Életbátorság

Az Erőszakmentes Kommunikációban a szükségleteknek igen fontos szerep jut. Mivel a szükséglet a megértés, a találkozás és elfogadás kulcsa.
Az én megfogalmazásom szerint a szükségletek olyan, fogalomként kifejeződő belső igények, melyek az élet valamely pillanatában mindenkié lehetnek.
Szeretem, amikor a csoportokon, tanfolyamokon, vagy egyéni munkában új szót találunk 1-1 ilyen igény kifejezésére.
Van kolléganőm, akinél erősen korlátozott az erre használt szavak száma, mikor tanít, mert ugye, akik addig nem szoktak hozzá a szükségletekre való odafigyeléshez, örülnek, ha azt a tízegynéhány szót kell csak beilleszteni az új szókincsbe. Van benne ráció.
Ehhez képest én halmozok. Hisz az EMK lényege a kapcsolat létrejötte (magunkkal, ill. a másikkal). Szerintem annál könnyebb ezt a kapcsolatot fellelni, minél pontosabban, egyértelműbben fejezzük ki az éppen aktuális belső igényünket. Ezért aztán sok szavas szótárt készítek a résztvevőkkel.
Így találtunk rá a trénerképző egy pontján az életbátorság szóra is (Szalai Zs. Pynky ajánlotta meg valakinek).
Én imádom. Gyakran felmerülő szükségletem ugyanis ez a különös kifejezés. Merni élni :).

Most úgy került elő, hogy délelőtt dolgoztam egy fiatal nővel, akinél ilyesmiről volt szó. Mostanában ébred önmaga és saját igényei tudatára. Kiderült, hogy ő is azzal jött erre az életre, hogy ez egy klassz buli. Ahogy én is "isteni hancúrnak" gondolom, élem az életet.
(A környezetünknek időnként ez nehézséget jelent.)

A másik aktualitást a szombati operaházi látogatásom hozta.
Vezetőnk egy nyugdíjba vonult (valójában még fiatal) balett-táncosnő volt, aki az elején elmondta, nagyjából mi lesz a program, és már akkor említette, hogy lehet majd spicc-cipőt próbálni.
Ez megmozdított bennem valamit.
Rengeteg érdekes, izgalmas dolgot tudtunk meg az épületről, a balettben dolgozók életéről, így csak akkor ébredtem rá, mi piszkálódott meg a lelkemben, amikor bementünk egy próbaterembe és előkerültek a cipők. Az egyik nagyon tetszett és úgy tűnt, az én méretem. Belebújtam, odalépkedtem a tükör előtti korláthoz és mellette spiccbe álltam. Elöntött a boldogság ...

Aztán megszólalt mellettem egy fiatal anyuka, rám nézve (neki a 10 év körüli lánya bújt cipőbe, de nem állt fel benne egyáltalán): Ez nagyon veszélyes! Komoly sérülések lehetnek ebből! Ahhoz, hogy valaki ilyet csináljon komoly bemelegítés és rengeteg edzés kell!
Én pedig csak álltam, mosolyogtam és boldog voltam.

Aztán, szinte rögtön rámtört az emlék, hogy óvodás és kisiskolás koromban az óvodában is, otthon is mennyit álltam én így. Illetve nem csak álltam, hanem körbe-körbe jártam a szobában. Mezítláb, vagy egy sima utcai cipőben, amim akkor éppen volt. Az egyértelműség végett: tényleg a lábujjaim hegyén, ahogy azt balettcipőben a nagyok teszik :).
Szóval: 1. boldog voltam, hogy egy ilyen "ősrégi" vágyam beteljesülhetett (Amikor erre gondolok, hálát  és boldogságot érzek, mert az esély és beteljesülés iránti szükségleteim elégültek ki, köszönöm ezt Badó I-nek, az Operaháznak, vezetőnknek és magamnak!).
             2. elégedett vagyok, hisz megláttam, nem tántorít el engem a kockázatvállalástól a félelem, illetve, hogy a testem bizony még ma is elég jól működik, hogy spiccbe álljak. Mind a bokám, mind a lábizmaim lazán lehetővé tették ezt. ( Amikor hallom, hogy barátnőm, aki jóval fiatalabb nálam azt mondja, hogy neki bizony tiltakozott a bokája, az enyém meg nem, akkor felszabadult és megkönnyebbült leszek, mert az egészség, rugalmasság, fittség iránti szükségleteim elégülnek ki, ezért köszönöm szüleimnek a génjeimet, magamnak pedig a sok gyaloglást és kerékpározást!)

No meg persze bekapcsolt ez a bátorság téma :)!
Mert én visszatanultam a bátorságba és szeretek a lehetőséggel élni. Hisz azt gondolom, hogy az élet nem egy biztonságos valami. Nem vonom kétségbe a hölgy igazát. De mellé teszem, hogy kockázatvállalás nélkül végigmehetünk évtizedek történéssorain anélkül, hogy élnénk.
Lemaradhatunk arról, hogy végigborzongjon a testünk a boldogságtól, mert végre (kb. 45 év után) ott állunk a hatalmas, faltól-falig tükör előtt és a bokánk szépséges ívbe hajolva tart minket a púderrózsaszín cipőben, ami véletlenül pont harmónizál a rajtunk levő ruhával.

Én ezt az élményt semmiért el nem cserélném. Szeretem, hogy ilyen vagyok. Szeretem, hogy bátor vagyok. Köszönöm Marshall és EMK!
Így fürödhetek hűvös, áradó hegyi patakban, ébredhetek autóban egy távoli szigeten a vulkán tetején várva a hajnalt, beszélgethetek idegen emberekkel lelkük rejtett dolgairól, mondhatom azt egy szerettemnek: most nem, és beszélhetek (végre) egyszerre 150 nőnek az EMK-ról, anélkül, hogy félnék.