Rég írtam magamról. Meg az EMK-ról :).
Nem azért, mintha nem lett volna miről. Sokkal inkább azért, mert annyi minden kavargott bennem, hogy nem győztem követni. Sőt, többször elvesztettem magammal a kapcsolatot sok minden miatt.
Az egész nagyjából egy éve kezdődött.
1. Valaki, akivel már 2 éve nem voltam beszélő viszonyban, visszakéretszkedett az életembe. Nem volt számomra könnyű meglépni ezt a belső rugalmasságot. 3-4 hónap önmunka. No és ahogy az lenni szokott vele, mire én belelazultam és azt mondtam magamban újra élő bizalommal, hogy legyen, akkor ő azonnal megfordult és hétmérföldes csizmával elindult az ellenkező irányba.
2. Megkezdődött a nemzetközi akkreditációra való készülődés és ezzel együtt egy közösség születése. Csalódottságomra és elkeseredésemre ez a várakozásomhoz képest sokkal több feszültséget, tehetetlen keserűséget, és megdöbbenést hozott, mint elégedettséget és örömöt. Szerencsére azért az utóbbiból is volt elég - néhány emberrel.
Ez az advent, a szokásosnál is erősebb befelé fordulást, figyelést indukál bennem, amiért nagyon hálás vagyok. Mert ez segít, hogy bizonyos feszültségek, sőt görcsök kioldódhassanak.
Legerősebben az segít, hogy jó "sakál" módjára persze úton-útfélen elégedetlenkedem, ítélkezem, így aztán könnyen megtalálom a szimpátia megnyilvánulások mögött a közös értékrendet, így a támogatást és a segítséget.
Hogyan is lesz a szimpátia segítség?
Mindenekelőtt összetartozás-élményt hoz. Ami az egyik legfontosabb szempont nekem mindkét témában. Hisz ez a szükséglet volt a mozgatórugóm akkor is, amikor ennek az embernek azt mondtam, hogy "na jó, legyen", meg akkor is, amikor a közösség építés tényét örömmel üdvözöltem. Arról nem is beszélve, hogy emiatt volt fontos, hogy másokkal közösen induljak el az akkreditáció útján.
Ugyanígy segít, amikor megtalálom, hogy a több fős csapatból kik azok, akikkel megvan ez, mert az Erőszakmentes Kommunikáció kifejezés alatt nagyjából ugyan azt értjük. Velük szintén van összetartozás-élmény, közös értékrend, egyszerűség és természetesség.
Van, ami nagyon megerősödött bennem ezen dolgok kapcsán. Az igény, hogy legyen egy csapat, egy közösség, akikkel összefogva, mégis laza szövedékben dolgozom együtt - még egyértelműbb bennem. Ezzel együtt az is, hogy ez egy kisebb közösség lesz, mint eleinte hittem.
Miért? Mert azt látom, hogy az EMK másként és más miatt fontos a közösség különböző tagjainak. Van, aki nagyon szeret róla beszélni, viszont amikor élni lehetne, akkor vár, hátha van valaki olyan is jelen, aki használni tudja, mert ő még nem. Segítőkészen kifejezi, hogy "na most lehetne használni az EMK-t".
Mások, akik empatikus kommunikációnak nevezik az EMK-t, amikor helyzet van: vagy empátiát várnak, vagy empátiát adnak.
Szintén mások így, a közösségben, könnyebben találnak rá arra, mi minden is kell nekik, mert van viszonyítási pont, amihez képest megtalálhatják belső igényeiket. Ők pedig kérnek és kérnek. Sajnos rendszerint nem cselekedhetőt, hanem a szükségletük kielégítését.
No és vannak, akik erőszakmentesek szeretnének lenni minden áldott pillanatban. Ezért nem bírják a sakált. Amint valaminek ítélet szaga van, kijelentik, hogy ez bizony nem volt EMK-s. Ők azt szeretnék, hogy mindenki nagyon kedves és szelíd legyen minden pillanatban, azaz konfliktusra ne is kerüljön sor. Mert annak léte már nem erőszakmentes szemlélet szerinti életet mutat. Márpedig "legyünk zsiráfok"!!
Mindebben tudom látni a szépséget.
Ugyanakkor én egy megint másik verziót képviselek.
- Nagyon szeretném hangsúlyozni ezt a más szót. Nem azt írom és mondom, hogy jobban, szebben, okosabban. Csak azt mondom, hogy másként. Mert meggyőződésem, hogy mindenki a tőle telhető legjobban csinálja, gondolja, éli a saját értékrendjét.
Ugyanakkor amikor nekem támadnak fel bizonyos szituációkban szükségleteim, nekem rendben van, hogy ott (sőt időnként még utána sokáig) ítéleteim vannak. Mert úgy tudom, hogy azok a barátaim. Végzik a dolgukat - igyekeznek felhívni a figyelmem arra, hogy valami nekem hiányzik az adott szituációból. Ezért aztán, ha közben nem jövök rá, mi bajom, hajlamos vagyok sokáig és sokat ítélkezni. Mindaddig, míg én, vagy valaki más meg nem hallja, hogy kielégületlen belső igényem van.
Ezután még mindig nem beszélek szépen. Mivel még el kell döntenem, akarom-e magamat, meg a másikat érteni. Van, hogy úgy döntök: nem. Van, amikor önmagam megértése mellett döntök. No és van, hogy mindkettőnket szeretném érteni. De még mindig nem beszélek szépen. Mert lehet, hogy mindezek után is azt választom, hogy nem akarok beszélgetni. Köszönöm szépen, elég a belső nyugalmam megtalálása, a másikkal nem akarok "kapcsolódni".
(Íme egy ítéletem: Utálom ezt a kifejezést. Marhára ezo. Én nem kapcsolódni szeretnék, hanem az adott pillanatban kapcsolatot szeretnék a másikkal!!! A kapcsolódás szó a hegymászók karabínerét juttatja az eszembe, ami függőség ízt ad neki. Na, azt pedig biztosan szeretném elkerülni!! Én sem akarok függeni, de azt sem szeretném, ha mások tőlem függenének. Áááá!!!)
Persze aztán van, hogy szeretném felvenni az elvesztett kapcsolatot a másikkal. Ekkor jön a beszéd...
A bejegyzés elején első pontban említett emberrel oda jutottam, hogy nem éri meg számomra újra teljesen elzárkózni, ahogy korábban tettem. Mert az erőfeszítést igényel. Egyszerűbb, ha csendben hagyom, hogy a természet (az enyém és az övé) tegye a dolgát.
A második pontban pedig az lett az eredmény, hogy a folyamatban tanuljak magamról, az Erőszakmentes Kommunikációról és válasszam azon emberekkel az együttlétet, akikkel nekem viszonylag könnyű és öröm együtt lenni. Akik értenek és akiket értek - mert egy nyelven beszélünk.