Gondoltam, folytatom félelmeim kialakulásáról szóló sorozatomat, amikor rádöbbentem, hogy a következő élményem, mely ehhez a témához kötődik, szintén egy kerítéssel kapcsolatos. Ez a tény meglepett és megdöbbentett.
Még mindig kislány voltam, bár már iskolás. Akkoriban egyik héten délelőtt, másik héten délután jártunk iskolába (szombaton is, legalábbis a délelőttös héten). Így történhetett, hogy egy délutános héten, miután elkészítettem a házi feladatot, volt időm még játszani az ebéd elkészültéig. Persze, ősz lévén, mivel az időjárás engedte, kint a szabadban. A lakóterületünk pedig egy oldalról magas (kb. 170 cm) kőkerítéssel volt szegélyezett, ami pont a házunk bejáratával szemben indult. Az elejét megviselte az idő és a gyerekek, így a kiálló téglákon könnyen fel lehetett mászni a tetejére, melyen a kőkoszorú nagyjából 40 cm széles volt. Ez a szélesség egy gyereknek nagyon könnyen járható "járdát" képezett.
Természetesen anyukám által tiltottan, nem szabadott felmennem és mászkálnom rajta. Párszor már leparancsolt róla és ezen a napon is, mikor elindultam kifelé, utánam szólt, hogy a kerítésre eszembe ne jusson felmászni, mert veszélyes.
Ugye tudjátok, mi következik :). Természetesen felmásztam a tetejére és ott sétálgattam másod magammal, mert Varga Tibi, aki osztálytársam volt és szintén a házunkban lakott, jó társam volt ebben. Mindaddig nagyon jól mulattunk, míg elért hozzánk anyukám kiáltása. Engem keresett. A "lebukást" elkerülendő Tibi leugrott a házunkkal ellentétes oldalon. Én ezt korábban sose tettem, mindig inkább a biztonságos lemászást választottam a kerítés elején. Most viszont ott volt a dilemma, hogy ha visszasétálok, anyu meglát és kikapok - vagy ugrom. Míg tébláboltam, Tibi haza futott. Ott álltam egyedül és azon töprengtem, melyik rosszat válasszam: az ugrást, vagy anyu haragját. Az ugrás tűnt a kisebb rossznak. Mivel addigra már elég sok idő eltelt gondolkodással, nem néztem meg alaposan, hova ugrok. nem is tudtam, hogy kellene. Így valami kövekre érkeztem. A bal lábam ujjaiba fájdalom hasított. Valami történt velük. Nem voltam képes felállni. Szépen, guggoló helyzetben visszaaraszolgattam a házunkig, a hosszú folyosón az ajtónkhoz. A kilincset így nem értem el, csak kopogtam. Anyu ajtót nyitott, döbbenten nézett rám. Nem kellett megszólalnom, tudta, mi történt és azonmód kaptam egy hatalmas pofont.
Nem tudom, mi fájt jobban, a lábam-e, vagy az a pofon.
Sokféle módon dolgoztam ezzel a történéssel az évek során.
Mivel anyukám szeretete, a köztünk lévő kapcsolat nekem mindig is vezérfonal volt az életemben, első körben évtizedekig csak azt láttam, hogy ettől fogva ő hol a nyakába ültetve, később ebbe belefáradva a szomszédoktól kért babakocsiban tolva vitt iskolába és cipelt fel az osztályterembe. Mert 6 hétig gipszben volt a lábam. Az iskolából meg ilyen sokat nem lehetett mulasztani. Szóval a hős anyai helytállás maradt meg sok-sok évig.
Aztán megértettem, hogy az a pofon első, tehetetlen, féltő, kétségbeesett reakciója volt. Ettől még jobban nőtt a megbecsülésem iránta. Hisz az irántam való szeretet miatt esendő volt.
Aztán, azon a bizonyos tűzönjáráson ráébredtem, hogy hatott ez a történet másként is. Hosszú időre abbahagytam kedves foglalatosságomat, a határok, kerítések szeretetét, annak tudását, hogy azok jelzésül szolgálnak arra, valami meddig terjed. 8 éves koromig nem tekintettem őket áthághatatlan akadálynak, csak jelzésnek. Élveztem, hogy bejárhatom, felfedezhetem őket, az általuk körülkerített és a rajtuk kívüli világot.
Innentől kezdve viszont minden határ, kerítés félelemmel töltött el, mert tiltásnak vettem. Annak a figyelmeztetésnek, hogy mögötte, rajta túl veszély vár. Egy "pofon", a szeretet elvesztésének biztos esélye. Onnantól kezdve nekem ilyen jelzésül szolgált a fehér, vagy kék köpeny (még ha az egy bolti eladón volt is), az egyenruha, a közlekedési lámpa, a zebra, egy csukott ajtó, egy felemelt hang, de főleg a harag, düh megnyilvánulása. Emlékszem, Budapestre kerülésem után kb. fél évvel láttam egy utcán veszekedő párt - fizikai rosszullét környékezett utána még egy óra múlva is. A rettegésről nem is beszélve.
Már féltem a kinti világtól...
A rajtam kívüli világtól.
Bezárkóztam magamba 8 évesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése