Poklom bugyrai

Mondhatni már elég rég látogattam őket.
Ezért aztán váratlanul ért és meglepett, hogy most nagyjából 2 és fél hónapig jártam az útvesztőket.
Sajnos nem vettem észre, amikor felültem az oda vezető hosszú csúszdára. Leérve ringlispil ülésébe pottyantam, amiből nehéz kiszállni, pedig közben nekem igencsak kavarog a gyomrom és a tartalma rendszerint visszajön. Onnan átlökődtem a szörnyek alagútjának járatára. Végül jött a körhinta, csészécskéi meleg lötyivel teltek.
Szerencsére itt már sikerült meglátnom az eget és kikászálódnom.
Most már szinte teljesen rendben vagyok :). Még krákogok ugyan, de már keveset.

Mit is jelent ez a képi beszéd? Valamikor október-novemberben annyi impulzus ért emberektől, mely mellett nem tudtam mosolyogva elmenni, hogy nem győztem a mentálhigienét.
Nagyjából 2 személlyel kapcsolatban volt annyi ítéletem 2-3 hét alatt, amennyit rendszerint egy év során, ha meg szoktam fogalmazni. De azért ezt még tudtam kezelni. Sokat írtam, sokat duruzsoltam a barátaim, szeretteim fülébe, no meg jutott bőven a gyakorlókra, szerda estékre is. Így meggyőződésem volt, hogy bírom én ezt szeretettel.
Aztán mégsem. Mert már a csúszdán ültem.

Éjszakánként nem aludtam, hanem belső monológokat folytattam ezekkel az emberekkel. Vitatkoztam, érveltem. Ha egyikük arcát már elfáradtam magam elé idézni, jött helyébe a másik. A ringlispilen az arcok szaporodtak, elmosódtak, már nem kettő, hanem 5 ember volt, akiken elégedetlenkedtem. Aztán már szinte mindenki, akivel interakcióba kerültem. Semmi és semmi nem volt elég jó nekem.
Non-stop vitafórum. Persze mindez monodrámában. Mert bizony szándékom aztán nem volt velük a kapcsolatra. Ahol mégis, reménykedve, hogy majd ő meghall engem és legalább ezt a batyut letehetem, ott nem jártam sikerrel. Mert a tény, hogy 6 év után szeretet helyett most ítélkeztem, nem segített. Magára vette, rám nem tudott figyelni :(.
Ekkor jött a rémségek alagútja, ahol már a saját (őszinte, EMK) mondatok is elvesztek, maradtak helyettük a "csúnya szavakkal" díszített szövegek. Egy részem tátott szájú döbbenettel hallgatta ezeket a kifejezéseket és nem értette, honnan jönnek. Elképedése, e feletti sokkoltsága miatt nem tudott segíteni a "fordításban".
Szóval még magamtól is magamra maradtam! Abszolút magány és fekete üresség(gel vettem körül magam).

Azt hiszem, ott állt be a fordulat, amikor azon kaptam magam, hogy már a fiamnak is nyomatom.
BORZALOM!
Persze még nem változott semmi, csak a helyzetfelismerő program indult be.
Feltettem a kérdést, mit is csinálok és ez mire, kinek jó.
Füstölögni, mérgelődni, elégedetlenkedni, a másikat megítélni (igencsak erős kifejezésekkel), minden életterületen tehetelenné válni (hisz az energia kimegy a sárdobálásra) - ennek következtében bezárkózni, elhagyni a mindennapi mozgást, többet enni a kelleténél, bámulni a tv-t, pirkadatig ébren maradni, szinte semmit tenni. Tényleg ezt választom? Megéri ez nekem? Bárki miatt érdemes ezeket tennem? Magammal?
Hát köszönöm NEM!

Szóval nehezen, de kimásztam. Azért a szagával még tele az orrom. Honnan tudom? 4 napja telefonon beszélgettem egy barátnőmmel az egy éves képzéssorozatról és meglepve hallottam, hogy valakiről, akit ráadásul szeretek, kétszer is degradálóan nyilatkozom. Úgy, hogy ez az egész még a szövegkörnyezetbe és beszélgetésünk fókuszába sem illett. Csak úgy kijött a számon, mint Holle anyó meséjében a szurokkal leöntött lány száján a kígyó-béka. Emiatt meg szégyenlem magam.
Jönnének az önvádak, miért mocskolom be éppen tisztuló kapcsolatunkat ... - aztán a csúszda, vissza a végtelen, öncélú ítélkezésbe.
De már látom a kísértő fekete keze nyomát és azt mondom (Pio atya életrajzi filmjéből tanulva): látlak és felszólítlak, hogy hagyj nekem békét!

Itt kérek elnézést mindazoktól, akiknek elfelejtettem ez idő alatt válaszolni, akiknek ígértem valamit, de nem tettem eleget ezen ígéretnek. "Out of office" voltam. Őszintén sajnálom!!

fotó: index.hu