A félelem vége

Lassan született ez az utolsó rész bennem. Mert ahogy sok hónappal ezelőtt a trénerképzőn megfogalmaztam, abbahagytam egyszer, hogy féljek a haláltól, aztán, hogy féljek az élettől.
Vlszont megmaradt a félelem, hogy elveszítem a kapcsolatot azokkal, akiket szeretek. Az elmúlt hónapokban ráadásul többszörösen is aktuálissá vált ez a félelem az életemben

Mi van akkor, ha én kiállok magamért, a szükségleteimért, sőt azok számomra legideálisabb kielégítési módjáért is? Mert ezek a szükségletek olyan régóta éheznek bennem, hogy most nem tudok esetleg tekintettel lenni a körülöttem lévőkre? Nekik nemet mondok, hogy magamnak mondhassak végre igent?

Őszintén féltem, mi lesz, mert ezt ritkán próbáltam eddigi életemben, akkor sem igazán komoly dolgokban - talán a válásomat kivéve. Ahogy írom, ekkor szakítás is lett a vége. Tehát bizalomra okot nem adó tapasztalat volt. Akkor szabad nekem anyaként a gyermekeimnek nemet mondanom? Vagy a halákos betegséggel küzdő barátnak? Esetleg annak az embernek, aki a valaha kapott legnagyobb ajándékot adta nekem?

Tényleg sokáig kerestem a választ. Aztán egész közel leltem meg. Szeretett EMK-m segített ki a kátyúból. Meg a forró parázs emléke a talpam alatt.
Félelmetes elkezdeni önmagamat választani, de éppen ideje. Mert a többieknek is csak akkor fogok tudni tiszta szívből adni újra, ha már én rendben leszek. Tényleg nem éri meg a másikat magamnál jobban szeretni. Mert (aztán) megfizettetem és fizetem is az árát.
Ahogy sokáig fizettem a gyermekkori élmények kapcsán, a házasságomban és barátságokban is. Fizettem túlsúllyal, kedvetlenséggel, erőtlenséggel. a lelkesedés hiányával, zárkózottsággal.
Persze behajtottam a többieken is. A szüleimen konoksággal, késői felnövekedéssel, gyermekeim apján válással, a barátokon távolságtartással, néha számukra érthetetlen elhidegüléssel.
Szóval, miközben féltem a kapcsolat elvesztésétől, időnként annyira elegem lett a megalkuvásból, hogy én vetettem véget a viszonynak.
Tehát ez valójában nem működő megoldási mód.

Ezért szeretném mostantól másképp csinálni. Szeretnék inkább a pillanatban őszinte lenni, még akkor is, ha nekem ez félelmetes, a másiknak pedig esetleg fájdalmas, vagy érthetetlen. Mert valójában csak így van esélyünk arra, hogy megmaradjon a kapcsolat. Nem ebben a pillanatban, hanem hösszú távon.
Mert ha nekem sikerül megkapnom, megélnem, amire vágyom, akkor majd kész leszek újra őszintén odafigyelni és szeretni a másikat.
Először egyedül kell laknom, hogy újra akarjam az együttélést mással/másokkal. Először meg kell tudnom, milyen szokásaim vannak az egyedüllétben, hogy aztán tudjam, mit kínálok egy párkapcsolatban. Először ki kell derítenem, milyen értékeket teremtek és nyújtok én, hogy aztán őszintén és nyitottan tudjak elfogadni kincseket.
Ideje, hogy a magammal való kapcsolat megtartása fontosabb legyen minden lehetséges helyzetben, mint a másikba való kapaszkodás.
Tehát, azt kérem magamtól, mondjam meg, hajlandó vagyok-e minderre!
A válaszom pedig, hogy szándákomban áll ezeket megtenni. Amikor sikerül, majd örülök, amikor pedig nem (mert bizonyára lesz ilyen), akkor pedig igyekszem megértően megsímogatni a vállam, hisz sok-sok éves gyakorlatot nehéz egyik pillanatról a másikra megváltoztatni.

Akkor talán színes virágot hoz majd a fenyő és ezzel lehet, hogy elfogadhatóbbá válik: ... a tűlevél időnként bizony szúr.