Megszállottság nélkül

 

, egyszerűen szeretettel.

Úgy tűnik, új fejezet indul el bennem az Erőszakmentes Kommunikációval  kapcsolatban. 

Ahogy lassan dolgoztam fel az elmúlt évben a nemzetközi akkreditációs folyamatomat, a feltételezésemet, hogy hol helyezkedem el az EMK hazai világában, önmagammal kapcsolatban megszületett némi tisztánlátás és megértés. 
Mindig is magasra helyeztem a mércét, kit tartok elég jó EMK-snak, hisz az a 3 ember, akit leginkább tanáromnak tekintettem 2 évtizeden keresztül, igazán nagyszerű példakép volt szerintem. Marshall, mint ennek az egésznek az atyja, Nada, aki felhívta a figyelmünket jó néhány finom részletre, melyen elcsúszhat az erőszakmentesség, még ha formailag látszólagosan meg is felel,  és Trish, aki gyengedségével és szelíd elfogadásával megmutatta, milyen az igazi empátia. 

Hozzájuk szerettem volna felnőni. Többek között azért is nem kezdtem bele oly sokáig a nemzetközi  akkreditációs folyamatba, mert azt gondoltam, még nem tudok eleget hozzá. Ennek a szintnek az elérése hajtott engem két évtizeden keresztül. (Nem számolom bele azokat az éveket, amikor pusztán saját használatra tanultam, gyakoroltam.) Ha nem is tudatosan, de otthon, a családban, magánéletben, barátokkal is ez a szenvedélyes elköteleződés hajtott: elég jónak, hozzájuk hasonlóan jónak lenni.  
Amikor másoknak mutattam, magyaráztam tanfolyamokon az alapokat, vagy trénerképzőn a hitelességet, az e három személytől megszerzett tudást igyekeztem maradéktalanul tovább adni. Sosem megalkudni, a legjobbat, legtöbbet adni --- és viszont várni. Ezek az elvárások űztek nappal és éjjel egyaránt. A második 10 évben nem is nagyon szólt másról az életem :). Az önazonosság tudatom kimerült abban, hogy én EMK tréner vagyok. 

Nekem ez egészen rendben volt. Hisz ki vágyik többre, mint az állandóan megélt szerelemre?

Aztán belekezdtünk az akkreditációs folyamatba és döbbentem tapasztaltam, hogy a társaim közül többen nem ugyanúgy vannak benne, mint én. Majd beleláttam, hogy megy ez nemzetközi szinten és meghökkentem, mert úgy tűnt, hogy ott is eltérő sok minden a korábbi elképzelésemhez képest. 

A kezdeti csalódottság és fájdalom után, némileg felocsúdva, eldöntöttem, nem számít, mások hogy, s mint, én akkor is a saját célkitűzésemet követem. Azért némileg kábán. (Tudjátok, milyen az, mikor beverjük a fejünket ... Felállunk, megyünk tovább, de csak bizonyos dolgokat észlelünk, fogunk fel abból, ami történik, mert az ütés helye bizony még fáj és szédülünk is jó darabig.) Egyedül a célkövetés vitt vagy 2 éven át - automata pilótára kapcsolva :).

Ennek a 20, illetve az utolsó 4 évnek a visszaidézése, összegzése közben rájöttem, hogy az akkreditációs folyamatom során, valamikor a második év vége felé végre megláttam, hogy egy ideje bizony nem verem le a saját magam által oly magasra tett lécet. Az ellenőrzésre, hogy valóban így van-e, kellet még másfél év :)).
Így 25 és fél év tanulás, gyakorlás, megszállott igyekezet után megérkeztem.
Én valójában nem a papírért, címért, hanem ezért a megnyugvásért hajtottam.
A saját magamtól jövő elfogadásért, elismerésért.
Ugyanezért nem tudtam mit kezdeni az ünneplésekkel. Az ünneplésre, újongásra, gratulációkra nem vágytam. Csak a csendes derűre, megpihenésre, mert végre hazaértem, arra a helyre, ahova 1996 pünkösdje, illetve 2000 nyara óta kímélet nélkül igyekeztem.