Anyukám 89

Évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy beköltözik egy "otthonba". Miután már nem tudta ellátni saját magát a látása erős romlása miatt és, mert gyakran elesett valami egyensúlyérzékelési probléma miatt.
Vándorolni sem akart közöttünk, 4 gyermeke között. Van saját szobája, teljes ellátása és állandó felügyelete.
Én rendszeresen felülök a vonatra, hogy oda-vissza 6 órás utazással és nagyjából egy órányi gyaloglással elérhessem, láthassam, simogassam, megöleljem és vigyem neki mindazt, amit kér, illetve amivel én szeretném ellátni.

Legutóbbi ottlétemkor megint tanultam valami igazán fontosat. Arról beszélgettünk, hogy mennyire elfáradt, milyen nehéz már élnie. Szó szót követett, mesélte és tapasztaltam, hogy abból, amiket tőlem/tőlünk kap, időről-időre egyszercsak nem talál dolgokat. Valaki "megszabadítja" tőlük.
Ez az egyik oka a kedvetlenségének, mert már nem tud annyira bízni az emberekben.

A másik, hogy nincs elég személyzet az otthonban, így az elmúlt 4 napban nem takarították a szobáját. Ez megint csak elkeseríti, mert bár nem látja rendesen, de érzékeli a piszkot maga körül. Márpedig világ életében fontos volt számára a rend, tisztaság, szépség.
Újabb ok az energiátlanságra, kedvetlenségre.

Aztán előkerült az is, hogy a látása romlásával valahogy szegényebbé vált az élete. Azelőtt rengeteget mozgott. Miután nyugdíjas lett, a kutyasétáltatásra való hivatkozással napi átlag 4-5 órát gyalogolt. Járta az erdőt-mezőt-patakot. Így tartotta karban a testét és lelkét, hisz közben sok szépség vette körül, a kutya pedig ragaszkodásával, odaadásával bőséges szeretetforrás is volt (ha nem lett volna elég az apukámtól, négy gyermekétől és 12 unokájától jövő figyelem).
Most viszont "beszorult" egy szobába, a hozzátartozók (beleértve engem is) akkor mennek hozzá, amikor tudnak, így sokat van egyedül.
Megint csak kedvetlenség lesz rajta úrrá, amikor erre gondol.

"Szóval elég már ez nekem, kislányom." A én szívem pedig sajgott közben.
Mert értettem.
Megértettem, hogy amikor 7 éve nagyon rossz állapotba került apukám halála és 2 combnyaktörést követő műtétek miatt, még hivatkozhattam arra, hogy szükségünk van rá, hogy szerethessük. Fontos lenne, ha részt vehetne az unokái esküvőjén, láthatná a dédunokáit, ha tapasztalhatná a tőlünk, gyermekeitől jövő szeretetet. Meg is gyógyult akkor.

Én pedig elmeséltem, mennyire hálás vagyok azért, hogy még mindig velünk van. Mert emlékszem nagyon, hogy amikor kislányként 2 barátnőm anyukája egy autóbaleset következtében majdnem meghalt, én azt kértem, hogy az én szüleim olyan hosszan legyenek nekem, amennyire csak lehetséges. Hogy felnőtté válhassak mellettük. Elmondhattam neki, a vállára hajtva a fejem, mennyire meghat, hogy ez így történt.
Ugyanakkor felfogom, és bár fáj, de el is fogadom, hogy neki már lassan elég.

Ott ültünk összebújva, a megértéstől és meghatottságtól pityeregve.
Egyszercsak azt hallottam tőle: "Össze kell szednem magam, kislányom." Aztán megismételte: "Valahogy össze kell szednem magam."
No és meg is tette. Lett ereje felkelni az ágy széléről, a "kocsijára" támaszkodva kikísérni engem a folyosóra, a lépcsőig, mikor elindultam haza.

Amit pedig megtanultam: nem elég, hogy ösztönösen igyekszem valamennyit visszaforgatni felé abból, amit kaptam tőle életem során. Tudatosabb szívvel és lélekkel kell látnom őt.
No és már nem kéréssel, hanem a számára fontos dolgok megadásával tudom meghosszabítani kicsit az életét.

Mert hogyan is vagyunk az idős emberekkel?
Látjuk-e, amikor ránézünk, egész életét? Kifejezzük-e felé való megnyilvánulásainkban a megbecsülést, a tiszteletet és elismerést?
Úgy állunk-e hozzá, hogy pont neki kell adni a legjobb falatot, a drágább, de puha datolyát? Ha nem kéri is, veszünk-e neki hajgumit és hajcsatot, mert látjuk, hogy zavarják őt a kóbor hajszálak? Ugyan nem látja, de elmossuk-e a bögréjét, poharát, evőeszközét, mert mi viszont látjuk, hogy piszkos? Viszünk-e neki abból a kézkrémből, ami nekünk is bevált? Megkapja-e azt a lepedőt, ami nem fog alatta össze-vissza csúszkálni, ha forgolódik? A hangunk, mellyel megszólítjuk, szeretettel teli-e? A kéz, amellyel érintjük, elég puha-e? Kap-e virágot a születésnapjára, akkor is, ha tudjuk, hogy 1 hétig, ha kitart, mert elfelejti öntözni?
Azaz látjuk-e az elesett, legyengült, tehetetlen emberben azt a sok értéket, munkát, eredményt, melynek létrehozása idejutatta őt, ebbe az állapotba? Igyekszünk-e széppé és teljessé tenni neki az utolsó napokat, hónapokat, éveket?

Én nagyon hálás vagyok a saját életemért, a gyermekeiméért, a kapcsolatunkért, a köztünk lévő szeretetért és kölcsönös elismerésért, a megújuló példamutatásért, drága anyukám! KÖSZÖNÖM!