Hétfő délután sétáltam az őszi erdőben a Buda feletti hegyeken és elhatároztam: írok Neked, Rólad, kettőnkről.
Hisz ma valaki más lennék, ha nem ismerlek meg.
22 év. Sok idő. Volt benne, amikor rajongtam, amikor dühöngtem, amikor tehetetlen voltam, amikor szerettem és mostanában szemlélem, mi törénik. Ha felbukkan a neved, magától értetődő a tisztelet, elismerés és megbecsülés.
Emlékszem első közös csoportunkra Ken Cadigennél, milyen elbűvölten hallgattam a tolmácsolásod. Példaképnek láttalak abban, hogy lehet 3 gyermek mellett egyedülállóként is sikeres karriert befutni, ugyanakkor komoly önismereti munkába merülni. Másokat inspirálni, velük közös álmot álmodni, sőt meg is valósítani.
Egy közös álmunknak köszönhető életem egyik nagy szerelme, az Erőszakmentes Kommunikáció, hisz az általad kitalált és közösen megvalósított konferencián volt először Marshall Budapesten, aztán még sokszor vendégünk.
Emlékszem a Frank Cardell által vezetett csoportok ízeire, élményeire, melyeken szintén osztoztunk.
Volt idő, mikor Clarissa Pinkola Estes szavai nyomán anyáim közé soroltalak, volt, hogy testvéremnek tekintettelek, máskor kolléganőmnek.
De a legnagyobb ajándék, amit kaptam töled, az az, hogy tudok ma nemet mondani. Mert a sok közös érték mellett azért különbözünk is. Te pedig olyan szépen és kitartóan tudsz kérni. Tehát, hogy önmagam maradhassak, megtanultam, hogy a "nem" szó kimondása gyakran a legnagyobb szeretet és bizalom kifejeződése. Örökké hálás leszek Neked ezért a felismerésért. Mert így önmagát valóban becsülő anyává, barátnővé, gyermekké, partnerré váltam a kapcsolataimban. Így lehet blogom címe is az, ami. Köszönöm, hogy tanítóm vagy!
Köszönöm a körtáncokat, ahol egymás kezét fogtuk, az angol nyelvórákat, ahol mondókákat kántáltunk, a könnyes kacagásokat, a közös étkezéseket, az izzadságos szervezőmunkákat, a Pasaréti úti lakás otthonosságát, a pörgő ölelést Ken csoportjain való találkozásunkkor, mikor felkaptalak örömömben, hogy látlak. Köszönöm, hogy figyelemmel kísérted Bori lányom amerikai blogját, a beszélgetéseket közös ismerőseinkkel, amikor Te voltál a téma, az utazást az Őrségből, mikor Franket fáradtan megautóztattuk és rám szóltál, hogy a hiszti nemzetközileg érthető szó, és az autódban néha órákig tartó beszélgetéseket. A gyermekeidet, hisz mindhárman barátaim. A történeteket anyukádról. A Barbara Streisand-os fényképedet a szobád falán. A korai szerdák kezdőköreinek némaságát, amit kb. négy év után megelégelltem. A Szent István körúti lakás összejöveteleit. A munkát, amit végeztem az alapítványnak. A piliscsabai és dobogókői csoportokat. Csergő Csabát, akitől az első felkérést kaptam, hogy tartsak tréninget. Az "Évák" barátságát. A várakozást az Óbudai Gimnázium előtti téren, amikor találkát kértél tőlem Sebastian halálakor és nem jöttél el. A töretlen élményt, hogy fontos vagyok Neked. Legutóbb pedig, hogy nálad találkozhattunk Ike-kal.
Valójában végtelen a felsorolás.
Köszönlek Téged! A 22 évnyi erősebb, vagy halványabb, de folyamatosan meglévő szeretetet!
Megkönnyeztem...
VálaszTörlés