Elvesztve önmagam
Az elmúlt nagyjából három-négy hónapban régről ismert helyen jártam. Depresszióban.
Ahogy visszatekintek, az oda vezető út hosszabb volt, mint az ott lét. Nyár közepén indultam, mikor fiatalabb lányommal sétálva belerúgtam egy járdaszélbe és megrándult jó néhány ideg, ín, izom a jobb lábfejemben, bokámban. Mivel én egy gyaloglós nő vagyok, a hirtelen erős fájdalom, és utána a szinte járásképtelenség megviselt. Azt hittem, némi pihentetéssel rendbe jön a lábam, de nem így lett. Szerencsére gyalogolni hamar újra tudtam, de lépcsőt járni, felhúzott lábbal ülni nem ment és bizonyos egyéb lábmozdulatok hosszú hónapokig fájdalommal jártak. Aztán fél éven belül négyszer térdre estem jártomban-keltemben az utcán. Hol a fájdalom, hol a sokk, hol a traumatizáltság élménye tört rám. Majd mindezek miatt elmentem családfelállításra, mert úgy láttam, hogy amit az EMK-val lehetett, kikutattam, de még van itt valami általam el nem érhető. Szokás szerint bizalomtelien indultam haza, a lábam sokat javult azóta, újra tudok lépcsőzni, stb. Ugyanakkor pár hét után valami gyanús lett számomra. Újra többet ettem, mint ami valójában jól esett. Édességet is. Egyre többet. Nem mosogattam napokig. Ha már úgy állt a helyzet, beindítottam a mosogatógépet, amit amúgy évente jó, ha 4-5 alkalommal használok. A takarítást halogattam. Az itteni bejegyzésekről lebeszéltem magam. Szabotáltam a gyaloglásra felszólító belső kérelmet. A növényeimet akkor öntöztem meg, amikor már látványosan kókadoztak. El-elhagytam az ágyazási szertartásomat. Sőt, még a hímzést is sokat hanyagoltam. Ami már valódi kór-tünet nálam. Sorolhatnám szépen tovább, mi mindent nem tettem meg magamnak magamért. Persze belül is egyre kedvetlenebb és erőtlenebb lettem.
Mindez valahogy rendjén valónak látszott. Ugyanakkor gyanúsnak. A fejemben kerengő gondolatok nem tetszettek, mert nem tűntek számomra igazaknak. A közelgő elmúlásról, a feladásról, a remény és esély elveszettségéről szóltak.
Azt feltételeztem, hogy most valójában gyógyulok, csak ahhoz, hogy jobb legyen, most előbb rosszabb. Na jó, de meddig? Akkor figyeljek már arra, hogy mit hoz fel a csend, a gyaloglás a lelkemből. Lassan meghallottam, és néhány napja meghajoltam szeretett anyai nagyanyám sorsa előtt (persze a megértés után legalább három héttel, mert értelem szerűen halogattam a cselekvést). Másnap, még Depresszióban, utolsó cseppként, kaptam egy számomra fájdalmas hírt kedves barátnőmtől, a Színező tulajdonosától.
Következő reggel arra ébredtem, hogy megint sürgetően dübörög bennem az élet, én pedig kész vagyok elkezdeni újra járni.
Ma reggel pedig ráláttam arra, hogy a hely, ahol az elmúlt hónapokat töltöttem, nekem nem csak, hogy ismerős, mert valaha éveket töltöttem ott, hanem kényelmes is. Szinte szeretem.
Olyan szelídek a fények ott, semmi éles kép. Mondhatni szem kímélő. Ugyan jár egy állandó, tompább-erősebb szorongással, de a felelősségvállalás kényszere is elkerül. Átjárja a tudat, hogy én nem tehetek semmit. Az élet erősebb, én kiszolgáltatott vagyok a koromnak, a természet és az állam rendjének (vagy az utóbbi rendetlenségének?). Az elmúlás elkerülhetetlen, minek erőlködjek? Annyi mindent megtettem már eddig, annyi változásra voltam képes, hát ennyi fért bele. Többre nincs erőm, kapacitásom ... Szóval az egész a gyengédség, elfogadás és belátás látszatába is szépen be van csomagolva arrafelé. Az önsajnálat pedig szeretetnek tűnik ott,
Hogyan gazdagított az élmény? Mert gazdagított. Az empátia készségemben. Mostanáig azokhoz az emberekhez magamban nem igazán tudtam közel kerülni, akik beleragadtak az önsajnálatba és felelősséghárításba. Megértettem és elfogadtam őket, de valami távolságtartás megmaradt bennem "az életbátorság és életösztön hiánya" ítéletem miatt. Most megtaláltam a(z időnként) közös értékrendet a meghitt otthonosság tekintetében velük. Aztán majd meglátom, ezt gyakorlattá tudom-e tenni ;).
Fotó: saját
