Végre tanfolyam

Kedves Olvasóm! 

Rég jelentkeztem. Ennek legfőbb oka, hogy hosszan kerestem új otthonomat. Megesik velem, hogy "együgyűvé" válok, ha valami nagyon foglalkoztat. Most is ez történt és bár még nem az új címen lakom, de a nagyobb feszültség lehullott vállamról, mert az eddigi lakásból 2 hete kiköltöztem. Így lett erőm megkeresni az új helyszínt is, ahol dolgozhatok, mert a Kikötő is megszűnt nyár elején. Köszönöm az együtt töltött éveket a Csapatnak, a növekedés lehetőségét! Vitorlát bontottunk :)! Indulhat a munka:

Értsünk szót!

Verbalitásunkban a konfliktus kialakulásának szinte leggyakoribb forrása, illetve az erőszak egyik legerőteljesebb megnyilvánulása, amikor erkölcsi ítéletet hozunk emberekkel, dolgokkal kapcsolatban. Azaz úgy gondolunk rájuk, vagy beszélünk róluk, mint jó-rossz, helyes-helytelen, bűnös-ártatlan, normális-abnormális, okos-buta, ronda-szép személyekről, cselekedetekről.

Ez persze nem "bűn", csak mások számára nehezen érthető, sőt félreérthető. Mert amikor ilyet mondunk ki, akkor (ha hiszitek, ha nem) önmagunkról akarunk valamit elmesélni. Megmutatni, mi is él bennünk az adott cselekedetet tapasztalva, vagy az emlegetett személlyel kapcsolatba kerülve.

Az Erőszakmentes Kommunikáció abban segít (többek között), hogy ilyen esetekben pontosan az jöjjön ki a szánkon, amit el kívánunk mondani, illetve, hogy amikor mások így fejezik ki magukat, szavaik mögött meghalljuk a valódi mondanivalót.

Tanfolyamaimat 3 részből építettem fel. Az elsőben legnagyobb hangot a tanulásban, gyakorlásban az kap, hogyan fejezzük ki magunkat úgy, hogy mások azt hallják, amit mi mondani kívánunk. A másodikban arra fektetek nagyobb hangsúlyt, hogyan halljunk igazán másokat, az utolsó rész pedig a nehezebben kezelhető, sok üzenetet tartalmazó helyzetek feldolgozásáról szól.

1-1 szakasz 30 órás. Az első 30 óra természetesen önálló tudásanyagként is megállja a helyét. Aki részt szeretne venni, csak erre az egy részre kötelezi el magát. 

Most erre invitálom azokat, akik érdeklődnek az EMK iránt, akik szeretnék kapcsolataikat harmónikusabbá tenni, a bennük élő feszültséget úgy kifejezni, hogy az a bizalom növekedésére adjon esélyt, vagy akik régi tudást kívánnak feleleveníteni.

A 30 óra most 10x3 órás találkozókra bomlik, hétfő esténként 18-21 óra között, a Lélekszíntérben. 

Első alkalom 2015. november 2-a.

Cím: Budapest, VI. Szófia utca 15,/3. emelet jobbra (nincs lift), kapucsengő: 2

Részletek és jelentkezés október 28-ig: itt a blogon megjegyzésben (e-mail cím megadással), vagy a jszentpeteri@gmail.com címen EMK tárgy-megjelöléssel, esetleg telefonon a 06302515554 számon. 

Szeretettel várok mindenkit, akinek most aktuális!

Julianna

Miért félünk kérni? Válasz K. Móninak

Drága Móni!

Magamról több válaszom is van :).

Elsőre arra jutottam, hogy mivel féltem kérni, mindig csak akkor jutottam el kérésem kimondásáig, amikor az már annyira feszített belülről, hogy már nem is kérésnek hallatszott, hanem követelésnek. Az is volt. Mert olyan mély hiány táplálta kimondásához az erőt, bátorságot, amit (úgy gondoltam), most már muszáj kielégíteni. Mivel pedig elvárás ereje volt, magában hordozta a természetes kudarcot. Hisz még azok, akik szerettek és egyébként fontos szükségletük volt az életem szebbétételéhez való hozzájárulás, még ők is visszutasítottak, hisz az elvárást zsigerből elhárítjuk. Mivel szívből szeretnénk adni.
Még az is előfordult, hogy mire kimondtam a kérést, az úgy hangzott, mint nyuszika esetében a fűnyíróval (Medve! B.... meg a fűnyíródat!)
Tehát élből kudarcra ítéltem magam.

Ennek felismerése beindította a programot: kezdj el kicsiket kérni, aztán fejlődj, Julianna!
De még mindig nem ment.

Így jött a második kör. A felismerés: halálosan félek a visszautasítástól. Szó szerint halálosan. Mivel a nemeket nem tudtam az adott pillanatra vonatkozó kérésemre mondott nemnek hallani. Úgy hallottam, hogy a szükségletemre, tehát rám, az életemre mond nemet a másik.
Példák: ha a fiam nem jön le velem a piacra vásárolni, az  nem azért van, mert elmerült a munkájában, ahol feszíti a határidő, hanem azért nem jön, mert nem akar segíteni, azaz nem szeret engem.
Ha valaki, aki kérdezgette, mikor tartok tanfolyamot, most mégsem jelentkezik az aktuálisan meghirdetettre, nem azért teszi, mert hétfő esti családi programjai, vagy anyagi lehetőségei most ezt nem engedik neki, hanem azért, mert mégsem akar velem együtt dolgozni, tanulni, nincs bizalma, "kiábrándult" belőlem, még mielőtt megismert volna.
Így folytathatnám a sort a végtelenségig.
Mindez persze azért volt ilyen végletes, mert nekem létszükségletem a "választottság élmény" (mivel életem első, markáns élményei így hatottak rám).

Tehát erősen át kellett programoznom magam, hogy a nemet csak az adott pillantra vonatkozóan, a másikról szóló információnak halljam.
Ez új hozzáállás volt: amikor rájöttem, hogy a másik által kimondott nem nem rólam, hanem róla szól. Ráadásul valójában a bizalom megnyilvánulása. Ő bízik bennem, a kapcsolatunk erejében, ezért ki meri, tudja mondani, hogy: most nem, mert én ... . Bízik abban, hogy a szeretet, vagy legalábbis a szándék a kapcsolatra olyan erős közöttünk, hogy elbírja a pillanatnyi elfordulást. Hisz az elhangzó nem mögött ott van egy igen, melyet saját szükséglete kielégítésére mond.

Aztán jött a negyedik kör. Rendben, már nem gond a visszautasítás. De van-e jogom zavarni a másikat a személyes szoc. problémámmal? Nézzem már, mennyi baja van amúgy is! Most még én is öntsem a nyakába a magamét? Hol van itt az empátia?
Itt vagyok magamnak, van nekem erőm a saját szükségletem kielégítéséhez! Van nekem önbecsülésem!!!
A félelem itt a másik féltése volt. (Huncut ez, valahogy elintézi, hogy uralljon ;)!)
A feloldódást egy nem várt, hatalmas ajándék hozta meg. Ami akkora volt, hogy fel kellett fognom, tényleg van másoknak is olyan szükséglete, hogy hozzájárulni az élet ( most éppen az enyém) szebbé tételéhez.
Azaz, ha kérek, azzal azt az ajándékot adom a másiknak, hogy ezen igen fontos szükségletét kielégíthesse. Tulajdonképpen nem is kérek, hanem adok ;). Egy lehetőséget ...

Ahogy Marshall tanította nekünk: kérjünk azzal az energiával, ahogy a Mikulás hozza a csomagját: Hohohohó, itt vagyok, van egy csodás lehetőségem a számodra - most adhatsz valamit szívből!

Persze, nem megy mindig így :). De igyekszem ;)!

Szeretettel:   Julianna

A másik orca

Nem vagyok igazából Biblia forgató ember. De vannak közkeletű kifejezések, szavak, melyeket "mindenki" ismer, hall élete során többször, így én is.

Mióta az Erőszakmentes Kommunikáció életem része a mindennapokban, mióta nem kell hozzá külön elszánás, hogy használjam, azóta sokféle módon kinyílt számomra a világ.
Így pl. érteni vélek bizonyos példázatokat. Lehet, hogy nem egészen úgy, ahogy azt a keresztény egyházak magyarázzák, hanem egyéni módon, mindenesetre nekem tetszően, engem kielégítően.

Ilyen többek között ez a passzus is: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb  felől,  fordítsd felé a másik orcádat is. Mt 5,29

Ez nekem nem azt jelenti, hogy szelídséggel, alázattal hagyjam, hogy balról is képen vágjanak. (Erre, hogy hagyjam azt is megütni, nem is szólít fel!)
Sokkal inkább azt, hogy egy helyzetben megnyilvánultam eddig valahogy, amire a másik elkeseredetten, dühhel, fájdalommal reagált. Nekem viszont van egy "másik orcám" is, egy másik módom, ahogy az adott pillanatban a helyzetben lehetek, megnyilvánulhatok, odafordulhatok.

1. Tehetem, hogy elmondom, valójában mit is akartam előzőleg. Rólam szóló 4 lépéses mondattal, amit Marshall őszinteségnek nevez.
2. Elmondhatom, mi van velem az ő reakcióját tapasztalva. Egy újabb őszinte mondat, csak egy másik pillanatomról.
3. Odafordulhatok a másikhoz a megértés valódi szándékával, megint csak 4 lépéses mondattal. Egy megajánlással, ahol "megtippelem", a másik mely érzése, szükséglete volt az ő mozgatórugója, amikor "nekem esett". Ez ugye Marshall nomenklatúrájában az empátia. 

Számomra a "másik orca" leginkább ez a 3. lehetőség. (Melyet persze magamban, némán megelőz az első kettő, hisz ezek kihagyása szinte lehetetlenné teszi, hogy odafordulásom a másikhoz valódi megértési szándékkal legyen.)
Így valóban más képet mutatok magamról. A kíváncsi, szeretettel kapcsolódni vágyó ember arcát. Akinek fontos, hogy értse a másikat és akinek fontos, hogy őszintén beszéljen magáról.

Ez a "ne álljatok ellen a gonosznak" kifejezés is jelentés változáson ment át persze. Hisz a gonosz már nem gonosz. Hanem egy ember, aki érzelmi érintettségében nehezen tudja kifejezni, mi is zajlik benne. Indulatosságában engem hibáztat. Viszont ez EMK-t ismerő embernek annyit jelent, hogy tudom, a másikkal történt valami, amire szeretne figyelmet, megértést kapni. Tehát elhagyhatom az ellenállást, és odafordulhatok hozzá a másik, a megértési szándékot mutató arcommal.
Illetve magam is kész vagyok transzparenssé, átláthatóvá válni, kilépve az ellenállásból.
Mert egy oldalon állunk, érteni szeretnénk önmagunkat és egymást. Találkozni szeretnénk, kapcsolatba kerülni. Csak nem mindegy, hogyan tesszük azt.

Tegyük a "másik orcánkkal"!?

Szeret? Nem szeret?

(ön)Bizalom a kapcsolatokban

2 napos EMK alapú csoport

Gyakran vagyunk úgy, hogy egy ismeretség elején felhőtlen örömöket, felszabadultságot, lelkesedést érzünk. Aztán, ahogy folytatódik, komolyodik a dolog, már "kapcsolatnak" nevezzük magunkban és ránk tör az aggódás: 
Vajon még mindig minden pillanatban izgalmas és szerethető vagyok a másik szemében? Ma nem vagyok olyan csinos, vajon most is tetszem? Rengeteget dolgoztam, hulla fáradt vagyok, biztos, hogy nem tart elég szórakoztatónak! Ebben a dologban nem egészen értek egyet vele, de ezt jobb lesz megtartanom magamnak, mert különben cirkusz lesz és akkor elveszíthetem.
Stb., stb. 
Szóval a kapcsolat féltése miatt elkezdünk aggódni, "viselkedni", lemondani magunkról, vagy éppen félelmünket az önmagunk iránti elégedetlenkedéssel kifejezni, még mielőtt a másik mondaná, milyen elfuseráltak is vagyunk. Hiszen, ha látható, hogy mi magunk is tisztában vagyunk "bénaságainkkal", akkor a másik jöhet a megnyugtatással, ha pedig ebben vitába száll velünk, akkor (feltehetően) még mindig szeret.
Ilyen és hasonló módokon áshatjuk alá az önmagunkba, vagy a másikba vetett bizalom hiányában a kapcsolatot. 

Azoknak szól ez a 2 napos Erőszakmentes Kommunikáción alapuló műhelymunka, akik szeretnék felismerni önkéntelen működésüket ezekben a helyzetekben, megváltoztatni megoldásaikat a kapcsolatok megóvására, felépíteni a bizalmat önmaguk és a másik iránt.

A csoport ideje: 2015 július 25-26. 10-18 óra
Részletekről (ár, helyszín) érdeklődni és jelentkezni a jszentpeteri@gmail.com e-mail címen, vagy személyes üzenetben az Elköteleződve Magamért Köztetek facebook oldalon lehet.

Szeretettel várom a jelentkezőket, akiket érdekel a téma, szívesen dolgoznak vele és éppen itthon vannak ezen a hétvégén :)!

Julianna

Hol van a probléma?

Évekig hirdettem a tanfolyamaimat "Szavaink ereje" címmel. Ennek oka az volt, hogy a sok évnyi EMK munkálkodás megtanított rá, mennyire fontos a megfogalmazás. Mennyire fontos mit, hogyan, milyen szavakkal fejezek ki. Számít, mennyire pontos az, amit mondok és tényleg azt mondom-e, amit szeretnék.
Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig tudatosan választom meg a szavaimat, de törekszem rá, hogy odafigyeljek.

Néhány napja dolgoztam egy fiatal párral, akik láthatólag szeretik egymást, fontos mindkettejüknek ez a kapcsolat. De valahogy mégsem egyeznek.
Elsősorban azt kerestük, mi lehet ennek az oka. Kiderült, hogy ugyan azok a kielégületlen szükségleteik, így (magától értetődően) mindketten a másiktól várnak dolgokat, amit nem tudnak megadni egymásnak, hisz mindkettejüknek hiánya van. Ezért aztán elveszett a bizalom, hogy a másik még akarja, választja őket.
Ezt a témát jártuk még jobban körbe, mikor is megütötte a fülemet  egy kifejezés: az a probléma köztünk ...
Megkérdeztem, van-e olyan élményük, hogy: a párjuk az ő oldalukon áll.
Kiderült, hogy ez az élmény hiányzik.

Most magamra váltok :), mert saját tapasztalatom is van erről az életemben. Egy számomra igen fontos kapcsolatban felismertem már sok hónappal ezelőtt ezt a dinamikát. Amikor is a másik azt gondolja, hogy probléma van köztünk.
Ezért aztán keveset találkozunk, ritkán beszélünk, mert ez szerinte, mivel mindketten érintettek vagyunk, általunk nem feloldható gond. A beszélgetéseink számára kudarc-élmények.

Én bizalomteli vagyok, mert szerintem, ha van szándék a kapcsolatra, akkor képesek vagyunk mindent elrendezni. (Mi másra való az EMK tudása?)

Szerinte a dolog közénk áll, elválaszt minket. Így, szemben állva egymással megoldhatatlan, hisz gyengék, kevesek vagyunk annak leküzdéséhez.
Ha ezt a képet látom, akkor igazat is tudok neki adni. Mert egyedül, a másikkal küzdve ez valóban lehetetlen. Már csak azért is, mert, ha szeretjük egymást, akkor nincs szándékunkban legyőzni a másikat. Tehát bele sem kezdünk a megbeszélésbe.

Én másképp nézem ezt.
Szerintem a probléma nem köztünk van, hisz nem szemben álló felek vagyunk. Kölcsönös a megbecsülés, elismerés és szeretet. Tehát szerintem egy oldalon állunk és van egy problémánk.
Ez az ügy nem elválaszt minket, hanem összeköt. Ha egy oldalon állunk, akkor vállvetve meg tudjuk azt oldani. Együtt, kettőnk képességeit, készségeit felhasználva szinte bármire lehetőségünk van, egy problémát biztosan fel tudunk oldani. Még akkor is, ha nagy. Mert amikor egyikőnk elfárad, a másik puszta jelenléte is bíztatás, inspiráció ( a kapcsolatteremtésre).

Márpedig általában olyan emberrel van problémánk, akit szeretünk. A nekünk közömbösek miatt ritkán jövünk ki a sodrunkból. Tehát ketten vagyunk egy nehézségre.

Így, ha gond van köztünk, akkor tényleg nehéz a dolgunk, de, ha van egy gondunk, akkor az megoldható :)!
Megfogalmazás kérdése!?

Párhuzamosságok

Ritkán írok mostanában és régen írtam :(. Ami persze helyzetjelentés. Nem arról, hogy semmi történik velem, hanem arról, hogy sok minden. Ami időnként arra ad csak lehetőséget, hogy lélegezzek és megéljek, arra már nem, hogy írjak, beszéljek róla másoknak.

Tegnap aztán adtam magamnak fél nap pihenőt. Így bizonyos dolgok kisimulva bukkantak fel bennem. Ezek egyike jön most sorra.

2000 nyarán. talán pont ilyentájt Marshall egyik tréningjén, a nap azzal kezdődött számomra, hogy megérkezésem után pár perccel egyik tanulótársam megállított: szeretne Erdélyben EMK tanfolyamot, de M. nem ér rá és túl sok pénzbe kerülne nekik, elmennék-e én.

Én???? Márminthogy: én???? Teljesen padlót fogtam. Hisz ugyan 4 éve mást sem csinálok, mint azon dolgozom, hogy az EMK az életem szerves része legyen, de akkor is! Sosem akartam tanítani! Sem mást, sem ezt! Mi az, hogy én! Főleg ilyen felvezetéssel, hogy mivel Marshall nem ér rá! Na ne már!!!
Persze ezt a gondolatmenetet folytattam a kezdő "hogy vagy" körben is. Hogy ez micsoda megtiszteletetés!!! Hogy lehet egy ilyen elvárásnak megfelelni???? Hogy jövök én ehhez???
Aztán jött a nap folytatása, sokféle gyakorlattal, magamra tekintéssel, szinte el is felejtkeztem a reggeli sokkról.
Szinte.
Mert aztán a nap végi visszatekintésben, hogy mit is viszünk haza, mit tanultunk, én azt mondhattam, hogy megértettem: szó sincs megtiszteltetésről. Elmehetek most már nyugodtan Székelyudvarhelyre, lehetek ott együtt 3 napig a többiekkel, én ott csak egy ember leszek a 15-ből. Mindenki más is tudni fog sok nagyszerű dolgot, amit megmutathatnak nekem. Amit én tehetek, hogy elmesélem, mit tudok az EMK-ról és megmutatom, hogyan is csinálom. Nem Marshall helyett megyek, hanem  önmagam nevében. Nem azt mutatom meg, amit ő tud, hanem azt, amit éppen most én. A siker, vagy a kudarc nem róla, hanem rólam szól majd. Mert az fog ott kiviláglani, én mit értettem és tanultam meg.
A felelősség csak magamért van. Leszek, amilyen leszek.
Megkönnyebbültem és elfogadtam a meghívást. Így már szívesen.
Marshalltól ekkor kaptam meg a bíztató, támogató beleegyezést először, hogy menjek és csináljam.
Ma is köszönöm, ha erre gondolok!

Időugrás: ez év április-május-júniusa. Most én vezetek trénerképzőt, ahol hallom, látom a többiek megnyilvánulásait és megint jön az aggodalom: ezek az emberek kiállnak mások elé EMK-t tanítani és majd azt mondják - az én tanítványaim. Te jó ég!!! Mi lesz ebből? Jól csinálják majd? Úgy, hogy az nekem tetszene? Olyan fontos nekem a hitelesség, a személyes felelősségvállalás -- tudják majd vajon? Büszke lehetek majd, arra gondolva, hogy tőlem, vagy legalább tőlem is tanultak? Teljes para, gyomorgörcs, ilyesmi ...
Mindjárt letelik a második év a képzésből, a maradék 3 hónapban mit kellene még mondanom, tennem, hogy "jól" csinálják??? Ők!!!
Ezen a ponton jött el a megértés és így a megkönnyebbülés (megint). Hogy én csak a saját munkámért vállalhatok felelősséget. Teszem és mondom, amit. Néhány dolgot erősen hangsúlyozva, mint nekem fontosat. A többiek megértenek és elsajátítanak belőle valamit, ami nekik fontos. Az nem az én kompetenciám. A munka, amit végzek, engem minősít, nem a tanáraimat, tanítóimat. Amit a körülöttem levők elvisznek másokhoz, az pedig róluk szól, őket minősíti, nem engem.
Amit én most tehetek még értük, hogy elengedem a kezüket. Ahogy Marshall és Nada elengedte az enyémet. Menjetek, csináljátok. Úgy, ahogy ti tudjátok.
Egyszerre vissza tudtam idézni az áprilisi bentlakásos alkalmunk egy jelenetét, amikor az egyik részvevő (tanítvány tanítványa) az ő trénerének mondott köszönetet az EMK-ért és nem nekem.
Micsoda megkönnyebbülés ..., és mekkora öröm, mert szabad vagyok!

Aztán megjött a büszkeség is! Most már önmagammal kapcsolatban. Mert éppen kielégítettem a hitelesség iránti szükségletemet. Mert éppen nem tanítottam, hanem éltem az EMK-t!
Köszönöm: Marsall és Nada, hogy ebben részem lehet. Köszönöm, hogy része lehetek egy folyamatnak, amiben Karl Rogers, Marshall B. Rosenberg, Nada Ingjatovic-Savic után én állok a sorban és jönnek utánam mások, akikkel közös az értékrendünk. Köszönöm tehát a képzés minden egyes résztvevőjének is: mind a felismerést, mind a képet, hogy ti is Marshallal egy sorban álltok a szememben!

Olyan ez, mint a képen látható banyan fa. Először egy törzse van, aztán a léggyökerei elérvén a földet maguk is gyökeret hajtanak, így újabb törzzsé válnak. Egyszerre önállóak, ugyanakkor szerves részei az általuk terebélyesedő fának.

Megváltani a világot?

Fájdalmas az út annak megértéséhez, hogy nem lehet. Én annak idején a házasságommal fizettem a tanulásért. Azaz évekig vártam, hogy majd a másik, majd a világ megváltozik, ha én nagyon szeretem, és akkor majd boldog leszek. Sőt: boldogan élünk (együtt), míg meg nem halunk! Hiába vártam. De rájöttem, hogy valami olyanra várok, ami nem tud bekövetkezni, azaz, hogy akkor leszek boldog, ha a férjem ...

De most más oldalról közelítem meg a témát. Zajlik ugye a trénerképzés második éve. Már az elsőben is volt egy számomra fájdalmas búcsú. Ugyanis az az ifjú hölgy, aki felkért, hogy vezessek ilyen csoportot és a kezdő tanfolyam második sorozatában elkötelezett EMK-s lett, egyszer csak kimaradt. Most pedig valaki más is, aki igen közel áll a szívemhez, úgy döntött, hogy kiszáll.

Mindkét esetben "kétségbe esetté" váltam. Az egyik szemem ugyanis sírt, mert közös értékrendre, kitartásra, a szeretteimmel való együttműködésre van szükségem. A másik szemem pedig ragyog, mert a megértés és tisztánlátás iránti igényemet látom kielégülni.

Mit jelent ez utóbbi? Mindketten nagyon lelkesek, inspiráltak lettek, amikor az Erőszakmentes Kommunikáció belépett az életükbe. Látták, hogy tényleg meghitt, szeretetteli kapcsolatok vehetik körül őket, ha használják az EMK-t. De ennél valamivel "nagyobbat" is láttak: hogy ez a valami segíthet megváltoztatni a világot. Ezért aztán időt, pénzt, energiát nem kímélve tanulták, ahol csak elérhetővé vált számukra. A cél pedig az volt (ahogy én értettem), hogy trénerré válva minél több emberhez eljuttassák ezt a fantasztikus dolgot, mert akkor a világunk, ami nem mindig és nem mindenütt tökéletes, megváltozhat.

Ez idáig rendben is van. Mert a számos eszköz közül szerintem is egyik az EMK, amivel ez lehetséges. Akkor, ha élünk vele. Ha nem csak tanítjuk, ha nem csak másoknak segítünk vele megérteni önmagukat, hanem önmagunkra is tekintünk. 

Amikor ezt majd együtt tesszük, egyenként mindannyian, akkor eljön a szép új világ.(?)

Az EMK egyik folyamata azzal kezdődik, hogy konfliktushelyzetben megnézem, van-e szándékom, igényem igazi, megértésen alapuló kapcsolatot kiépíteni a másikkal, ... de még előtte: önmagammal. Mert először mindig magamat vizsgálom meg. Ha esik, ha fúj, ha villámlik, akkor is. Mert másik embertársamhoz csak akkor tudok teljes nyitottsággal, az őszinte megértés szándékával odafordulni, ha én már rendben vagyok - azaz pillanatnyi szükségleteimet felismertem és elintéztem, hogy azok kielégüljenek. Ezen lépések megtételének hiányában a másikra nem vagyok igazán kíváncsi, legfeljebb segíteni akarok rajta, mert "szarban van".

Persze, nagy dolog, ha igyekszem mások életének szebbé tételéhez hozzájárulni. Viszont, amikor ezt úgy teszem, hogy én nem lélegzem szabadon, (mert kielégületlen szükségleteim vannak az adott helyzetben) akkor ennek fizetni fogjuk az árát. Miért? Mert elvárom, hogy a másik (vagy a világ) tuti, hogy jobban legyen, ha már rászántam az energiát! Vagy elvárom, hogy hasonló, de fordított helyzetben ő is engem tartson önmagánál fontosabbnak, hisz én is ezt teszem most!

Ez pedig már egy másfajta értékrend.

Szóval, azért tud a másik szemem nevetni, mert azt látom, hogy ezzel kapcsolatban megértés született e két, számomra fontos emberben. Egyikük arra jutott (ahogy én látom), hogy bizony neki nincs szándéka az őszinte, kölcsönös kapcsolatra - számos esetben. Másikuk pedig arra, hogy az örökös önmagára tekintés nem az ő műfaja. 

Így kiléptek a tréningből. Ez érthető és elfogadható nekem.

Amikor viszont azt hallom, hogy ez esetleg az EMK kiiktatásával is jár az életükből, akkor döbbenet és fájdalom, amit érzek, mert összetartozás-élményre van szükségem, ezért azt kérem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e legalább egyikükkel tartani a szoros kapcsolatot! 

A válaszom: igen, szándékomban áll, amennyire időnk és kedvünk engedi :)!

Még egy gondolat. Ettől a bizonyos "másik" embertől többször hallottam, hogy dühös, ha arra gondol, hogy én milyen kevés tanfolyamot tartok, milyen kevés emberrel dolgozom, összehasonlítva más trénerekkel. Most értem meg, hogy itt nem csak az én életem gazdagítása volt, ami ezt mondatta vele, hanem az a cél is megbújt a mondanivalója mögött, hogy váltsunk együtt világot. Ez meghat. Ugyanakkor csak nemet tudok rá mondani. Mert számomra az EMK sokkal inkább önmagam megváltásáról szól. Ezért van olyan (mint most is), hogy hetekre kilépek bizonyos kapcsolatokból, mert nem tudok nyitott szívvel ott lenni, mielőtt magamat nem tisztáztam. Így aztán előfordul, hogy 1-1 csoport utólagos feldolgozása miatt nem hirdetek meg újat, vagy magánéleti elakadások miatt nem ülök le a számítógéphez elolvasni, megválaszolni az elektromos leveleket, esetleg nem írok blogot. Ugyanis előbb a magammal való kapcsolatot kell visszanyernem, nem is akármilyen minőségben.

Köszönöm a türelmet és kitartást, amivel vártok, hogy megváltsam egy pillanatra magam!