Életjel

Már megint rég írtam. Amikor erre gondolok, csalódott és elkeseredett leszek, mert következetességre és kiszámíthatóságra van szükségem, ezért azt kérem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e minimum havi egy bejegyzést írni a tréning-meghívókon kívül! Erre a szándékomat ki tudom fejezni.

Pedig előző bejegyzésemre régi, számomra kedves ismerősömtől privát levélben bíztatást, megerősítést kaptam. Ami akkor napokig lelkesített, hisz legutóbb vagy 10 éve találkoztunk és kellemes meglepetés volt az is, hogy ennyi idő után megkeresett, az is, hogy olvassa a blogomat. Ezt ezúton is köszönöm Gy. B. L-nak!
Aztán jöttek a mindenféle beszélgetések és bemutatók, pl. a Marshallról való megemlékezés, a Lilaköd, vagy a múlt szombat a XVIII. kerületben. Ezeken pedig az az öröm ért, hogy számomra ismeretlen emberek jöttek oda hozzám azzal, hogy "olvaslak ám!". Megható élmény ez számomra. De mégsem írok ...

Miért, miért, miért? Kérdezgetem magam. Elfogadható választ pedig nem tudok adni. Tulajdonképpen semmilyen választ nem adok. Csak a kérdés van. Újra, meg újra.
Az egyetlen érv: visz az élet és mindig van más.
Fontosabbak? Nem. Csak ugyanannyira fontosak, mint blogot írni.

Aztán jön az ötlet, hogy írjak, amikor takarítanom kell magamban. Amikor úgy találom, hogy "már megint behívtam egy megszállót", azaz egy témát, vagy egy embert hurcolok a gondolataimban: több, mint 5 percig, öt óráig, öt napig. Teszem ezt úgy, hogy nem öröm, hanem feszültség miatt cipelem.
Nem is volna rossz megoldás ... , de mi van, ha ő is olvas. Ha magára veszi? Ha kritikának hallja? Akkor felvehetem újra, hisz ahhoz, hogy őt értsem, előtte levegőhöz kell juttatnom magam. (Pl. most is azt gondolom, hogy jó néhányan az EMK-s csapatból kibuknak a "kell"-eken.)
Tehát félelemből nem írok??? Na, ez meg szerintem megengedhetetlen. Hisz egyértelműen elköteleződtem a szeretet alapú lét mellett!! Ejnye-bejnye, akkor hogy hagyhatom, hogy a félelem uralljon?
De közben tényleg szeretem kritikus énemet (szakzsargonban a sakálomat), mert felhívja a figyelmem a kibillenésekre, ahogy most is tette ...

Akkor most fontos volna leülnöm és összebékítenem ezeket a belül vitatkozókat.
Igen, de közben megszomjaztam és -éheztem, szóval előbb készítek egy kávét. Amíg megiszom, olvasok pár sort az aktuális könyvből. Aztán ideje előkészítenem a szobát, a tálcát, mert fél óra múlva kezdődik a munka, csenget a mai első ember ...
Vége a munkaidőnek, de még egy falatot nem ettem, úgyhogy most gyorsan összeállítok egy salátát. Csöng a telefon, Bori keres ... Végre étel! Na most lehetne írni ... De a fejem, mint egy üres vödör, olvasni sem vagyok képes, nemhogy írni!
Hááát jó, akkor majd holnap ...

Tehát valahogy így marad el, hogy írjak. Mert élek a pillanatban, a jelenben, ami új és új szükségletek felbukkanását hozza. Persze a mentálhigiénére is sor kerül az erdei séták (testmozgás), a barátnőkkel való beszélgetések, a szerda esti találkozók, vasalás, mosogatás, vagy éppen tusolás közben. De hát akkor ebből sem lesz blogbejegyzés :(.

Pedig van, aki várja. Tegnap is rákérdezett valaki a telefonbeszélgetésünk során, hogy mikor?? De hát pont most meséltem el Neked, hogy mi van velem! Akkor miért olyan fontos, hogy írásban is ... ? Ráadásul nyilvánosban?

Na, de most!! Valaki lemondta a mai ülésünket, mert a férjét kell kórházba vinnie. Tudom, hogy tényleg kell. Szóval írhatok :)!! De mit?

Hogy élek. Hogy dobog a szívem. Hogy fontosak vagytok nekem mindannyian, akik veszitek a fáradságot és olvastok!

Egyébként elégedetté tesz, hogy Bori lányom megkapta első diplomáját, hogy a kecskeméti "lányok" eljöttek a budapesti bemutatóra, hogy vasárnap délután zongorahangversenyt hallgattunk, hogy tegnap Juli megmutatta, hogy készítsek power-point bemutatót vasárnapra, hogy Judit barátnőm meghívott, meséljek kb. 150 nőnek az EMK-ról, hogy Redő Juli külön felhívott az EMK-s játékgyűjteményük bemutatója miatt.
Szomorúvá tesz, hogy a két utóbbi program időben egybe esik, ezért választanom kell, hogy Laci fiam messzire készül, hogy a legjobb szándékom mellett is van, aki kritikát hall a szavaimból és nem szükségleteket, hogy valaki szerint a szomorúságom csak másodlagos érzés, pedig én elsődlegesen reagálok vele dolgokra.
De hát én egy esendő ember/nő vagyok. :)