Vasárnap orrba vágtam magam elég tisztességesen. Az idő vélt szorításában hittem magam és valami olyat tapasztalva egy általam szeretett emberközösségben, ami sokkolóan váratlan volt számomra, az elveszettségemet érzékeltem ugyan, de az nem tudatosult, hogy valójában "idő, mint a tenger".
Csak a sürgetés kiabált a fejemben, a sokk pedig a szívemben. Átlépve a sok éve jól bevált személyes felelősségvállalást, ebben a tudatállapotban elhittem, hogy "mindenki érdekében döntenem kell, jól, vagy rosszul, mindegy, döntenem kell".
Tehát hoztam egy döntést, ami már abban a pillanatban is mind nekem, mind a többieknek nyilvánvaló volt, hogy nem szeretetből, hanem tehetetlenségből és dühből született. Én ezt még ki is mondtam. Mégis mentünk vele mindannyian. Komoly árat fizettünk (ahogy Marshall mondta gyakran), az eredmény olyan lett, mint a kutya vacsorája. Fizikailag egy térbe kerültünk (már aki el tudott jönni), de nem találkoztunk, legfeljebb pillanatokra. Rövid, megkönnyebbült szüneteket kivéve azóta is fáj a fejem.
Az Erőszakmentes Kommunikáció egyik nagy ajándéka számomra, hogy emlékeztet, csak olyan igent érdemes kimondani, ami mögött 100 százalékig ott vagyok. Különben fizetem, fizettetem az árát annak, hogy valami olyanban veszek részt, amiben nem vagyok ott teljes szívemmel.
Rendes tudatállapotomban ez hosszú évek óta megy nekem, mert korábban jó leckéket kaptam. Most nem sikerült. Az ár pedig jelentős.
Ezt látva szomorúság és gyász tölt el, mert éberségre és lélekjelenlétre van szükségem, ezért azt kérem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e a következő 1-2 hétben figyelni az állkapcsom megfeszülésére, azt vészjelzésnek venni, hogy elvesztettem magammal és másokkal a kapcsolatot! Erre szándéknyilatkozatot tudok adni :).
No és ennek a kitételnek van egy másik vetülete is. Mégpedig az, hogy elfogadni is csak olyan dolgot érdemes, ami teljes szívből jön, mert különben meg annak a döntésnek az árát kéri valamikor rajtam számon a másik. Természetesen vasárnap erre is sor került (mármint az ár felemlegetésére). A folyamatban ez a sikerélményem legalább megvolt. A bűntudat csapdáját elkerültem. Tehát a szabadság iránti igényemet ilyen módon legalább kielégítettem. Valójában emiatt sikerült végül is valahogy végigvinnem a napot. Ezt köszönöm magamnak!
Csak a sürgetés kiabált a fejemben, a sokk pedig a szívemben. Átlépve a sok éve jól bevált személyes felelősségvállalást, ebben a tudatállapotban elhittem, hogy "mindenki érdekében döntenem kell, jól, vagy rosszul, mindegy, döntenem kell".
Tehát hoztam egy döntést, ami már abban a pillanatban is mind nekem, mind a többieknek nyilvánvaló volt, hogy nem szeretetből, hanem tehetetlenségből és dühből született. Én ezt még ki is mondtam. Mégis mentünk vele mindannyian. Komoly árat fizettünk (ahogy Marshall mondta gyakran), az eredmény olyan lett, mint a kutya vacsorája. Fizikailag egy térbe kerültünk (már aki el tudott jönni), de nem találkoztunk, legfeljebb pillanatokra. Rövid, megkönnyebbült szüneteket kivéve azóta is fáj a fejem.
Az Erőszakmentes Kommunikáció egyik nagy ajándéka számomra, hogy emlékeztet, csak olyan igent érdemes kimondani, ami mögött 100 százalékig ott vagyok. Különben fizetem, fizettetem az árát annak, hogy valami olyanban veszek részt, amiben nem vagyok ott teljes szívemmel.
Rendes tudatállapotomban ez hosszú évek óta megy nekem, mert korábban jó leckéket kaptam. Most nem sikerült. Az ár pedig jelentős.
Ezt látva szomorúság és gyász tölt el, mert éberségre és lélekjelenlétre van szükségem, ezért azt kérem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e a következő 1-2 hétben figyelni az állkapcsom megfeszülésére, azt vészjelzésnek venni, hogy elvesztettem magammal és másokkal a kapcsolatot! Erre szándéknyilatkozatot tudok adni :).
No és ennek a kitételnek van egy másik vetülete is. Mégpedig az, hogy elfogadni is csak olyan dolgot érdemes, ami teljes szívből jön, mert különben meg annak a döntésnek az árát kéri valamikor rajtam számon a másik. Természetesen vasárnap erre is sor került (mármint az ár felemlegetésére). A folyamatban ez a sikerélményem legalább megvolt. A bűntudat csapdáját elkerültem. Tehát a szabadság iránti igényemet ilyen módon legalább kielégítettem. Valójában emiatt sikerült végül is valahogy végigvinnem a napot. Ezt köszönöm magamnak!
Lassan, mindezt tudatosítva az utam újra kinyílik, mint a fenti, 10 éve általam készített és egyik kedvenc fotómon. Az orrom (lelkem) azért még kíméletes és gyengéd ápolásra szorul a sokk miatt :). Az már egy másik szála a történetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése