Két hete a szerdai esti találkozónkon azt igyekeztem elmagyarázni a többieknek, hogy is szeretnék benne lenni egy (a) párkapcsolatban. Eleinte csak valami csodálkozást láttam a többiek arcán, aztán hitetlenséget, majd egyikük megszólalt: Hol láttál te már ilyet?, egy másik társam pedig "kinevetett".
Azóta emésztgetem a jelenetet.
Mert amikor ilyen reakciót tapasztalok, ráadásul azoktól, akiknek fontos vagyok, egy olyan közegben, ahol egymás támogatása az egyik cél, akkor tanácstalan és elkeseredett leszek, mert bizalomra és megértésre van szükségem. Ezért azt kértem magamtól, hogy nézzem végig az életem, vajon volt-e már olyan helyzet, amikor megvalósítottam valamit, amit az aktuálisan körülöttem levők nem is képzeltek el, vagy, ha elképzelték is, nem gondolták megvalósíthatónak. Legalábbis nem az elképzelés teljességében.
Hát elkezdtem:
Amikor belefogtunk az EMK tanulásába, Marshalltól azt hallottuk, hogy ezt a szoros környzetünkben, a hozzánk közel állókkal a legnehezebb használni, élni. Mert szeretteink túl közeliek, nehéz rájuk objektíven, a jelenben nézni, ahogy magunkra is, mert bezavar a közös múlt.
No, ehhez képest nekem eszembe sem jutott akkoriban, hogy máshol használjam, mint otthon, vagy az akkori barátaimmal, hisz minek akarjam magam megmutatni idegeneknek és miért akarjak számomra szinte érdektelenekkel egyenrangú, bizalomteli kapcsolatot. E gyakorlatnak köszönhetően aztán véremmé vált az EMK.
Mielőtt belekezdtem az önismereti munkába, én egy teljesen bizonytalan, félelemmel teli ember (direkt nem írtam nőt) voltam. Az utcára ugyan kimerészkedtem, mert a gyerekeket vinni kellett mozogni, játszani, de pl. már az apróbb bevásárlásokon túl képtelen voltam elmenni egy boltba. Nem hittem magam emberek közé valónak. Elképzelhetetlen volt akkoriban, hogy én valaha tanítani fogok, és ha kell, akár kétszáz embernek is viszonylag nyugodtan megtartok egy előadást, mert lesz egy téma, amiben teljes magabiztossággal mozgok. Lett.
Sokat hallottuk azt a kifejezést, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Ehhez képest a lányaim, amikor elszánták magukat az EMK megtanulására, akkor magától értetődő volt számukra, hogy tőlem tanulnak, bár a környezetünkben természetesen voltak még jó páran, akikhez mehettek volna. A mostani éves képzésen pedig ketten is vannak, akikkel 1996-ban együtt kezdtük, mégis úgy gondolják, hogy a közös munkában fejlődhetnek.
Amikor a születésem után 2 hónappal teljes sepsissel (vérmérgezéssel) kórházba vittek, sem a szüleim, sem az egészségügyi személyzet nem adott volna az életemért egy fabatkám sem. Azért, hogy elmondható legyen, ők mindent megtettek, kétszeres vérátömlesztésen estem át. No és itt vagyok.
Amikor idáig jutottam, már szabadon kaptam újra levegőt. Mert megszületett a bizalom, hogy ha egyszer tényleg rászánom magam, akkor lesz nekem bármim, amit szeretnék és ami pont olyan, amilyennek szeretném.
Persze nem éles vonalakkal megtervezett, amire vágyom. Inkább egy hangulat, egy érzés, ami bennem munkál.
Mert a cél, amikor elindulok felé, legtöbbször távoli ködbe vész. Csak azt tudom, hogy amikor odaérek, az nekem tényleg jó lesz.
Mert szeretem az EMK-t élni, szeretem megismerni magam (még ha nem is tetszik mindig, amit találok belül), szeretek a szeretteimmel dolgozni, megismerni őket és megmutatni magam olyan tisztán, ahogy a pillanatban tudom és leginkább: mert szeretek élni.
Amikor erre az utolsó "precedensre" gondolok, valójában ez az, ami a leginkább eltölt reménnyel és bizalommal. Mert bár sok-sok fájdalmam és elakadásom származik életem e korai mozzanatából, azt is tudom, hogy ezt a makacs és tántoríthatalan menetelésemet az élet felé, valahogy annak az élménynek köszönhetem. Amikor senki nem volt, aki hitt bennem, én pedig (ki tudja hogy csinálja ezt egy csecsemő) úgy döntöttem, hogy életben maradok és kihozom belőle mindazt, amire csak képes vagyok. Amikor pedig akadályba ütközöm, akkor azt addig nézegetem, vizsgálgatom, míg ki nem derítem, hogy tudom megkerülni, vagy lebontani. Mert nekem mennem kell. Nekem élni, megélni kell.
Ezt a célt, akkor, 2 hónaposan kitűztem magam elé és nem eresztem. Nem eresztem el, mint ahogy a kutya sem ereszti a nehezen megszerzett csontot.
Célnál vagyok? Nem. De valójában nem is a célt, hanem az úton létet választo(tta)m a cél felé. Az olyan móka számomra, amit szeretek és nem cserélném el semmiért. (Isteni hancúr :)).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése