Az elégedettség forrása 1.

 

A mindennapok sodrásában rendszerint impulzívan cselekszünk. Amikor szólnak hozzánk, válaszolunk, mert arra tanítottak bennünket, hogy válaszolni illik. Amikor elénk kerül egy probléma, akkor igyekszünk megoldani, mert így láttuk a szüleinktől, tanárainktól. Amikor úgy gondoljuk, hogy valaki megsértett minket, akkor megsértődünk és napokig nem szólunk a másikhoz, vagy épp egy életre hátat fordítunk neki. Amikor úgy éljük meg, hogy valaki felbosszantott minket, akkor órákon át dühöngünk és képzeletbeli vitát folytatunk a másikkal mindaddig, míg belefáradunk, vagy éppen jön valami újabb impulzus, ami eltereli a figyelmünket. A düh ugyanakkor nagyon ügyes valami, mert nem hagy békét nekünk és képes visszatérni, hogy újra és újra elképzelhessük, milyen érvekkel tudnánk hatni a másikra. Abban az esetben, ha újra találkozunk az illetővel, ott folytatjuk a vitát, ahol abbahagytuk, rendszerint sehova sem jutva, hiába húzzuk elő a korábban magunkban sikeresnek hitt nézőpontokat.

Manapság, hogy divattá vált kifejezni, megélni az érzelmeinket, még magunkba is nézünk, felkutatva a szót, ami leginkább kifejezi, hogy érezzük magunkat. Persze, amit találunk, az az esetek többségében nem érzelmet kifejező szó. Én úgy látom, legtöbbször azt mutatjuk meg, hogy szerintünk a másik mit tett velünk. Megbántott, sarokba szorított, becsapott, megcsalt, kijátszott, feldühített, elszomorított, fájdalmat okozott, stb. Egy másik mód, hogy a másik hibáztatása helyett magunkat tartva hibásnak/felelősnek, keressük a kifejezést az érzelmünk leírására. Butának érzem magam; kicsinek érzem magam; bénának érzem magam; semmire kellőnek érzem magam, esetleg csodásnak érzem magam, stb. A harmadik, legsikeresebb út, ha tényleg érzelmet kifejező szót találunk önmagunk láthatóvá tételére. Szomorú vagyok, elkeseredett vagyok, feszült lettem, kétségbeestem, csalódott vagyok, meghatódtam, örülök, megkönnyebbültnek érzem magam, stb.

Mi következik ez után? Naná, hogy igyekszünk megszűntetni a szomorúság, elkeseredettség, feszültség, kétségbeesettség, csalódottság forrását, illetve megdicsérjük a másikat, aki miatt most meghatódtunk, örülünk, megkönnyebbültek vagyunk. És itt a vége. Hisz már megtaláltuk és kifejeztük, hogy érezzük magunkat. Vagy még sincs vége? 
Vajon este, elalvás előtt eltölt minket az elégedettség élménye? Vagy kavarog a fejünk a további megoldandó problémák, érzések hurrikánjában?

Az EMK (Erőszakmentes Kommunikáció) egyik alaptézise, hogy minden emberi megnyilvánulás mögött szükségletek bújnak meg. A szükségletek a valódi mozgató rugóink. Nincs esélyünk az elégedettségre, ha ezt az adott helyzetben aktuális mozgató rugónkat nem ismerjük fel.

Te jó ég, Julianna, miről beszélsz?
Arról az alapvető tényről, hogy ha nem tudatosítom a szükséglete(i)met, nem is lehet kielégíteni (őket). Márpedig, ha a szükségletem nem elégült ki, nem tudok elégedett lenni.
Miért ne lehetne kielégíteni egy szükségletet anélkül, hogy tudatosítanánk? 

Próbáljátok ki! 
Mondjuk támogatásra van szükségem, de én nem tudom ezt pontosan, csak azt érzékelem, hogy valami hiányzik, de nagyon. Valami olyasmi hiányzik, amikor érzékelem, hogy nem vagyok egyedül. Tehát lehet, hogy együttműködést, az összetartozás élményét, figyelembe vételt intézek magamnak. Optimális esetben még meg is kapom valamelyiket, vagy akár mindet. Szerintetek elégedett leszek? Nem. Mégpedig azért, mert a valódi szükségletem az adott helyzetben a támogatás volt, az pedig nem jött meg. Tovább megyek. Amennyiben a fenti másik három szükségletem kielégítését is úgy intéztem el, hogy nem voltam tudatukban, csak a magányosságomat vettem észre, akkor a megtörtént cselekvéseket nem tudom belerakni a célzott szükségletek zsákjába, hisz nem tudom, melyikbe kellene beleraknom. Lehet, hogy átélek olyan érzéseket, amik kielégült szükségletekhez tartoznak (hétköznapi nyelven szólva jó érzéseket), pl. örömöt, hálát, de "elég"-edett nem leszek. Azt sem látom majd, valójában minek örülök, mitől vagyok hálás. Mivel a támogatás élménye (vagy akár mind a négyé) még mindig hiánylistán lesz bennem.

Tehát az elégedettséghez vezető úton az egyik fontos lépés, hogy észreveszem a pillanatban, hogy bennem aktivizálódott valamely szükségletem és azt pontosan meg is tudom nevezni. 

Ezen a ponton hallom, ahogy a tanfolyami résztvevőim lélegzete elakad és valaki, aki elég bátor, rákérdez, hogy a csudába tudná észrevenni, hogy aktivizálódott egy szükséglete, ha még sosem tette.

Tulajdonképpen egyszerű. Erre vannak az érzéseink, érzelmeink. Valójában minden érzelmünk jelzés arra, hogy valamely szükségletünk megpiszkálódott. Vagy úgy, hogy köszöni szépen, bár nem is várta, de beteljesült (hurrá-éljen); vagy úgy, hogy valamit tapasztalva elégedetlenségében háborog.
Ezért mondja minden okos könyv, hogy az érzelmeinket ne fojtsuk el, hanem éljük meg. Ezért próbáljuk megnevezni is őket. Mert arra vannak, hogy jelezzenek. 

Jelezzék, hogy szükségletünk/mozgató rugónk bukkant fel a szürke zónából :). Ha elfojtjuk őket, nulla esélyünk van, hogy a szükségleteinkre rátaláljunk. 

Folyt. köv. ;)