Bátorság - életbátorság

Az örök téma, szinte állandó vesszőparipáim egyike :).

Persze most is van apropója. Mert látom megvalósulni embereknél mind az egyéni, mind csoportos munkám során, legfrisebben a tegnap esti gyakorlón (meghatott öröm) és láttam valakit az elmúlt hónapokban nagy elszánással nekiindulni, aztán az első, apró lépések után visszafordulni (fájdalom, gyász).

   

Aggódva figyelem a kezdetet, amikor ott toporognak az általam kedveltek, és mondogatják, mi mindenre vágynak hosszú évek, netán évtizedek óta, és, hogy itt lenne már az ideje ezen álmok megvalósulásának, mert elegük van a hiányérzetből. Lassan és nehezen jön a belátás, hogy azért telt eddig csupán várakozással az idő, mert valami külső erőforrástól tették függővé, hogy megtörténjen a mindig is hőn áhított dolog. Még keményebb és ijesztőbb, amikor napfényre kerül az egyszerű igazság, hogy a célokat önmagunkon keresztül érhetjük el.

A kedd esti gyakorlókon olyan hitek bukkantak fel pl., hogy "nem hiszem, hogy képes vagyok rá", "én a hibákért vagyok felelős, de azokért mindig én vagyok", "én ezt nem engedhetem meg magamnak", "elveszik a kapcsolat a szeretteimmel, ha ilyet teszek", "ki vagyok én, hogy másként éljek, mint a szüleim", "ki vagyok én, hogy kilógjak, kitűnjek". Valaki pedig, akit nagyon szeretek, azt mondogatja: Julianna, én nem vagyok arra képes, amit Te és ez a hang itt bennem vártok tőlem.

Számomra az egyik legnagyobb élmény az, amikor egyszercsak elindul önmaga felé az addig hezitáló, valami olyan elszántsággal az arcán és lelkében, hogy: "egy életem, egy halálom, megpróbálom", vagy: "annál, ahogy most van, csak jobb jöhet, hát belefogok". Csodálattal figyelem, amikor vállalják régi belső világuk összedőlését és a félelem ellenére kitartanak, mert tényleg önmaguk mellett döntöttek.

Öröm és tisztelet ébred bennem minden egyes alkalommal, amikor ez történik.

Mert tudom, hogy biztonságra berendezkedett és biztonságra törekvő világunkban az egyik legnagyobb tett elindulni egy úton, melynek nem látjuk nemhogy a végét, de talán még a következő lépését sem. Elindulni a bizonytalanba, a kiszámíthatatlanba halálosan félelmetes. 

Hit kell hozzá. Hinni valakiben, valamiben. Néha csak abban, hogy a kitűzött cél elérhető. Ennél gyakrabban, főleg, mikor a saját élet megélése a cél: önmagunkban, az élet erejében és nagyszerűségében, esetleg egy örökkévaló, mindenható erőben kell hinnünk (ez is bennünk van). 

A hit pedig egyszerre a legbizonytalanabb, ugyanakkor a legerősebb, legstabilabb kapaszkodó.

Számomra a bátorság valójában ezt jelenti. A hitbe kapaszkodva elindulni a legijesztőbbnek tűnő úton. Hinni, hogy amikor felbukkan majd közben az előre elképzelhetetlen (nehézség, démon, esetleg soha nem képzelt, elbírhatatlannak tűnő öröm), akkor azzal fogok tudni mit kezdeni.

Ez a hit az egyetlen, ami tud segíteni, amikor jön a kísértés, hogy feladjuk; a gondolat, hogy kicsik vagyunk saját életünkhöz; a kétség, hogy a jó hang vezet-e minket. Mert ezek mindig jönnek!

Amikor először elhittem, hogy én képes vagyok valami újat, valami jót nyújtani másonak, láttam egy képet: egymás kezét fogva végtelen láncban táncolok emberekkel úgy, hogy előttem pár példaképem lép, mögöttem pedig azok következnek boldog mosollyal az arcukon, akik az én kezemet fogva ismerik meg önmagukat. Azóta az történik, hogy a körtáncban utánam járók sorra arcot öltenek. Én pedig minden egyes arc kitisztulásakor hálát adok e bátraknak, amiért beállnak a táncba és felveszik a ritmust. Azoknak, akik merik azt mondani: ÉN és elindulnak az önmaguk iránti szeretet megéléséért.  

Mert nincs jobb e közös táncnál :).