2023. július 3., hétfő

Gyász 1

 


Két ilyen fotónk van, az egyiken anyuval, a másikon apuval nézünk a kamerába. Jellemző módon az összes régi fotót apu őrizte meg, halálakor nővéremék mindent bedobozoltak és feltettek a padlásra, mert a friss gyász és a nagy család körüli tennivalók nem adtak időt a holmi átnézésére. Amikor aztán anyu is meghalt, öcsénk hiányolni kezdte a képeket. Miután sógorom meglelte őket egy méretes dobozban, nővéremmel hosszú órákig szortíroztunk, nevettünk, sírtunk, míg átnéztük őket. Sokat tanácstalankodtunk bizonyos felvételek kapcsán, mert bizonyos embereket nehezen tudtunk beazonosítani, hisz a képek egy része még születésünk előtt készült. 

Valójában nem is erről akarok írni. Hanem arról, hogyan tanítottak engem mindketten még halálukkal is magamról, az életről.

Apu. 
Miután kijöttem a monodrámámból és elkezdtem magamat kevésbé homályosan látni, azt gondoltam, én biztosan nem hagyományos módon gyászolok majd. Nem öltözöm feketébe, nem járok majd örökké a temetőbe. 
Megdöbbentem, hogy apu távozásakor a leg magától értetődőbb dolog volt nem csak a temetésre, hanem minden áldott reggel gyászt ölteni. Úgy tapasztaltam, hogy ez a ruha gyengéden, szelíden veszi körül a testem és lelkem, megóv attól, hogy bármi egyéb fájdalom hozzám férjen ezekben a hónapokban. Segített a feldolgozásban, elengedésben. Nem kellett "csinálnom", éreznem a gyászt, az tette bennem a dolgát, a ruha pedig védett.
Ami pedig a konkrét üzenetet illeti: A temetésről hazafelé tartva az M1-en tiszta idő lévén egyszer csak ráláttunk a Pannonhalmi apátságra. Akkor belém hasított a felismerés, milyen végtelenül vékony a határ élet és halál között. Nincs is szavam a pillanat azon tört részére, amikor megtörténik a váltás. Apu megreggelizett, megtisztálkodott, friss ágyneműben, friss pizsamában a mindig zsebében hordott fésűvel többször végig szántotta a  haját, becsukta a szemét, hogy "hunyjon egyet" pihenésül és nem ébredt fel többé. A látogatásomat másnapra beszéltük meg.
A pillanat tört része. Kiszámíthatatlan. 
Tehát igen fontos, hogy addig szeressünk, amíg van kit. Addig öleljünk, simogassunk, mondjuk ki a szeretet szavait, amíg a másik ott van, itt van. Miatta, hogy biztosan tudja. Magunk miatt, hogy aztán ne maradjon önvád, amiért csak terveztünk, de nam cselekedtünk.
Megtanultam szeretni.

Anyu. 
Ő maga nagyon nem szeretett feketét viselni, mert akkoriban nem volt divat, csak a gyász jeleként hordták a nők és őt a veszteségre emlékeztette. Szóval szinte megtiltotta nekünk, hogy az ő halála után gyászba öltözzünk, meg azt is, hogy rendszeresen járjunk a sírjához. Nem is volt olyan magától értetődő hosszú hónapokig hordani a gyász ruháját, mint apunál. Ellenben beindult nálam a temetőbe járás. Ahogy sok éven át rendszeresen vonatra ültem, hogy lássam, öleljem, simogassam,  ez az igény megmaradt bennem, csak most már a sírnál tudok vele találkozni. Ahogy előtte finom falatokat, új ruhákat, friss illatokat vittem neki, most friss virágot viszek az illat és szépség miatt. A bennem feltámadó sürgetés sűrűsége és ereje az, amin le tudom mérni, hol tartok az elengedésben. 
Az ő üzenete: (erről már írtam) A temetése utáni napon mosogattam éppen, amikor egyszer csak a bal vállam mögül meghallottam a hangját, amint azt mondja - Megtanultál szeretni, babám, most ideje megtanulnod örömtelien élni.
Tanulom. Valójában ezt úgy tudom csinálni, hogy az apu féle üzenetbe beleteszem önmagam is. Azaz magamat is addig tudom szeretni, amíg itt vagyok. Magammal kapcsolatban sem elég csak tervezgetnem, ígérgetnem, hanem cselekednem is fontos a lehető leghamarabb. 
Tanulom a készséget, hogy elinduljak, hogy megtegyem, hogy megvegyem, hogy elkészítsem, hogy megfőzzem, hogy elkezdjem, hogy kimondjam, hogy érzékelhetővé tegyem, stb. A készséget, hogy a magam jólétét is válasszam, még akkor is, ha egy általam mélyen szeretett másik lény társaságában vagyok.

Köszönöm!




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése