten és érdekli őket a téma, mert így, vagy úgy, aktuális az életükben. Ez az utóbbi 3 szó igen fontos. Ugyanis a témáról való elmélkedés helyett a cél, hogy magunkban minél többféleképp fülön csípjük ezt a gondolkodásmódot és átalakítsuk, lefordítsuk EMK-ra.

Időpont: 2023. április 28-30.
Helyszín: Tóalmás, Nefelejcs Vendégház
Informálódás és jelentkezés: 2023. április 10-ig
jszentpeteri@gmail.com, 06302515554

Szeretettel:
Julianna

A bejegyzéshez szóló képen Pio atya látható, aki olasz papként élt a múlt évszázad első felében és élete nagy részében küzdött magában az ördöggel, mint ellenséggel. Mindaddig, míg ez a küzdelem benne élt, testén viselte a stigmákat. Akkor tűntek el róla e sebek külön beavatkozás nélkül, mikor megtanult együtt élni a kísértővel, abbahagyta a harcot. Az én szememben ez nagyon erős szimbóluma választott témánknak.

Isteni hancúr

 

Isteni hancúr

EMK trénerképző és haladó műhely 

Lassan 3 éve újra és újra megkérdi tőlem 1-1 ember, indítok-e mostanában trénerképzést. Sokáig azt a választ adtam, hogy amíg azokból nem jön össze egy csapat, akik velem alapozták meg a tudásukat, addig nem. 

Aztán azon kaptam magam, hogy ezzel a kijelentésemmel nem vagyok harmóniában. Ma már nagyon sokan tanítják az EMK-t itthon és külföldön egyaránt, akiket vagy ismerek, vagy nem. Nem tudom, ki hogyan dolgozik. Viszont, ha valakiben ott az erős elhatározás és hozzám hívja valami, akkor én is igent szeretnék mondani. 

Tehát kedves ismerős és eddig ismeretlen érdeklődő: ha van legalább 10 teljes képzési napod és nagyon szeretnél most belekezdeni a tudásod elmélyítésébe, vagy/és valahol ott van benned a cél, hogy magad is megoszd a tudásod, szeretettel várlak erre a 2 éves képzésre. 

A címet Karajos Edit barátnőmtől kölcsönzöm. 1992-ben szervezett ő egy több napos bentlakásos önismereti tréninget Ken Cadigannek ezzel a címmel. Ez a kifejezés az, aminek köszönhető, hogy ma az vagyok aki és ott tartok, ahol. Persze sosem múló elszántsággal és megújuló készséggel a változásra és tanulásra.

Állandó úton lét, melynek minden pillanata megéri az igyekezetet.

Hasonló utazásra invitállak benneteket, a kalandra való készenlétre az élet minden egyes pillanatában.

Azt tervezem, hogy az együttléteink először is tudásunk alapjainak összehangolásáról, saját céljaink kitűzéséről, a személyes felelősségvállalásba való beleállásról szól majd. Aztán sok-sok gyakorlásról a helyzetek tudatosításáért, önmagunk őszinte kifejezéséért, páncéljaink letételéért, a mások iránti bizalom megszületéséért és a határaink kijelöléséhez szükséges bátorságért. Végül pedig néhány technikai dolog is belefér majd, hogy olyan tréningeket indítsanak az arra elszántak, amilyet valóban szeretnének tartani.

Amit erősen hangsúlyoznék már most: 1. a tréning sikeressége nem (csak) rajtam múlik, 2. amikor befejezzük, akkor kezdődik igazán :)!

Valaki azt kérdezte tőlem, mi van, ha ő már évek óta trénerkedik, mások pedig még bele sem kezdtek. Adott válaszomat kiegészíteném: sosem vagyunk készen. Az életben is összetalálkozunk újszülöttekkel, óvodásokkal, fiatal felnőttekkel, középkorúakkal és olyanokkal, akik már kifelé tartanak az életből. Mindannyiuk által megélhetünk örömet és fájdalmat, lehetőséget a tanulásra, fejlődésre, változásra. 

A szívednek higgy. Ha hív, gyere!

A 2 év alatt havonta egy teljes napot töltünk majd együtt, kiegészítve évente legalább kétszer ott alvós 3 nappal. Az együtt lakás ugyanis szintén sok lehetőséget hoz az EMK élő használatára :). 

A csoportlétszám is ebben támogat majd. 6-12 fő, amivel már és még szívesen dolgozom így egyszerre.

Az első félév időpontjai: 2022 október 16., november 13.,  december 11.,  2023 január 15., február 12., március 10-11-12. 

10.00 és 18.00 között leszünk együtt a vasárnapokon.

Helyszín: Színező  Bp. I. Tigris u. 12. 20-as kapucsengő.

Részvételi díj, érdeklődés, jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com 
A levél tárgyába kérlek, írd be: EMK1

Jelentkezési határidő: október 5.

Szeretettel:

Julianna

Fotó: saját, Maui, Hawaii

Örömteli élet

 

Örömteli élet

Kezdő Erőszakmentes Kommunikációs műhely

Anyukám halála előtt, utolsó éveiben többször feltettem neki a kérdést, boldog-e, boldog volt-e az élete. A válasz tartamilag rendszerint az volt, hogy elégedett a pillanatban is (a fájdalmakat leszámítva), hosszú életére visszatekintve is, de hát boldog, az nem volt. Aztán a temetése után 1-2 nappal a mosogatónál állva meghallottam bal vállam felől a hangját: "Már tudsz szeretettel telien élni, babám, most tanulj meg örömtelien is élni!" Megállt a kezem és elakadt a lélegzetem. Mert megértettem üzenete igazságát, és megrázott, hogy még halála után is van fontos tanítani valója. Ez a mondat a legnagyobb hagyaték, amit kaphattam tőle. 

Azóta persze (meg visszanézve is) figyelem a munkámban, vajon szempont-e a hozzám fordulóknál az örömteliségre törekvés. 100 %-ig. Sosem így hangzik el, mert a nehézségekből indulunk ki, de a cél valójában mindig ez.

No és az én igazságom az EMK-val kapcsolatban, hogy ebben segíthet leginkább. Hisz az örömteliség egyik legerősebb forrása a harmónikus kapcsolat önmagunkkal ... és másokkal. Miért a három pont? Mert az önmagunkkal való szeretettel teli, odafigyelő kapcsolat a legfőbb feltétel, amiből szinte magától következik a másokhoz való viszonyunk tisztulása.

Az EMK gyakorlati alkalmazása

abban támogat minket, hogy a fókuszunk másokról áttevődjék önmagunkra, meghalljuk és megértsük, mit szeretnénk az adott pillanatban, hogy elégedetté válhassunk ... és aztán képesek legyünk teljességgel hozzájárulni a körülöttünk élők jólétéhez. Így teli szívvel adhatunk, saját indíttatásból, tehát egy-egy tettünkért már nem kérünk majd árat visszamenőleg :).

Az Erőszakmentes Kommunikáció (EMK) Phd. Marshall B. Rosenberg által kidolgozott rendszer, melynek alapja Karl Rogers személyközpontú pszichológiai szemlélete, saját klinikai tapasztalata, valamint világszerte szerzett élményei a konfliktusok kialakulásáról és az egymástól eltávolodott emberek közötti kapcsolat visszaépítéséről egy adott pillanatban.

Én magam 26 éve Pünkösdkor találkoztam először Marshallal és az EMK-val. Szerelem volt első hallásra. Meg akartam tanulni magamért, a családomért. Szóval benne voltam a csapatban, akik rendszeresen hívták ide Marshallt és más trénereket 16 éven át. 2000 óta beszélgetek ezt a szemléletet élve a hozzám forduló emberekkel és mutatom meg képzéseken, mit tanultam meg belőle és a kapcsolatokról idő közben. Az elmúlt 22 évben amellett, hogy nemzetközi szinten is akkreditált tréner lettem, a kezdő csoportokon kívül sok haladó tanfolyamot vezettem, sőt több trénerképzőt tartottam. Az utóbbi képzések első 2 évében végzettekből ma már hárman maguk is nemzetközileg akkreditált oktatók.

Az október 1-én induló közös munkára tehát olyan személyeket várok, akik nem csak a másokkal való konfliktusaikat szeretnék a korábbinál békésebben rendezni, hanem erős céljuk az önmagukkal való viszony rendezése is. Ez mindig is célom volt a munkám során, de sosem mondtam ki, írtam le ennyire tisztán :).

Az első sorozatban (8 alkalom karácsonyig) az EMK alapjait, a konfliktusok kialakulásának forrásait, a buktatók elkerülésének eszközeit, önmagunk képviseletét, a köszönet kimondását az egyenlőség megtartásával, és a szeretettel, egyértelműen kimondott "nem"-et, valamint a "kell" által eltakart saját döntést értjük meg, gyakoroljuk be. Ennek a résznek az alcíme: Őszinteség másképp. 

A második rész 5 alkalomból áll majd (2023 elején), melyben a másik fél kimondott gondolatai, véleménye mögött elbújó tényleges üzenetet, az ő "nem"-et mondásának ajándékát, a másokra és a világ rendjére való hivatkozás által eltakart belső igényt kezdjük el felismerni. Ennek a résznek az alcíme a Valódi empátia.

Az első sorozat időpontjai: október 1., 8., 22.,29., november 12., 19., december 3., 10.

A második sorozat időpontjai: 2023. február 4., 11., 25., március 4., 18.

Helyszín: Színező, Budapest, I. Tigris utca 12.  20-as kapucsengő

Időtartam: 10.00 és 18.00 között 

Részvétel összege, jelentkezés és részletek: jszentpeteri@gmail.com 

Kérlek, a levél tárgyába írjátok be: EMK!

Jelentkezési határidő: 2022. szeptember 25.

Szeretettel várom a kíváncsi jelentkezőket :)!

Julianna

Fotó: saját, Bp. Margit-sziget