Első e témájú emlékeim apukámhoz kötődnek.
Az egyik közülük gyakran felsejlett bennem az elmúlt években. Talán, mert lassan visszatalálok önmagamhoz, végre újra képes vagyok felfedezni, én mit is szeretnék. De valószínűleg az is igaz, hogy pont ennek az emléknek a felbukkanása és feldolgozása segít, hogy mikor kell, magamat is ézékeljem: érzéseim és a felszínen lebegő szükségleteim mellett eddig rejtőző, mélybe rejtett vágyaimat, igényeimet, kívánságaimat, vonzódásaimat.
Hogy is volt?
A házak nagy csoportját, ahol laktunk, kerítés övezte. A kerítés alapzata terméskővel volt kirakva, rajta kicsit szélesebb betonkoszorú fölött 25 cm magasan fémrúd. Az egész kerítés talán 60-65 cm magas volt, a tetején futó rúd átmérője nagyjából 7-8 cm.
A gyerekeket arra ingerelte, hogy fellépve a kő alapzatra elinduljanak ezen a rúdon és egyensúlyozzanak, mint egy kötéltáncos. Minnél hosszabban sikerült végigmenni rajta lebillenés nélkül, annál nagyobb elégedettséget, büszkeséget eredményezett. Segített az egyensúlyérzékelés és az önbizalom kiépülésében is. Csuda jó játék volt.
Nekem, a kicsi lánynak a kb. 30-35 méteres kerítés szakaszok kilométereknek tűntek. Felléptem, próbálgattam, lebillentem, újra kezdtem. Leesni nem tudtam, hisz a kőpárkány elég széles volt, hogy arra lépjek, amikor megbillenek. Órákig elszórakoztam a gyakorlással.
Vidéken éltünk, csendes kisvárosban, némileg zárt közösségben, biztonságban, ezért felügyelet nélkül is játszhattam a házunk körüli nagyjából 700 méteres sugarú körben. Ami akkor maga volt a szabadság. Hisz 4 éves voltam. Így lehetőségem volt egyedül annyit játszani, amennyi csak belefért...
Szóval próbálkoztam, gyakoroltam egész nyáron és egyszer csak sikerült nekem is lelépés nélkül végigmenni a leghosszabb szakaszon is, akárcsak nálam 6, ill. 7 évvel idősebb testvéreimnek.
Aztán már csak így közlekedtem, a járda helyett a kerítés tetején, ha egyedül voltam, mert annyira könnyű és élvezetteli volt a kicsi talpú lánykának azon a rúdon járni!
Egyszer aztán a munkából hazatérő apukám meglátott. Egész közel értunk egymáshoz, mikor észrevett, mert én ugye az egyensúlyozásra koncentráltam, ő meg ennél alacsonyabban élő énemhez szokott :).
Mikor meglátott, első, önkéntelen reakciójából rám szólt. -- Szállj le onnan azonnal, babám, te még kicsi vagy ahhoz, hogy fent mászkálj a rúdon! Te még ezt nem tudhatod!
Én pedig leszálltam és nem is mentem fel többet, csak kb. 10 év múlva. de sose lettem újra olyan magabiztos, mint akkor, 4 évesen voltam.
Mert az apukám azt mondta, hogy én ezt nem tudom. Márpedig, ha ő mondja, akkor az úgy is van. Nem számított az addig megélt valóság, a több hónapos tapasztalat.
Csak az számított, amit az ÉN APUKÁM mondott. Mert ő tudta, mi az igaz.
Leszálltam emellett azért is, mert meghallottam a hangjában a félelmet. Márpedig az nem lehetett, hogy az apukám féljen. Mert akkor elveszett volna számomra valami alapvető biztonság. Jobb volt, ha én féltem, mert az kevésbé volt veszélyes...
Miért is? Mert a saját, kicsi félelmemet tudtam így-úgy kezelni, de az övét nem. Ahhoz kicsi voltam (valóban) és tapasztalatlan.
Az ő félelme félelmet szült bennem is. Nem a rúdon mászkálástól. Hanem a bizalomteli kapcsolat elvesztésétől.
Lett egy másik következménye is az életemben ennek a történetnek. Elhittem, hogy nem tudok valamit, annak ellenére, hogy éppen akkor csináltam. Mert a félelem miatt a szeretett apa/férfi hangjában lemondtam a tudásomról, önmagamról. Mert bennem is elveszett a bizalom önmagam felé, amikor meghallottam, hogy benne nincs bizalom felém.
Hát, így kezdődött.
Persze, mindezt csak ma látom, értem ilyen tisztán. Akkor csak történt, tudattalan döntések sorozataként. Évtizedekre berögzült mintát eredményezve.
Ezért reagálok esetleg a helyzethez mérve indokolatlanul hevesen manapság is, ha egy általam kedvelt ember/férfi kifejezi a félelmét, aggodalmát az én "vakmerőségem" miatt. Ahogy ezt májusban, az óceán csábító, másfél-két ember magas hullámainak hívása és az óvó tiltás ellentétében örlődve megtapasztaltam.
Az ilyen helyzetekben szabadságra, autonómiára vágyom, ugyanakkor szeretném megtartani a harmónikus, bizalomteli kapcsolatot is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése