Elcsendesedés

Mostanában többször élem úgy, hogy új és új időszámításba kezdek. Van: a trénerképzés előtt és után; Maui előtt és után; beköltözés előtt és után; legújabban pedig a gyógyítás előtt és után.
Ezek a történések mind különböző változást hoztak, így külön-külön emlékszem meg magamban róluk, hisz életem más-más területén mutatkoznak meg.

Éppen a gyógyítás utáni gyógyulás folyamata zajlik. Ugyanis legutóbb felbukkant "nagy témám" elvezetett annak felismeréséhez, hogy az aktuálisan vizsgált elakadásaim és alkalmatlanságaim forrása két gyermekkori történés.

1. Kis csecsemő koromban (alig 2 hónaposan) az életemet mentendő dupla vérátömlesztést kaptam. Meg is gyógyultam akkor a"vérmérgezésből".
Így igen korán megtanultam, hogy emberként van, hogy önzetlenül adunk másoknak, illetve, ha rászorulunk, van segítség, ami az adakozónak is öröm.
Emellett ugyanakkor megragadt bennem egy olyan hit, hogy én rászoruló vagyok. Ez gyakran akadályozott engem a boldogulásban, máskor pedig segített, mert megengedte, hogy kérjek. Sőt azt a hitet is hozta, hogy akár még kérés nélkül is kaphatok számomra csodás dolgokat.
Visszaolvasva úgy tűnik, több ajándéka, mint nehézsége lett ennek az élménynek, de ez nem ilyen egyértelmű. A magamért tevés képtelensége és a kiszolgáltatottság élménye nem volt "leányálom". Gyakran éltem meg, hogy valamit nagyon akarok tenni magamért ..., és mégis képtelen vagyok. Másokért könnyű volt, magamért szinte lehetetlenség.
A számomra sokat hozó kisebb-nagyobb tetteimnél  mindig fellelhető, hogy alapból másokért indult. Igazán hálás voltam mindig, hogy nekem is származott belőle valami jó. Pédául első nagy elutazásom három kicsi gyermekem mellől azért valósult meg, mert szerettem volna élő, egészséges anyukájuk maradni. Az önismereti munkába is azért fogtam, hogy megkönnyítsem a férjem életét, mert láttam, hogy nem maradéktalanul boldog.

2. 10-11 éves koromban egy "adj király katonát" játékban átbucskázva a szakítani kívánt, de nem engedő kezeken, nagy lendülettel a betonra estem, alaposan beverve a homlokom és bő 24 órára eszméletemet vesztettem.
Visszatérve az öntudatlanságból sok emlékem elveszett, többek között az is, hogy miért kerültem egy hétre kórházba. Annyit fogtam fel, hogy "megfigyelésen" vagyok ott, de hogy miért, azt már nem tudtam. Ma már mókás visszagondolni, hogy mivel ez a környezetem számára nem derült ki, senki sem világosított fel.
Az öntudatlanság így attól fogva életem része lett. A velem született életerő pedig arra ment el első sorban, hogy önmagamat valahogy életben tartva vigyek egy valamire való életet.
Így nem voltak pl. saját, választott fizikai céljaim. Csak irányok. Ami másoknak magától értetődő,  megvalósítható cél volt, az nekem a távolban homályosan sejlő vágyálom, szinte elérhetetlen lehetőség.
Természetesen itt is volt felhasználható hozadék. A spiritualitás egyértelmű, könnyű útja. A kutakodás egyszerűsége lelki szinten. Minden megnyilvánulás természetes elfogadása magamnál és másoknál egyaránt - az EMK, mint életfelfogás, sőt életmód egyszerű természetessége (míg látom: mások időnként vért izzadnak, hogy tudják csinálni).
Mert/de mondhatni: nem volt egóm. Ez azért anyagi szinten nem éppen előnyös ;).

Szóval gyógyulok. Döbbenetes élmény, hogy vannak céljaim, sőt, hogy azokat meg is tudom valósítani. Gyakran igen egyszerűen.
Talán hihetetlen, de kitakarítani a konyhai sütőt azelőtt fél éves feladat volt nekem. Eleinte csak mondogatni, hogy jó lenne. Aztán ezt a mondogatást sűríteni. mindaddig, míg felfogom, hogy ez valóban fontos - a családnak, a lakás rendjéért, stb. Megélni, hányszor mondom rá, hogy "de nincs rá kapacitásom". Erőm, vagy időm. Nem, mintha más, fontosabb teendők miatt nem fért volna be a naptáramba. De (ma már tudom) tényleg nem volt rá erőm és időm, mert (többek között) ezekből sem volt sajátom. Ehhez képest tegnap felbukkant a gondolat a fejemben, és a következő percben már permeteztem is a sütőbe a zsíroldót.
Viszont még tényleg a gyógyulás szakasza van, mert például gyalogolni már megint több, mint egy hete nem vittem el magam :). A decemberi tréninget sem hirdettem még meg, pedig napok óta mondogatja valaki itt belül, hogy: na mi lesz már?

Szóval: csendben figyelek: hogy is megy ez manapság itt bennem. Örülök, ha látom eredményét a gyógyításnak és megsímogatom a vállam, ha a régi rutin visz.

Ezen kívül eltölt annak döbbenete, hogy nem vagyunk/voltam tisztában vele, az ilyen történések milyen mélyen, hosszatartóan és erősen avatkoznak be/hatnak az életünkre a (ma divatos szóval) energia-háztartásunkra. Töprengek, tehetek-e valamit azért, hogy ez tudatosuljon és a fizikai gyógyítás mellett hasonló helyzetekben a lélek és szellem is ápolásban részesüljön. Legalább a környezetemben élőknél!

Na jó, akkor elkezdem megfogalmazni a meghívót december elejére. Sőt, lehet, hogy betervezek ebben a témában is csoportokat ...