Lassan olvasom. Nem azért, mert nehéz olvasnom, hanem mert (belső kényszerből) fel kell dolgoznom. Végigvinni az olvasottak miatt bennem hirtelen felbukkanó reakciókat. A mélyebb, lassú integrálás meg amúgy is történik :).
A ma reggeli adag pl. mindössze 3 oldal volt.
A sok mindenből ma néhány:
1. A családfelállítás szerint fontos, hogy a világban és életünkben való boldogulásunk érdekében rend legyen a rendszerünkben.
E könyv olvasása kapcsán döbbenten ébredtem rá, hogy bár én gyermekeim apját tekintettem "elsőnek" az én rendszeremben, ez nem az igazam. Vele éltem sok évig, hozzá kötődtem leginkább, őt szerettem legerősebben, vele építettem fel a családom; mégsem ő az első az én soromban.
Mert volt előtte egy fiatalember, akit ugyan sosem zártam ki a múltamból és nem felejtettem el, sőt a gyermekeim és az apukájuk is tud a létezéséről, mégsem számítottam be a "csapatomba".
Fontos volt, mint a múltam része, mint komoly érzelmi, szeretetteli kapcsolat, de: a rendszeremből kihagytam.
Megdöbbenek ezen a vakfoltomon!
(Amikor rájövök, hogy ez így van/volt, szomorú, csalódott és elkeseredett leszek, mert belátásra és rendre van szükségem, ezért azt kérem, mondjam meg, kész vagyok-e Jenőt beállítani az őt megillető helyre!
Válaszom: Kész még nem vagyok, de szándékomban áll. Nem vagyok kész, mert azt hiszem /a folyamatom e szakaszán/, hogy ezzel Lacit - gyermekeim apját - fosztom meg valamitől, ami neki jár. Hiába tudom, hogy nem így van - most még van egy ilyen hit bennem.
Itt megkönnyebbültem emlékeztetem magam, hogy van egy nagyon jól működő EMK-s gyakorlatom a hitrendszerek felülvizsgálatára és megváltoztatására :)!)
2. Olvasás közben újra, meg újra rámtör a megkönnyebbülés: van reményem.
Remény arra, hogy vannak férfiak, akikkel közös az értékrend, ha családról, gyerekekről, férfi-nő kapcsolatról van szó. Remény arra, hogy van férfi, aki mellém tud állni, aki bírja az iramot. Aki bírja erővel, kitartással, önbecsüléssel. Aki nem futamodik meg egy ponton: történetesen azon a ponton, amikor nem csak azt kell nyújtania, amit ő akar, hanem időnként azt is, amit én szeretnék kapni. Mert a szeretet szükséglet, amit mindenki őrá jellemző módon tud megélni, azaz adott cselekedeteket fordít szeretetnek. Ha a másik ezen a módon is ki tudja mutatni a szeretetét, akkor megjön a választottság élménye is. A tudat, hogy a másik pont engem akar, nem egy általa elképzelt nőt, aki történetesen az én külsőmben bújt el.
3. A nőket egyébként szőr mentén említi csak a szerző (hisz másról szól az írás, történetesen a férfienergiáról :)), de hát én meg folyamatosan mellé teszem magamat, magunkat.
Most az olvasott szakasz miatt: a szülőségben.
Bedő Imre azt írja, hogy a férfivá váláshoz szükséges a beavatás az erőfeszítéseken keresztül, a női nemnél pedig a gyermekszüléssel megtörténik a (felnőtt)nővé és anyává válás.
E ponton elkezdek belül vitatkozni. Mert igen, szerintem is így van, amíg úgy gondoljuk mi nők, ha eljön az ideje, hogy családot akarunk. Azaz, amikor nem csak gyereket akarunk, hanem anyává is akarunk válni.
Azaz nem csak az örömökre, hanem a feladatokra is készen állunk. Arra pl., hogy a szülés egy fizikai fájdalommal járó természetes folyamat. Mert ennek átélése: beavatás.
Amikor a 9 hónap nem a vizsgálatok végtelen sora, aggódás a csinos vonalak elvesztése miatt (hisz lehetünk csinos várandós nők), hanem felkészülés az anyaságra.
A sok császármetszés, az epidurális érzéstelenítés a szülés alatt, a szülés misztériuma helyetti hospitalizált folyamat, amikor nem a szülésre, hanem a következő kórházi tennivalóra (hogyan feküdjek, mit mond az orvos, nem esett-e le a hasamról a szívhangvizsgáló, fájáserősségmérő tappancs, stb) figyelünk, megfoszt bennünket ettől a beavatódástól.
Pedig ennek a folyamatnak a végigvitele, az, hogy a hatalmas fájdalom semmivé törpül az örömben: szükséges ahhoz, hogy kibírjuk az álmatlan éjszakákat, hogy örömmel és mondhatni könnyedén pelenkázzunk, mossunk, főzzünk, takarítsunk, vasaljunk, járjunk játszótérre (utóbbi: városi anyaként). Vagy legalábbis abban, hogy ne mártírként, szenvedve tegyük mindezt.
Mindennek következtében pedig erősödik női mivoltunk tudata, az önbecsülés, hogy képesek vagyunk ezekre a dolgokra, tehát elég jó nők vagyunk. Elfáradunk, sokszor kimerülünk, de mindezt elégedetten tesszük és feltöltődünk általa az újabb feladatokra.
Persze mindig is fontos csinosnak is lenni, a saját egyéb szükségleteket is figyelembe venni - a többieké mellett.
No és vannak nők, akik felnőtt nővé tudnak válni akkor is, ha valamiért megfosztódnak az anyaság élményétől. Talán pont ezen csalódottság, fájdalom megélésén keresztül ...
Tudom, hogy mindez az én olvasatom.
Minden olvasónak mást nyújt, mást mond ez a könyv. De meggyőződésem, hogy azoknak, akik figyelmesen olvassák, sokat ad - nemtől függetlenül. Tisztánlátást, megértést, rendet teremt.
Szóval szívesen ajánlom figyelmetekbe!
Mindemellett, attól tartok: folyt köv. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése