Összetartozás és közös értékrend

Mi minden mozdította meg bennem ezt a témát? 1. Most már bő másfél éve a nemzetközi akkreditációs folyamat, a közben másoktól és önmagamon tapasztalt együttműködési szándék és egymás iránti bizalom léte, és/vagy hiánya. 2. Egy levél, melyet EMK-s társam írt arról, hogy miféle pletykát hallott rólam és egy régi fájdalmamról az akkreditáció kapcsán. 3. Dolgozom valakivel, akinek a magányosság érzés mellé az összetartozás szükségletet ajánlottam meg és erre azt mondta, hogy nem tudja, az micsoda.

Nekem, mióta az eszemet tudom, sőt úgy néz ki, már előtte is nagyon fontos dolog volt az összetartozás. A Családfelállítás szerint már eleve valaki mással együtt indultam ebbe az életbe. Aztán egy hattagú családban nőttem fel egy sokkal több embert számláló lakóközösségben, ahol a férjek, apukák egy munkahelyen dolgoztak és az életük védelme érdekében erősen egymásra utaltak voltak. Ez az egymásra utaltságból fakadó összetartás megjelent az otthoni életünkben is.

Szóval valahogy ez zsigerileg belém ivódott. Amikor volt férjemmel elváltunk, az nekem halálélmény volt, mert valaki eltűnt így az "eleve elrendeltből". A kisebb elválások is egy szeretett embertől, szívszakasztó élmények számomra.

Az EMK-val úgy találkoztam, hogy valami másféle közös élményre alapozva összefogtunk és megszerveztünk egy nemzetközi konferenciát, ahol többen beleszerettünk az EMK-ba. Innentől kezdve pedig öten álltunk össze, hogy további lehetőséget biztosítsunk magunknak és másoknak a tanulásra. 

Ez a csapat akkor kezdett szétesni, amikor egyikőnk kilépett ebből az egyenrangúságon alapuló körből. Elveszett a közös értékrend, ami összetartott minket, már nem volt teljes az összetartás, összetartozás. Bár szóban még sokat hallottuk ezt tőle, valójában minél többször emlegette, annál távolabb kerültünk. Mert kielégült szükségletként nem éltük, csak állandó ígéretként.

Én ma már látom (amit korábban nem tudtam magamról,) hogy eddig azért nem akartam akkreditált tréner lenni, mert egyedül nekem ez nem érte meg. Egy olyan dologban, mely a valódi találkozásról szól ember és ember között, számomra ez magányos út lett volna. A korábban Mo-on akkreditált trénereknél azt láttam, hogy magányosak. Nekem ez nem opció, soha nem is volt az. 

Azért tudtam most belevágni, mert másokkal együtt járhatom végig ezt az utat. Botladozva, egymást segítve. Az egész folyamat egy ilyen indíttatásból indult és többé-kevésbé így is zajlik.

Látom, hogy számomra mindig akkor nehezül meg a folyamat, amikor ezt a közös értékrenden alapuló összetartozást vélem elveszteni. Mert akkor én messze kerülök ...

Valószínűleg egyébként nekem könnyű dolgom van. Mert mindig éltem és ma is élem másokkal/valakikkel az összetartozást. 

Ezért aztán a sok elvesztésből fakadó fájdalom ellenére mintha mindig megújuló bizalommal lennék embertársaim felé, hogy valóban mindent szeretetből tesznek, legfeljebb nehéz erre a szeretetre rátalálni. Ahogy azt az EMK is tanítja. 

Azért az önvallomáshoz az is hozzátartozik ma már, ha valaki túl sokszor tesz e tekintetben próbára, azaz sokszor kell nehéz munkával felkutatnom a szeretetet a megnyilvánulásai mögött, akkor kifordulok a kapcsolatból. 

Vagy amikor ugyanezt a bizalmat nem kapom. Amikor valami belső félelem, vagy tőlem független feltételezésből fakadó kivetítés tárgyává válok, mondhatni "önhibámon kívül". 

Akkor tudom azt mondani, hogy legyünk külön boldogok.

Mert ha ott a meggyőződés, hogy nincs közös értékrend, nem akarom, hogy bármelyikőnk is megváltozzon.

Éljük mindkettent azt, ami nekünk jó. Maradandó harag és fájdalom nélkül.

Ami pedig a közös értékrendet illeti, ami az összertartozásunk alapja, ahogy azt bő egy éve írtam és azóta csak erősödik bennem: nem a sokat hangoztatott számunkra fontos szükségletek adják nekem, hanem az, amikor látom, hogy ezeket a szükségleteket hasonló, vagy időnként azonos módon elégítjük ki. Illetve, amikor látom, hogy bár eredetileg más útjaink vannak az adott szükséglet felé, időnként készek vagyunk egymás útját is járni, mert szeretnénk egymás életének szebbétételéhez hozzájárulni önként és dalolva :).

---------------------------------------------------------------

Tehát:

Amikor látom, hogy egy szintén akkreditációra készülő társam erőt és bátorságot vesz magán, hogy levelet írjon nekem és ezt képes megtenni bő két hónapnyi szünet után, akkor meghatott és elégedett leszek, mert a bátorság és őszinteség iránti szükségleteim kielégülnek, ezért köszönöm ezt neki!

Amikor valaki megkérdi, én hogy vagyok egy adott dologgal kapcsolatban, aztán 3 és fél órán át az ő oldaláról beszélünk, akkor meglepett és tanácstalan leszek, mert tudatosságra és kölcsönösségre van szükségem, ezért azt kérem magamtól, keressek a naptáramban egy újabb időpontot a közösségi konfliktusok tisztázására!

Amikor azt látom, hogy a fent említett programra ketten megyünk el, akkor csalódott és tehetetlen leszek, mert következetességre van szükségem, ezért azt kérem mindkettőnktől, hogy mi vegyük elő az esetleges feszültségeket kettőnk között és tisztázzuk azokat!