Minden filozófiai meggondolás nélkül ezt tettem az elmúlt évtizedekben. Ez sok tekintetben megkönnyítette az életemet. Amikor elkezdtem önismereti csoportokra, aztán satsang-ra járni, azonnal otthon éreztem magam és könnyű volt értenem, tudnom, miről is van szó. A Holt költők társasága c. film üzenete nekem csak megerősítés volt arról, hogy nem vagyok egyedül.
De ez a hozzáállás a léthez nekem természetes volt. Nem került erőfeszítésbe, mert életem történései automatikusan ide vezettek.
Mostanában viszont pont emiatt tanácstalanul és időnként tehetetlenül állok a következményekkel szemben. Mert számomra csak ez a működésmód létezett. Mikor pl. a gyerekekkel egyedül maradtam, ugyan szorongtam jó sokáig, hogy is fogunk majd boldogulni, de megoldásként csak és kizárólag azon dolgoztam, hogy elhagyjam a félelem irányította működésmódot.
Az, ami egy " normális" embernél magától értetődő: rövid és hosszútávú tervet készíteni a nehézségek feloldására, nálam szóba sem jöhetett, mert nem is gondoltam, hogy ilyet is lehet. Barátaim, szerettein ugyan néha megpróbálkoztak erre utaló javaslatokkal, tanácsadással, de mintha kínaiul beszéltek volna. Nem is fogtam föl, mit mondanak.
Mert ez nem volt benne a rendszeremben. Ki tudja, hogy és mi miatt maradt ki. Most csak azt tudom mondani, hogy ez a hiány egyszerre volt áldás és átok.
Áldás, mert ennek köszönhetően tényleg könnyű volt a félelmekkel szembenézve megtalálni, hogy most, ma mi a teendő. Legtöbbször az volt, hogy lélegezni ... , aztán kialakult.
Áldás, mert könnyű volt jól megtanulnom és tudnom az EMK-t, mely a jelenlét és folyamat nyelve, csodás eszköz az életben maradáshoz és bizalomteli kapcsolatok építéséhez. Ezen keresztül találnom egy olyan munkát, ami inkább élvezet, mint feladat.
Átok, mert fontos dolgok kimaradtak, melyek mások számára magától értetődőek. Bármilyen módon előre gondolkodni és legalább minimálisan, de gondoskodni az esetleges jövőről.
Számomra élő volt a mondat: A tegnap elmúlt, a holnap mindig holnap marad, csak a ma létezik.
Ennek következtében egyáltalán nem gondoltam a jövőre. Ha gondolat nincs, tett sem lehet. Így előre gondolkodás/gondoskodás sem létezett számomra. Ezért volt, hogy még csoportokat, tanfolyamokat is nehezen tudtam előre meghirdetni. Amit egy kedves kolléganőm tud, hogy előre látja minimum fél évét, tudja, mikor, hol, kikkel dolgozik majd 3-4, sőt esetleg 8 hónap múlva, nekem érthetetlen volt.
Ma, amikor már valami véletlen (olyan dolog, amit előre nem véltem ;)) folytán felfogom a jövő fogalmát, magam is döbbent csodálkozással nézem, hogy is volt ez. De így volt.
Szóval, van, mikor ez a mondat: "Élj a mának!", ajándék, tanítás, hogy átélhessük az itt és mostot, képesek legyünk örülni annak, ami van! Mert az gyakran csodálatos.
Ugyanakkor van, akinek pedig azt kell megtanulnia, hogy az itt és moston kívül létezik más is, lesz nekünk (jó eséllyel) jövőnk, amivel kapcsolatban bölcs előrelátással terveket készíthetünk, sőt, a jelenben megtehetünk dolgokat, hogy ez a jövő kiteljesedett lehessen.