2023. június 13., kedd

Gyász

 


Így néztek ki az esküvőjükön. Bár mindketten vidékiek voltak, mégis Budapesten találkoztak, mert az éhség űzte, az ország újjá építése pedig hívta őket. Tehát egy építkezésen találkoztak. Aztán, hogy családot alapíthassanak, legyen biztos, állandó jövedelmük és otthonuk, a honvédséget választották munkahelyül. Apu beletanult a repülőgép szerelésbe (elég jó lett benne, később ő oktatta az újakat), anyu pedig a konyhán főzött. Ő, mármint anyu, tulajdonképpen így követte anyai nagyanyámat, aki az urasági kastélyban volt szakácsnő.

A családalapítás elég jól sikerült, négyen vagyunk testvérek, rövidebb-hosszabb szünetekkel követték egymást születéseink. 2 lány, 2 fiú. A honvédségi munka ehhez jó döntésnek bizonyult, kitartott (legalábbis apunál) a nyugdíjig, tisztességben tudtak minket felnevelni.

Én nagyon szerettem mindkettejüket. Nem tudom, hogy ennek a szeretetnek, vagy a személyiségemnek köszönhető-e (valószínűleg mindkettőnek), de még tinédzser koromban sem lázadtam. Amikor az osztálytársaim, barátaim elégedetlenkedtek a saját szüleikkel, nekem mindig volt érvem, hogy az adott témában én miért vagyok hálás, amiért az enyéim olyanok, amilyenek. Amikor az önismeretei, tudatosabb életre való törekvésemben először időben visszafejtve, majd újra előrehaladva végigmentem addigi életutamon, hogy lássam a buktatókat, elakadásaim okait, akkor sem tudtam őket "hibáztatni". A visszafele haladáskor láttam, hogy adott  cselekvésük, megnyilvánulásuk hogy hatott rám, de megint csak elmaradt a hibáztatás. Fontosabb volt a hatást felismernem és lehetőség szerint megszabadulnom tőle, mint azt nézni, "ki tehet róla". Amikor aztán eljutottam a fogantatásomig és újra indultam az úton, csak akkor meg már időben előre, akkor újra és újra azt ismertem fel, én miért azt a reakciót választottam az adott szituációban. Ez segített a szabaddá válásban, ami mindig is a célom volt. Valószínűleg ezt a működési módot is tőlük és a nagyszüleimtől tanultam. Előre nézni, a jelent könnyebbé, szebbé tenni.

Más-más értéket vettem át tőlük, ebben végtelen a sor. Valószínűleg, ahogy lassan én is öregszem, egyre több megnyilvánulásomban ismerek még rájuk. 

Emlékszem, amikor még a gyerekek kisebbek voltak, én pedig már EMK rajongó, volt vagy 2 év, amikor komoly erő kellett, hogy úgy legyek anya, ahogy én szeretnék és ne anyut mintázzam le. Ezt a másságot sem azért akartam, mert az övét nem tartottam elég jónak, hanem azért, mert szerettem volna tudni, milyen vagyok ÉN anyaként. Eleinte úgy volt, hogy befejezve a kimondott mondataimat, kijelentettem a gyerekeknek, hogy ezt a nagyanyjuk mondta az én számon keresztül, és nem tudom, én mit akarok mondani. Aztán már beszéd közben megálltam és mondtam, hogy nem folytatom, mert ez nem az én szövegem :). A harmadik fázisban így megállítva magam, már el tudtam mondani én mit akarok. Végül már én folytam ki a saját számon. El nem tudom képzelni, ez milyen volt a gyerekeimnek. Nekem viszont elmaradhatatlan folyamat volt az önazonosságom megszületésében, hiszen az egyik legfőbb identitásom az anyaság. 
Mert a legnagyobb érték, amit átvettem, az a család fontossága. Azon belül pedig törekedni egymás elfogadására, még akkor is, ha egy családtag személyisége nagyon eltér a mienktől, illetve arra, hogy hagyjak mindenkit szabadon kibontakozni ebben a közösségben.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése