Ugyanis anyu még 5-6 hónapig velem volt, annak ellenére, hogy eltemettük. Ez új élmény volt, mert apu eltűnt már a halálakor.
Ott volt reggel, amikor az ágyamra feltettem az ágytakarót, emlékeztetve rá, hogy amikor kislányként rám maradt a dupla ágy bevetése, melyre falusi szokás szerint felhalmoztam a dunyhákat, aztán ráterítettem az anyu által horgolt hatalmas és gyönyörű ágytakarót, feladatom lett volna szépen elegyengetni az oldalát és tetejét ennek az építménynek. Sosem sikerült úgy, ahogy azt ő, vagy akár a nővérem megcsinálta. Pedig utóbbi még a trükkjét is megmutatta. A hosszú nyújtófát használta a simára igazításhoz. Én nem voltam sem elég magas, sem elég erős ahhoz, hogy alaposan lenyomjam a duzzadó dunyhákat. Minden áldott nap utánam igazította valamelyikük, hogy a látvány tökéletes legyen, én pedig naponta szégyelltem magam a sikertelenségemért.
Ugyan most együtt derültünk azon, hogy a dunyhák eltűnésével ez a gondom megszűnt, mégis valahogy furcsa volt, hogy minden reggel végignézi anyu az ágyazás folyamatát és kommentálja. Ugyanígy ott volt, mikor mosogattam, szintén emlékeztetve rá, hogy alig 10-11 évesen, amikor ebéd után mosogattam a hat tagú családra, azt gondoltam, hogy a fedőknek elég a tetejét elmosni, hisz azok nem érintkeznek az étellel, legfeljebb a tetejük porosodik. Egyszer aztán a törölgetés során csupa piros zsír lett a konyharuha, mert az aznapi gulyásleves gőze bizony rajta maradt. Egy életre megtanultam, hogy a fedők nem csak hasznosak, hanem piszkosak és zsírosak is főzés után, tehát alapos mosogatást igényelnek.
Számtalan ezekhez hasonló élményem volt tehát anyuval. Eleinte örültem, hogy ott van, hogy nosztalgiázunk, kuncogunk, esélyem volt jó pár gyermekkori élményem felidézésére. Egy idő után viszont felmerült a kérdés, hogy most már mindig így lesz? Sosem leszek egyedül? Ijesztő volt a gondolat. Mi lesz a számomra oly fontos önrendelkezéssel és szabadsággal?
Amikor aztán előkerültek nővéremék padlásáról a családi fotók, kettesben átválogattuk őket, együtt emlékezve, majd egyszer összebeszéltünk vele és öcsénkkel, így együtt mentünk el a temetőbe, anyu tényleg "elment".
Volt egy másik, ennél jóval hosszabb ideig tartó félelmem is.
Mácsai Pál szájába adták a Terápia című sorozatban apukája halála kapcsán azt a két mondatot, hogy: "Többé már nem leszek senkinek a gyereke. Már nincs senki köztem és a halál között."
Nagyjából két héttel a temetés után hallottam ezeket a mondatokat, melyek mellbe vágtak, mert pontosan kifejezték azt, amit éltem. Ugyanis folyamatosan halni készültem én magam is. Amikor lépcsőn mentem lefelé, a 2., 3. foknál rendszerint megszédültem és elfogott a pillanatnyi pánik, hogy lezuhanok. Utcán átkelve egy hirtelen felbukkanó, gyorshajtó autó által való elüttetéstől tartottam.
Előre sajnáltam magam, hogy sosem találkozhatok majd az unokáimmal, mert nem élem meg a születésüket. Az önsajnálat mellett ez komoly szorongást is okozott.
Ami pedig a legbizarrabb megnyilvánulása volt a szorongásnak, hogy őrült tempóban igyekeztem befejezni a hímzést, amin éppen dolgoztam, hogy elkészüljek vele, mielőtt meghalok. Kétségbeesetten gondoltam öltögetés közben arra, hogy az a rengeteg minta és fonal, ami rám vár még, sosem kerül használatba, mert bármely nap bármely pillanatában megszűnhetek élni.
Nevetséges? Az. Őrületes átélni? Igen.
Nem segített az a gondolat sem, hogy ha ezt még forgatókönyvben is megírják, szakemberek tudnak az élmény létezéséről, akkor ez a gyász folyamatának viszonylag általánosan tapasztalt része lehet. Az sem segített, hogy néhány embernek eleinte félve, később nyíltan beszéltem a félelmeimről. A szorongás maradt. Megerősítődött a gondolattal, hogy a félelem komoly teremtő erő.
14 hónapon át vártam minden pillanatban bekövetkezhető halálomat anélkül, hogy annak lehetségességéhez a korábban bennem lévő elfogadás csatlakozott volna. Helyette a félelem, időnként rettegés volt a megélésem. Mert a tény elfogadása helyett a várakozás töltött el éjjel-nappal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése