Vannak kapcsolataim, melyek egyszerre magától értetődőek és időről időre adnak az életemhez különböző módokon, ugyanakkor rengeteg kihívást is hoznak.
Ezért aztán újra, meg újra megkérdőjeleződik bennem, hogy tényleg akarom-e őket. Rendszeresen felteszem miattuk a kérdést magamban: Megéri ez nekem? Hoz annyit, hogy küzdjek, hogy magammal harcoljak miattuk? Megéri nekem vállalni a csalódás, a fájdalom kockázatát? Azt, hogy esetleg napokig megszállottan csak ezekkel foglalkozom?
Van, hogy arra jutok: nem. Ahogy egy marketinges barátnőm szokta mondani: nem megfelelő az ár-érték arány.
Ez rendszerint akkor következik be, amikor azt találom, hogy a korábban meglevő, vagy hitt közös értékrendet már nem éljük. Vagy éppen arra jutok, hogy a kölcsönösség és/vagy a könnyedség nekem hiányzik.
Ehhez hasonlóan akkor van esély bennem egy kapcsolat elengedésére, amikor azt élem meg, hogy nem én kellek teljességemben a másiknak, hanem csak egy-két tulajdonságom. A figyelmem, empátiám, gondoskodásom, gyengédségem, elfogadási készségem, türelmem, szelídségem, tudatosságom, személyes felelősségvállalásom. Ezek egyike, vagy mindegyike.
Csak éppen én ezeken kívül még rengeteg minden más is vagyok. Ahogy nem is oly rég írtam, van nekem dacom, értetlenségem, a kölcsönösségre és könnyedségre való erős igényem, függőségem különböző dolgokkal kapcsolatban, mint pl. az őszinteség. Ó, a lustaságomról még nem is beszéltem. Pedig van, jó adag. Hibám és elvárásom. Hosszú a sor.
Ami mostanában belépett kényes témaként, hogy pont az odafigyelésem, elfogadásom miatt nem nélküli emberként tekintenek rám. Ez bizony kiüti nálam a biztosítékot. Van, akivel "csúnyán" beszélek e miatt, esetleg erős szitokszavak csúsznak ki a számon. Ez pedig nyilvánvalóan akkor következik be, amikor nagyon kivagyok.
Szóval, ilyenkor ott hagytam a másikat. Nem a találkozó, vagy beszélgetés közben, hanem utána. Egyszerűen nem jelentkeztem többet, vagy nem reagáltam a megkeresésekre. Ma már azért ennél jobban ki tudok állni magamért, azaz rendszerint szólok, hogy ez fog történni, mert ...
Azaz, úgy döntök, tudok a másik nélkül élni.
Ennél nehezebb feladatot adok magamnak, amikor a nehézségek ellenére újra, meg újra azt választom, hogy benne maradok egy nekem nehéz kapcsolatban.
Úgy látom, ezt akkor teszem, amikor a nehézségek, konfliktusok és azok feloldása saját fejlődésemet, növekedésemet, gyógyulásomat szolgálja.
Amikor egy-egy ilyen krízisbe "belehalok". Ami pontosan azt jelenti, hogy valami addig vélt azonosságtudatomnak vége lesz. Azaz egy énecském tényleg meghal.
Ez van, hogy azt jelenti, hogy ténylegesen az engem már nem szolgáló hitem szűntetem meg magamról, de van olyan is, hogy egy új születik meg és a régi ezzel egy időben szinte észrevétlenül eltűnik.
Voltak évek, amikor ezek előtt a változások előtt ténylegesen halálfélelmem volt. Az is előfordult, hogy hónapokig rettegtem. Aztán, talán a negyedik ilyen "mindjárt meghalok" félelem után bekövetkező változáskor rádöbbentem, hogy mi is zajlik. Azaz, hogy a fizikai haláltól ezekben az esetekben nem kell félnem.
Emlékszem, a csopaki strandon tört rám ez a felismerés egy meleg, szeptemberi napon, amikor éppen túl voltam egy fizikai fájdalommal is járó "gyorsvonattal való ütközésen".
Azokat a kapcsolataimat, melyek ilyesmit hoznak az életembe, egyszerre gyűlölöm és imádom. Folyamatosan harcolok bennük a másikkal és magammal. Rendszerint addig tartanak, amíg ez az intenzitás megmarad. Aztán valahogy, mondhatni kölcsönös megegyezéssel, végelgyengülésben kimúlnak.
A krízisek rendszeressége változó. Van, hogy 2 évente jön elő egy krízisecske, van, hogy szinte még fel sem épülök az elhantolás után, már ott a következő :).
Ezek számítanak a legértékesebbeknek számomra, ameddig tartanak.
Itt a címben szereplő kérdés nem csak a másikra, hanem magamra, vélt identitástudatomra is vonatkozik.
Miért számít ez az írás az előzőek folytatásának? Mert van, amikor 1-1 ilyen kapcsolat választása bennem megkérdőjeleződik aközben, amikor egyértelműen tudom, hogy még rengeteget tartogat a számomra.
Ott állok, döntésképtelenül, mert nem tudom, akkor választom magam, ha azt mondom a másiknak: a soha viszont nem látásra (mert akkor mi lesz a fejlődésre való inspirációmmal, illetve az élet intenzitásával, szenvedélyességével?), vagy akkor, ha benne maradok, bár időnként végtelenül és mélyen fáj a "másik" hülyesége.
A dilemma eldöntetlen ...
De e pillanatban legalább nem dacolok a feszültség elviselhetetlensége miatt a világegyetemmel, folyamatosan azt kérdezve: Miért nem lehet ezt egyszerűbben? Annyira rám férne egy simább, egyszerűbb kapcsolat, amikor a másik is látja a "világrendet" és elfogadja ...
Most éppen elfogadom én, mégpedig azt, hogy nincs rend :).
Remélem, kitartok ebben az elfogadásban minimum 2 napig, hogy kipihenhessem magam :)!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése