2020. szeptember 16., szerda

Határok felismerése


Idejét sem tudom, mikor jártam itt utoljára. Nem azért, mert nem zajlottak bennem a dolgok, hanem pont, mert rengeteg minden történt, így képtelen voltam egy-egy témát kiemelni. Az volt az élményem, minden mindennel összefügg, így, ha belekezdenék az írásba, akkor hónapokig fel sem állnék a klaviatúra mellől. Mostanra, megkönnyebbülésemre, több minden letisztult bennem, ezért van kapacitásom meg is osztani pár dolgot :).

A nemzetközi akkreditációs folyamat volt az egyik, ami sok feldolgozni valót adott. 

Először is, sok segítséget kapva G. Julitól, 12-en indultunk el, egy csapatként. Legalábbis az én fejemben. Aztán menet közben kiderült, hogy nincs mindenkinek rendben ez a felállás, illetve vannak, akik ugyan jelentkeztek a folyamatra, de nem voltak tisztában annak miben létével. Ezért, amikor lassan előkerültek a részletek (időben, anyagilag és belső munkában ez mivel jár), utóbbiak csendben lemorzsolódtak. Akiknek pedig maga a szereposztás nem volt rendben, azok vagy egyedül folytatták tovább, vagy nem csendben, hanem adott esetben nagyon is nagy zajjal léptek odébb.

Mondanom sem kell, mindeközben nekem voltak reakcióim, azaz sok szükségletem érintődött meg, így időnként heves érzelmekkel reagáltam. Íme néhány dolog belőlem.

Amikor azt láttam, hogy ugyan szavakkal elhangzik, mennyire hálásak néhányan azért a segítségért, amit G. Julitól kaptunk, ugyanakkor 3-nál sokkal több alkalommal megmondták neki, hogyan másként kellene még több dologgal hozzájárulnia az ő életük gazdagításához, akkor döbbent és felháborodott lettem, mert megbecsülésre és józan belátásra volt szükségem. Ezért magamtól azt kértem, mondjam meg, kész vagyok-e a saját jólétemről gondoskodni és mielőtt tőle kérek, háromszor átgondolni, van-e más mód az aktuális szükségleteim kielégítésére. Erre igent mondtam. Illetve ugyanezen szükségleteim miatt azt is kértem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e arra, hogy amikor ő kér segítséget tőlem a folyamat során, arra, ha tudok, mondjak igent. Szintén igen lett a magamnak adott válasz.

Egy másik nagy lépés volt, amikor felismerve, hogy csak én hittem a 12 ember közös értékrendjét, de az a valóságban nincs, megkerestem, kik azok mégis a csapatból, akikkel ezt megélem. Egyszerre meglepett és megkönnyebbült is lettem, amikor azt találtam, hogy itt szorosan 2 emberrel vagyok közös értékrenden, akikkel a legelején is voltam. Ezen túl örömmel konstatáltam, hogy velük ez a közös értékrend az elmúlt 2 évben csak erősödött, ami az akkreditációs folyamatot illeti.

Magammal kapcsolatban is tisztábban látok és sokkal higgadtabb vagyok. Még jobban letisztult bennem, mennyire értékes és szent számomra az EMK, ahogy azt a kezdetekben megtanultam Marshalltól, Nadától és Trishtől. Abba a csapatba tartozom, akiknek nem csak a szellemiség, hanem az eszköz is igen fontos és igyekszünk azt tisztán tartani.

Illetve megértettem, ami valójában mindig is egyértelmű volt, hogy nem a világot akarom megváltani a sok év alatt felszedett tudásommal, hanem "egy kis udvart akarok söpörni", pont akkorát, amivel jól elbírok. Pont azért, mert a hitelesség és az élő, harmónikus, bizalomteli kapcsolat a körém kerülő emberekkel mindent visz. 

Azért is, mert nagyon fontossá vált menet közben a munka és magánélet egyensúlya. Nagyon nagy változás bennem, hogy ma már nem a magánéletem szolgálja a munkámat, hanem a munkám a magánéletemet. Megértettem és elfogadtam, hogy a korábbi sok évben a család fenntartása miatt a munkám túl nagy hangsúlyt kapott, de hogy akkoriban is a család, azaz a magánéletem/ünk volt a cél. Ez a felismerés egy ideje azt is eredményezi, hogy engedélyem van magamban az éves szabadságra, a hétvégék saját célra való felhasználására, valamint a legalizált (nem ellopott) kultúrális életre. No és persze a kézimunkáimra :)).

Szóval számomra az akkreditációs folyamatom eddigi legnagyobb eredménye, hogy elvált a magánember/nő a dolgozó lénytől. Ami azt a döbbenetes eredményt is hozta, hogy ma már nem az EMK a mindenem. Fontos része az életemnek, tudom, mennyit tudok (nagyon sokat), továbbra is életem egyik alapja és fókusza, de a megszállottságom és az ebből fakadó egyfajta vakságom megszűnt.

Köszönöm ezt a társaimnak és az assessorainknak. A viselkedésükkel, hozzáállásukkal erős katalizátorok voltak e folyamatomban.


Fotó: "Mirabilia" keresztszemes hímzésminta, a címe "English roses", tervező Nora Corbett (1995)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése