Írtam már a dacomról. Azóta sem nagyon változott ez bennem. Rengeteget dacoskodom.
Amikor ezt jó pár hónappal ezelőtt leírtam, azonnal jött a kérdés, hogy: na jó, de kivel szemben vagyok dacos.
Csípőből jövő válaszként a szüleim merültek fel. Ugyanakkor ennek a válasznak az értelmetlensége azonnal látszott. Hisz évtizedek óta külön élünk, apukám már nincs is velünk. Honnan tudhatnák, hogy én értelmetlenül későn (sőt néha már korán) fekszem le, hogy mozgás helyett gyakran az otthon ülést választom, vagy akkor is eszem, amikor a józan eszem rám szól: már eleget ettél, ez már árt a gyomrodnak, a testednek, tudod, hogy aztán meg jön a bűntudat és haragszol majd magadra.
Szóval ez a válasz nem volt kielégítő.
Aztán egy ideje felsejlett, hogy önmagammal, pont ezzel a józan, bölcs, számomra a legjobbat akaró hanggal (ÉNnel) dacolok.
A dac foka és ereje is kezdett világossá válni.
Döbbenten látom, hogy minden olyan pillanatában az életemnek, amikor közelébe kerülök a rég áhított és sok munkával elért boldogság tartóssá válásának, bekapcsol ez a dac és szabotálja a sikert.
Mintha pont a legvágyottabb dolgokkal állna leginkább hadilábon bennem valami.
Egyszerűen érthetetlen ez számomra. De attól, mert nem értem, még létező működésmódom.
Újra és újra rajtakapom magam, hogy visszafordulok a várva várt küszöbről.
Persze van aktualitása a témának.
Voltak bizonyos tapasztalataim arról, mikor könnyű nekem igazán keveset ennem.
Most minden ilyen feltétel adott. Tehát itt van az örökké áhított forma és étrend állandósulásának lehetősége.
Erre mit teszek kb. egy hete: fityiszt mutatok magamnak és azt mondom: nehogy azt hidd, hogy győzni fogsz! Nem engedem!! Ami van, az biztonságos. Ezt az életet, alkatot ismerem, tudom, ki hogy reagál rám, tudom, hogy leszek ettől szomorú és csalódott, ismerem a következmény, a magány egy formáját - és ez nekem jó!
ÉN pedig ott állok ennek a dacos, rögzült szokásaiba, a biztonságos rosszba beleragadt énecskémnek kiszolgáltatva.
Kétségbe esetten.
Persze ezen a témán kívül valami hasonló történik velem akkor is, amikor a pénzügyi jólétem megerősödése, vagy egy számomra boldogító kapcsolat állandósulása környékez meg.
Mintha akkor kapcsolna be ez a fájdalomra, csalódottságra kondícionált énem, amikor az anyagi világban kerülgetne a boldogság valóra válása.
Persze epizód szinten van engedélyem. Morzsák: napok, hetek, időnként hónapok juthatnak nekem. De mintha a morzsák is csak arra volnának jók, hogy az elvesztés miatti kárörvendő az orrom alá dörgölhesse: ugye én megmondtam. Kár erőlködni, reménykedni. Kár beleélni magad!!!
Márpedig ÉN nagyon is szeretném beleélni magam. Pont ezt akarom! Benne élni!!
Most éppen esélyem is van rá. Mert a sok évnyi munka gyümölcsöt érlelt. Mind a három életterületen látok fényt az alagút végén.
Közben pedig az is nyilvánvaló, hogy dacoska feléledt, kezdi elemében érezni magát. Márpedig ő eddig mindig győzött, úgy, hogy világgá futott a valóság elől, mint a megriasztott ló (erőállatom).
ÉN pedig aggódom ezt látva, mert sikerre, bátorságra és szeretetre van szükségem!!
Kérésem? Most még nincs.
Mert egyelőre szíven ütött két szükségletszavam: bátorság és szeretet. Ehhez a szeretethez sok bátorság kell.
Van nekem és az éppen körülöttem levő(k)nek elég bátorsága?
Elég bátorságunk meggyőzni ezt a félelemből szólót?
(folyt. köv.)
(fotó: vk.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése