A szeretet mértéke

Az elmúlt hetekben valakitől, akit régóta ismerek és fontos is nekem, nemet kaptam válaszul egy kérésemre. Akkor könnyű volt hallanom az elutasítást, de később azon kaptam magam, hogy az eset visszhangot ver bennem. Ami eleinte füstölgésben, elégedetlenségben, aztán dühben nyilvánult meg.

Persze neki álltam nézegetni, éppen mi is történik.
Talán nem kértem, hanem elvártam? Biztosan nem. A tény, hogy a cselekvés elmarad, teljesen elfogadható nekem. Nem leszek szegényebb általa... Kapok mástól.
Az indok, ami a nemet magyarázta (EMK-sok tudják - a nem mögött megbúvó igen) viszont megpiszkált.
Így kiderült számomra, hogy bizonyos dolgokban az adott hölggyel különbözik az értékrendünk. Ez is rendben volt.
Aztán jött a mondatom: Amikor ezt a magyarázatot hallom, akkor szomorú és csalódott leszek, mert kölcsönösségre van szükségem a szeretet megnyilvánulásában... Itt pedig jönne a kérés.
Ahogy azon töprengtem, mit is kérhetnék, ráláttam valamire, ami nekem most sok mindent megmagyaráz, érthetővé tesz azzal kapcsolatban, hogy is vagyok én a szeretettel.

Vannak, akik azokat az embereket szeretik, akiktől sokat kapnak.
Én is szeretek kapni :).
De én jobban szeretem (itt érzés ;)) azokat az embereket, akiknek sokat tudok adni. Minél többre vagyok képes valakiért, annál jobban szeretem. Az, hogy ne lépjem át ilyenkor (néha durván) saját határaimat, nagyon fontos és mostanában erősen tanulom...

Igazán, kitartóan és őszintén azokat szeretem, akiknek sokat adok, akikért sokat megteszek úgy, hogy azt könnyű tennem. Mert közben önmagamra is tekintettel tudok lenni, és a szívből adakozás vágya és készsége magától értetődő.
Persze ezekkel az emberekkel is van számtalan konfliktusom. De közben mindig ott a bizalom, hogy ez a szeretet csorbítatlan bennem. Még a legnagyobb haragom esetén is magától értetődő, és a másik életének szebbétételéhez való hozzájárulás szándéka is.
Így egyértelmű az is, hogy ezekért az emberekért vállalom a legnehezebb dolgot, a magamra tekintést, az őszinteséget, még ha az az adott pillanatban nehéz, vagy fáj is.
Ezekben a kapcsolatokban szívesen változom. Mert ez nem számít határátlépésnek. Illetve olyan lépésnek számít, amit  én is akarok. Mert szeretnék növekedni, változni. A másik legnagyobb ajándéka számomra pedig az, hogy erre ösztönöz! Ezek szerint azokat szeretem legjobban, akik ezt kiváltják belőlem? Igen.

Aztán még valami felbukkant, ami először fájdalmas, aztán örömteli megállapítás lett számomra: itt vágyom a kölcsönösségre.
Arra, hogy ne csak én, hanem a másik is boldogan lépjen túl pillanatnyi félelmén időnként. Nem értem, nem a kapcsolat védelmében, hanem önmaga növekedéséért. Mert ahogy én is, ő is igyekszik felhasználni a viszonyunkat arra, hogy kihozza magából a legjobbat.
Amikor ezt együtt tesszük, akkor vagyok a legboldogabb és akkor szeretek legmélyebben.