Én mindent megtettem, de ...

Erőszakmentes Kommunikációs kezdő tanfolyam

Oly gyakran van bennünk az a gondolat, hogy "mi mindent megtettünk, de mégsem úgy lett, hogy szerettük volna". Bár tesszük a tőlünk telhető legtöbbet, legjobbat, mégis valahogy félresikerülnek köztünk a dolgok. Van, aki egyszerűen továbblép, remélve, hogy a következő emberrel majd könnyebb lesz. Mások nem szeretnék kidobni a befektetett időt és energiát, így fogukat összeszorítva valahogy kibírják a folytatást.

 
Az EMK segíthet abban, hogy megértsük mi megy félre. Sőt megmutatja, hogyan változtathatunk annak érdekében, hogy a folytatás másként, mindenki számára megnyugtatóan alakuljon köztünk. Nem csak a párkapcsolatban, de gyermekeinkkel, szüleinkkel, a munkahelyünkön is.

Az őszi tanfolyam résztvevői írták: "Választ kaptam arra, hogy időnként miért alakulnak ki kellemetlen beszélgetések köztem és mások között." "Számomra azért volt különösen fontos ez a képzés, mert bár már pár éve tanulom az EMK-t, de az alapokat ilyen részletesen még sehol se vettük át és gyakoroltuk be." "A képzés sokat segített abban, hogy tudatosítsuk az érzéseinket és szükségleteinket, és, hogy megértsük, hogyan válnak ezek az életünk - hétköznapjaink - mozgatórugóivá." 
Ahogy azóta is hallom tőlük a visszajelzéseket, apróbb, vagy nagyobb sikerélményük szinte naponta van. Nekem meg ugye már két évtizede :).

Azért, hogy minél több ember élhesse át ezt a fajta sikerélményt, új tanfolyamot indítok. 

A tematikában szerepel majd: általánosan az Erőszakmentes Kommunikációról; a konfliktusok kialakulásának leggyakoribb okai; az ítélkezés, mint jó barát; a szándék felismerése; alaposan a négy lépésről; különbségtétel a vélemény, ítélet, illetve tényközlő megfigyelés között; saját érzés és szükséglet lista összeállítása; a kérés, ami gyakorlatiassá teszi az EMK-t; érzések, melyek másként ébrednek fel bennünk; nemet mondani szeretettel; megbecsülést, köszönetet kifejezni az egyenrangúság megőrzésével; mi is az az empátia, amit manapság annyit emlegetünk.

.

Az őszi csapattal jól bevált új rendet követve összesen nyolc szombaton találkozunk majd,  úgy, hogy közben azért minden harmadik hétvége pihenő marad a családoknak. 

A tanfolyam időpontjai (Húsvét miatt): április 2., 9., 23., 30., május 14., 21., június 4., 11.

Helyszín: Bp. I. Tigris u. 12. (Színező), 20-as kapucsengő
Jelentkezés, ár és egyéb részletek: +36302515554, jszentpeteri@gmail.com (subject: EMK), illetve Messenger-en: Julianna Szentpéteri
Létszám: 4-12 fő között (több jelentkező esetén 2 csoport indul majd, a második az adott hétvégéken vasárnaponként)

Szeretettel várom az érdeklődőket!
Julianna

 

Megszállottság nélkül

 

, egyszerűen szeretettel.

Úgy tűnik, új fejezet indul el bennem az Erőszakmentes Kommunikációval  kapcsolatban. 

Ahogy lassan dolgoztam fel az elmúlt évben a nemzetközi akkreditációs folyamatomat, a feltételezésemet, hogy hol helyezkedem el az EMK hazai világában, önmagammal kapcsolatban megszületett némi tisztánlátás és megértés. 
Mindig is magasra helyeztem a mércét, kit tartok elég jó EMK-snak, hisz az a 3 ember, akit leginkább tanáromnak tekintettem 2 évtizeden keresztül, igazán nagyszerű példakép volt szerintem. Marshall, mint ennek az egésznek az atyja, Nada, aki felhívta a figyelmünket jó néhány finom részletre, melyen elcsúszhat az erőszakmentesség, még ha formailag látszólagosan meg is felel,  és Trish, aki gyengedségével és szelíd elfogadásával megmutatta, milyen az igazi empátia. 

Hozzájuk szerettem volna felnőni. Többek között azért is nem kezdtem bele oly sokáig a nemzetközi  akkreditációs folyamatba, mert azt gondoltam, még nem tudok eleget hozzá. Ennek a szintnek az elérése hajtott engem két évtizeden keresztül. (Nem számolom bele azokat az éveket, amikor pusztán saját használatra tanultam, gyakoroltam.) Ha nem is tudatosan, de otthon, a családban, magánéletben, barátokkal is ez a szenvedélyes elköteleződés hajtott: elég jónak, hozzájuk hasonlóan jónak lenni.  
Amikor másoknak mutattam, magyaráztam tanfolyamokon az alapokat, vagy trénerképzőn a hitelességet, az e három személytől megszerzett tudást igyekeztem maradéktalanul tovább adni. Sosem megalkudni, a legjobbat, legtöbbet adni --- és viszont várni. Ezek az elvárások űztek nappal és éjjel egyaránt. A második 10 évben nem is nagyon szólt másról az életem :). Az önazonosság tudatom kimerült abban, hogy én EMK tréner vagyok. 

Nekem ez egészen rendben volt. Hisz ki vágyik többre, mint az állandóan megélt szerelemre?

Aztán belekezdtünk az akkreditációs folyamatba és döbbentem tapasztaltam, hogy a társaim közül többen nem ugyanúgy vannak benne, mint én. Majd beleláttam, hogy megy ez nemzetközi szinten és meghökkentem, mert úgy tűnt, hogy ott is eltérő sok minden a korábbi elképzelésemhez képest. 

A kezdeti csalódottság és fájdalom után, némileg felocsúdva, eldöntöttem, nem számít, mások hogy, s mint, én akkor is a saját célkitűzésemet követem. Azért némileg kábán. (Tudjátok, milyen az, mikor beverjük a fejünket ... Felállunk, megyünk tovább, de csak bizonyos dolgokat észlelünk, fogunk fel abból, ami történik, mert az ütés helye bizony még fáj és szédülünk is jó darabig.) Egyedül a célkövetés vitt vagy 2 éven át - automata pilótára kapcsolva :).

Ennek a 20, illetve az utolsó 4 évnek a visszaidézése, összegzése közben rájöttem, hogy az akkreditációs folyamatom során, valamikor a második év vége felé végre megláttam, hogy egy ideje bizony nem verem le a saját magam által oly magasra tett lécet. Az ellenőrzésre, hogy valóban így van-e, kellet még másfél év :)).
Így 25 és fél év tanulás, gyakorlás, megszállott igyekezet után megérkeztem.
Én valójában nem a papírért, címért, hanem ezért a megnyugvásért hajtottam.
A saját magamtól jövő elfogadásért, elismerésért.
Ugyanezért nem tudtam mit kezdeni az ünneplésekkel. Az ünneplésre, újongásra, gratulációkra nem vágytam. Csak a csendes derűre, megpihenésre, mert végre hazaértem, arra a helyre, ahova 1996 pünkösdje, illetve 2000 nyara óta kímélet nélkül igyekeztem. 
 

Megérteni és megszeretni

 

Megérteni és megszeretni

Erőszakmentes Kommunikáció kezdő tanfolyam

Valaki megkérdezte tőlem múlt csütörtök este, hogy mióta foglalkozom az Erőszakmentes Kommunikációval. Amikor kimondtam válaszul, hogy 25 éve, magam is megdöbbentem. 

 Szóval volt elég időm ez alatt a 25 év alatt, hogy megértsem, beszélgetés nélkül nincs igazán kapcsolat. No és azt is, hogy amikor valamiért a hozzánk közelállókkal elveszik a kölcsönös megértés, esetleg egymásra sem tudunk nézni, annyira haragszunk, akkor az segít, ha valamelyikünk vesz egy nagy levegőt és elkezd beszélni. Ezen a ponton még szinte bárhogy. Mert a legelső lépés a szándék a kapcsolatra. Viszont azután sem mindegy, hogyan folytatjuk. Ekkor segíthet az Erőszakmentes Kommunikáció, hogy a lehető legegyszerűbben és leghamarabb visszaálljon köztünk a megértés, elfogadás és bizalom. Bizalom abban, hogy valójában egy oldalon állunk. Bizalom a kölcsönös szeretetben. 

Hosszú szünet után

 eljött az idő, hogy újra indítsak csoportos EMK tanfolyamot. Leginkább azért, mert van néhány ember, aki tőlem szeretne tanulni. 

(Szerencsére ma már elég sokan ismerik,  használják és tanítják itthon az EMK-t, ugyanakkor mindannyian saját magunkon átszűrve tesszük azt. Így minden érdeklődő megtalálhatja azt az embert, aki az ő számára legemészthetőben mutatja be és adja át a tudását.) 

Miből is áll velem egy tanfolyam? A kezdő kurzus 60 órás, azaz 8 teljes nap. Először én beszélek elég sokat, hogy bizonyos alapfogalmakat tisztázzunk, aztán végigmegyünk az EMK mondat 4 lépésén. Előkerül a düh, szégyen és bűntudat, mint némileg speciális érzéscsoport. Meglátjuk, hogy lehet mások kérésére úgy nemet mondani (amikor azt szeretnénk), hogy azt ne önmaguk elutasításának hallják. Végül, de nem utolsó sorban, szóba kerül a köszönet, mint az elismerés és megbecsülés kifejeződése.

A tanfolyam arra szolgál, hogy a résztvevők begyakorolják önmaguk őszinte kifejezését a leginkább érthető módon, illetve, hogy a másik szavai mögül kihallják a valódi üzenetet. Előkerülnek személyes, egyéni példák, hogy a gyakorlás még hatékonyabb legyen. Ugyanakkor elkerüljük a "mély belemenést", mert bár az EMK arra is használható, viszont ez tanfolyam lesz, nem műhelymunka.

Tehát:

A tanfolyam napjai: október 2., 9., 23., 30.,  november 13., 20.,  december 4., 11.

Ideje: ezeken a szombatokon 10.00-18.00 óra között,  2-3 rövidebb és egy hosszabb ebédszünetet beiktatva

Helyszín: Bp. I. Tigris utca 12. 20-as kapucsengő (Színező)

Csoportlétszám: maximum 12 fő, mert a hely mérete ennyi embert enged :)

Reménykedem, hogy tudunk végig személyesen találkozni.

Jelentkezés és ár egyeztetése: jszentpeteri@gmail.com (tárgy: emk tanfolyam), +36302515554, illetve messengeren - Julianna Szentpéteri

Aki szeretne addig is foglalkozni a témával, annak szeretettel ajánlom Marshall B. Rosenberg PhD. A szavak ablakok, vagy falak című könyvét (Agykontroll Kiadó), illetve a vele készült videókat, pod-castokat. 

Szeretettel: Julianna

A CNVC akkreditált trénere

Rólam több információt az emkkozosseg.hu oldalon az oktatói bemutatkozásomban találhattok.  

Fotó: saját

Határok felismerése

Idejét sem tudom, mikor jártam itt utoljára. Nem azért, mert nem zajlottak bennem a dolgok, hanem pont, mert rengeteg minden történt, így képtelen voltam egy-egy témát kiemelni. Az volt az élményem, minden mindennel összefügg, így, ha belekezdenék az írásba, akkor hónapokig fel sem állnék a klaviatúra mellől. Mostanra, megkönnyebbülésemre, több minden letisztult bennem, ezért van kapacitásom meg is osztani pár dolgot :).

A nemzetközi akkreditációs folyamat volt az egyik, ami sok feldolgozni valót adott. 

Először is, sok segítséget kapva G. Julitól, 12-en indultunk el, egy csapatként. Legalábbis az én fejemben. Aztán menet közben kiderült, hogy nincs mindenkinek rendben ez a felállás, illetve vannak, akik ugyan jelentkeztek a folyamatra, de nem voltak tisztában annak miben létével. Ezért, amikor lassan előkerültek a részletek (időben, anyagilag és belső munkában ez mivel jár), utóbbiak csendben lemorzsolódtak. Akiknek pedig maga a szereposztás nem volt rendben, azok vagy egyedül folytatták tovább, vagy nem csendben, hanem adott esetben nagyon is nagy zajjal léptek odébb.

Mondanom sem kell, mindeközben nekem voltak reakcióim, azaz sok szükségletem érintődött meg, így időnként heves érzelmekkel reagáltam. Íme néhány dolog belőlem.

Amikor azt láttam, hogy ugyan szavakkal elhangzik, mennyire hálásak néhányan azért a segítségért, amit G. Julitól kaptunk, ugyanakkor 3-nál sokkal több alkalommal megmondták neki, hogyan másként kellene még több dologgal hozzájárulnia az ő életük gazdagításához, akkor döbbent és felháborodott lettem, mert megbecsülésre és józan belátásra volt szükségem. Ezért magamtól azt kértem, mondjam meg, kész vagyok-e a saját jólétemről gondoskodni és mielőtt tőle kérek, háromszor átgondolni, van-e más mód az aktuális szükségleteim kielégítésére. Erre igent mondtam. Illetve ugyanezen szükségleteim miatt azt is kértem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e arra, hogy amikor ő kér segítséget tőlem a folyamat során, arra, ha tudok, mondjak igent. Szintén igen lett a magamnak adott válasz.

Egy másik nagy lépés volt, amikor felismerve, hogy csak én hittem a 12 ember közös értékrendjét, de az a valóságban nincs, megkerestem, kik azok mégis a csapatból, akikkel ezt megélem. Egyszerre meglepett és megkönnyebbült is lettem, amikor azt találtam, hogy itt szorosan 2 emberrel vagyok közös értékrenden, akikkel a legelején is voltam. Ezen túl örömmel konstatáltam, hogy velük ez a közös értékrend az elmúlt 2 évben csak erősödött, ami az akkreditációs folyamatot illeti.

Magammal kapcsolatban is tisztábban látok és sokkal higgadtabb vagyok. Még jobban letisztult bennem, mennyire értékes és szent számomra az EMK, ahogy azt a kezdetekben megtanultam Marshalltól, Nadától és Trishtől. Abba a csapatba tartozom, akiknek nem csak a szellemiség, hanem az eszköz is igen fontos és igyekszünk azt tisztán tartani.

Illetve megértettem, ami valójában mindig is egyértelmű volt, hogy nem a világot akarom megváltani a sok év alatt felszedett tudásommal, hanem "egy kis udvart akarok söpörni", pont akkorát, amivel jól elbírok. Pont azért, mert a hitelesség és az élő, harmónikus, bizalomteli kapcsolat a körém kerülő emberekkel mindent visz. 

Azért is, mert nagyon fontossá vált menet közben a munka és magánélet egyensúlya. Nagyon nagy változás bennem, hogy ma már nem a magánéletem szolgálja a munkámat, hanem a munkám a magánéletemet. Megértettem és elfogadtam, hogy a korábbi sok évben a család fenntartása miatt a munkám túl nagy hangsúlyt kapott, de hogy akkoriban is a család, azaz a magánéletem/ünk volt a cél. Ez a felismerés egy ideje azt is eredményezi, hogy engedélyem van magamban az éves szabadságra, a hétvégék saját célra való felhasználására, valamint a legalizált (nem ellopott) kultúrális életre. No és persze a kézimunkáimra :)).

Szóval számomra az akkreditációs folyamatom eddigi legnagyobb eredménye, hogy elvált a magánember/nő a dolgozó lénytől. Ami azt a döbbenetes eredményt is hozta, hogy ma már nem az EMK a mindenem. Fontos része az életemnek, tudom, mennyit tudok (nagyon sokat), továbbra is életem egyik alapja és fókusza, de a megszállottságom és az ebből fakadó egyfajta vakságom megszűnt.

Köszönöm ezt a társaimnak és az assessorainknak. A viselkedésükkel, hozzáállásukkal erős katalizátorok voltak e folyamatomban.

Fotó: "Mirabilia" keresztszemes hímzésminta, a címe "English roses", tervező Nora Corbett (1995)

Anyukám 89

Évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy beköltözik egy "otthonba". Miután már nem tudta ellátni saját magát a látása erős romlása miatt és, mert gyakran elesett valami egyensúlyérzékelési probléma miatt.
Vándorolni sem akart közöttünk, 4 gyermeke között. Van saját szobája, teljes ellátása és állandó felügyelete.
Én rendszeresen felülök a vonatra, hogy oda-vissza 6 órás utazással és nagyjából egy órányi gyaloglással elérhessem, láthassam, simogassam, megöleljem és vigyem neki mindazt, amit kér, illetve amivel én szeretném ellátni.

Legutóbbi ottlétemkor megint tanultam valami igazán fontosat. Arról beszélgettünk, hogy mennyire elfáradt, milyen nehéz már élnie. Szó szót követett, mesélte és tapasztaltam, hogy abból, amiket tőlem/tőlünk kap, időről-időre egyszercsak nem talál dolgokat. Valaki "megszabadítja" tőlük.
Ez az egyik oka a kedvetlenségének, mert már nem tud annyira bízni az emberekben.

A másik, hogy nincs elég személyzet az otthonban, így az elmúlt 4 napban nem takarították a szobáját. Ez megint csak elkeseríti, mert bár nem látja rendesen, de érzékeli a piszkot maga körül. Márpedig világ életében fontos volt számára a rend, tisztaság, szépség.
Újabb ok az energiátlanságra, kedvetlenségre.

Aztán előkerült az is, hogy a látása romlásával valahogy szegényebbé vált az élete. Azelőtt rengeteget mozgott. Miután nyugdíjas lett, a kutyasétáltatásra való hivatkozással napi átlag 4-5 órát gyalogolt. Járta az erdőt-mezőt-patakot. Így tartotta karban a testét és lelkét, hisz közben sok szépség vette körül, a kutya pedig ragaszkodásával, odaadásával bőséges szeretetforrás is volt (ha nem lett volna elég az apukámtól, négy gyermekétől és 12 unokájától jövő figyelem).
Most viszont "beszorult" egy szobába, a hozzátartozók (beleértve engem is) akkor mennek hozzá, amikor tudnak, így sokat van egyedül.
Megint csak kedvetlenség lesz rajta úrrá, amikor erre gondol.

"Szóval elég már ez nekem, kislányom." A én szívem pedig sajgott közben.
Mert értettem.
Megértettem, hogy amikor 7 éve nagyon rossz állapotba került apukám halála és 2 combnyaktörést követő műtétek miatt, még hivatkozhattam arra, hogy szükségünk van rá, hogy szerethessük. Fontos lenne, ha részt vehetne az unokái esküvőjén, láthatná a dédunokáit, ha tapasztalhatná a tőlünk, gyermekeitől jövő szeretetet. Meg is gyógyult akkor.

Én pedig elmeséltem, mennyire hálás vagyok azért, hogy még mindig velünk van. Mert emlékszem nagyon, hogy amikor kislányként 2 barátnőm anyukája egy autóbaleset következtében majdnem meghalt, én azt kértem, hogy az én szüleim olyan hosszan legyenek nekem, amennyire csak lehetséges. Hogy felnőtté válhassak mellettük. Elmondhattam neki, a vállára hajtva a fejem, mennyire meghat, hogy ez így történt.
Ugyanakkor felfogom, és bár fáj, de el is fogadom, hogy neki már lassan elég.

Ott ültünk összebújva, a megértéstől és meghatottságtól pityeregve.
Egyszercsak azt hallottam tőle: "Össze kell szednem magam, kislányom." Aztán megismételte: "Valahogy össze kell szednem magam."
No és meg is tette. Lett ereje felkelni az ágy széléről, a "kocsijára" támaszkodva kikísérni engem a folyosóra, a lépcsőig, mikor elindultam haza.

Amit pedig megtanultam: nem elég, hogy ösztönösen igyekszem valamennyit visszaforgatni felé abból, amit kaptam tőle életem során. Tudatosabb szívvel és lélekkel kell látnom őt.
No és már nem kéréssel, hanem a számára fontos dolgok megadásával tudom meghosszabítani kicsit az életét.

Mert hogyan is vagyunk az idős emberekkel?
Látjuk-e, amikor ránézünk, egész életét? Kifejezzük-e felé való megnyilvánulásainkban a megbecsülést, a tiszteletet és elismerést?
Úgy állunk-e hozzá, hogy pont neki kell adni a legjobb falatot, a drágább, de puha datolyát? Ha nem kéri is, veszünk-e neki hajgumit és hajcsatot, mert látjuk, hogy zavarják őt a kóbor hajszálak? Ugyan nem látja, de elmossuk-e a bögréjét, poharát, evőeszközét, mert mi viszont látjuk, hogy piszkos? Viszünk-e neki abból a kézkrémből, ami nekünk is bevált? Megkapja-e azt a lepedőt, ami nem fog alatta össze-vissza csúszkálni, ha forgolódik? A hangunk, mellyel megszólítjuk, szeretettel teli-e? A kéz, amellyel érintjük, elég puha-e? Kap-e virágot a születésnapjára, akkor is, ha tudjuk, hogy 1 hétig, ha kitart, mert elfelejti öntözni?
Azaz látjuk-e az elesett, legyengült, tehetetlen emberben azt a sok értéket, munkát, eredményt, melynek létrehozása idejutatta őt, ebbe az állapotba? Igyekszünk-e széppé és teljessé tenni neki az utolsó napokat, hónapokat, éveket?

Én nagyon hálás vagyok a saját életemért, a gyermekeiméért, a kapcsolatunkért, a köztünk lévő szeretetért és kölcsönös elismerésért, a megújuló példamutatásért, drága anyukám! KÖSZÖNÖM!

Lábjegyzet egy kapcsolathoz

Töprengek.
Még nem tudom, mire fut ki ez az írás.
Mégis, számomra ismeretlen oknál fogva, az a feltételezésem van, hogy ide kell írnom, ami majd kibomlik ...
EMK-val és emberi kapcsolatokkal foglalkozó emberként sokféle viszonyba keveredek másokkal.
Amikor elkezdtem, még védőnőként és utána is sokáig azt hittem, mindenkit meg kell szeretnem, akivel dolgom akad. Az EMK-val való munkám első 12-14 évében ezért aztán nem is volt túl sok munkám, mert nem bírtam volna több embert megszeretni. No, nem a szívem befogadóképessége szabott határt, hanem abban való határom, hogy adni tudjak. Mély, megértő és elfogadó figyelmet, gyengédséggel, a szeretet érzésével fűszerezve és együtt töltött időt. Főleg az utóbbit ...
Sok bűntudatot okoztam magamnak akkor, mikor valaki olyan fordult hozzám figyelemért, elfogadásért, akivel nem akartam magánemberi viszonyba is kerülni.
Az eszemmel hiába tudtam, hogy ez "nem követelmény", egyszerűen nem tudtam másként. Persze senkit sem küldtem el, de rengeteg energiát fektettem bele, hogy őket is valóban megszeressem. Várjam, hogy mikor jönnek már.

Aztán, saját gyógyulási folyamatom egyik stációjánál megszabadultam ettől a kényszerességtől. Megmaradt a gyengéd, megértésre és elfogadásra törekvő figyelem bennem a munkámban, de már nem kell szeretnem mindenkit minden áron. Valahogy szét tudott válni a munka- és magánkapcsolataim rendszere. "Jóban" már csak azokkal akarok lenni, akik családtagok, vagy barátok.
A család egyszerű, adott a vérvonal, illetve "beházasodás" :)).
De hogy lesz valaki a barátom?? Kutakodva magamban arra jutottam, hogy 1., ha valakivel van közös érdeklődési körünk, így osztozni tudunk valamely örömben, 2., megosztjuk egymással a szabad időnket, 3., ha megélem a kölcsönösséget az élet szebbé tételében, a figyelemben, odafigyelésben, megértési szándékban és elfogadásban. Ebből fakadóan egyenrangúságot és egyensúlyt élek meg a viszonyunkban.
Mindezek alapja rendszerint - egy ki tudja, honnan származó - szimpátia.

No és akkor belép a szeretet kérdése. Ami lehet (kevesebbszer) érzés és (többször) szükséglet, mely cselekedeteken keresztül elégül ki.
Én manapság úgy gondolom, hogy akkor élek szeretetben, ha mindkettőre képes vagyok egy kapcsolatban, és mindkettőt tapasztalom a másiknál felém.

No és most jutottam a precedensemhez :).
Van egy nő az életemben 12-13 éve. Ez idő alatt sokat dolgoztunk együtt úgy, hogy tanult nálam, járt a csoportjaimra, gyakorlókra, mert úgy találta, hogy az általam élt és mutatott EMK kell neki. Így hát sok időt töltöttünk együtt. Ma már ő is tovább adja a tudását másoknak, egymás mellett haladunk a nemzetközi akkreditációs folyamatban.
Rég óta kéri, akarja, hogy szeressem. A sok együtt töltött idő, energia alap is lehet(ne) erre. Időről időre érzek is szeretetet felé. Látva az elkötelezettségét, van, hogy meghatódom. Amikor éppen nincs bennem valamely cselekedete, megnyilvánulása kapcsán elfogadás, le is ülök és tisztázom magamat, hogy aztán, amikor újra találkozunk, a szemébe tudjak nézni, akarjam őt érteni és elfogadni.
De amit annyira szeretne, hogy szeressem, nem megy. Részben, mert a szeretet olyan megnyilvánulásait várja tőlem, ami nem az enyém. Pl., hogy amikor találkozunk, az arcom és szemem ragyogjon fel, kitörő örömmel köszöntsem, öleljem meg hosszan és szorosan, egy időre tegyek félre mindent és csak rá figyeljek, hogy elmondhassa, éppen mi tölti ki őt teljesen. Nahát ezt én még a hozzám legközelebb állókkal is ritkán teszem. Esetleg, ha hosszú ideje nem találkoztam velük és már nagyon-nagyon hiányoztak.

Tehát neki nem adom. Nem azért, mert nem szeretem, hanem, mert nem szeretem. Mert ahhoz, hogy én szeressem őt, vagy bárki mást, oly módon, ahogy azt ő várja tőlem, meg kell élnem előtte a kölcsönösséget, egyenrangúságot, egyensúlyt, az egymásra szánt szabad időt.
Vele pedig ez sosem volt. Nem csatangoltunk együtt az erdőben, nem beszélgettünk az éppen olvasott könyvekről, nem mentünk együtt moziba, koncertre, nem néztük együtt a napfelkeltét, vagy éppen -lementét, nem táncoltunk együtt az esőben, ujjongva a szivárvány láttán, vagy nem borzongtunk együtt egy jéghideg patakban gázolva. Sosem kérdezte meg, most éppen mit hímzek, kötök, vagy horgolok. Egyszer sem olvasta a blogomat. Arra sem emlékszem, hogy csak úgy valaha is megkérdezte volna: no és hogy vagy, Julianna.
Nincs alapom arra, hogy szeressem ...

Közben pedig fáj a szívem, amikor látom és hallom, hogy ő ezt mennyire igényli.

E pillanatban pedig örülök és megkönnyebbültem :). Mert rájöttem, hogy ezt pedig én nem kérdeztem meg még soha tőle: mit kapna abból, ha én úgy reagálnék rá, ahogy azt ő akarja ...
Eddig mindig úgy vettem, hogy a szeretet a szükséglete, mert ő ezt mondta.
Ugyanakkor most feltámadt bennem a kétely. Végre látom, hogy utánajárhatok, rákérdezhetek, hogy ő pontosan mit is kapna ez által - mert gyanítom, hogy ez inkább megoldás, kérés (érezzek úgy, mint ő), nem pedig szükséglet. Ha együtt kiderítjük a szükségletét, elengedhetjük a megoldáshoz való ragaszkodást és lehet, hogy tudok olyat tenni, vagy mondani, amitől ő (is) megkönnyebbül.

A kapcsolatunk megkönnyebbül :)).


Fotó: saját

Saját képünkre formálni ...

Zajlik az élet, halad az akkreditációs folyamat és jönnek elő a különbségek a jelentkezők között. Ami sok feszültséget, időnként pedig csodaszerű egyetértést hoz.

Úgy találom, feszültségeink abból fakadnak, hogy mindannyian szeretnénk a saját képünkre teremteni az embereket, a világunkat. Amikor ezek a világok viszonylag hasonlók, akkor könnyebb a dolgunk egymással, amikor pedig nagyon eltérőek, akkor beáll a gyomor-, állkapocs- és gondolkodási görcs.

Én alig két hete ocsúdtam fel arra, hogy az elmúlt másfél évben többet ítélkeztem, mint az előtte való tíz évem során. Nagyjából ...
Döbbenetes felismerés volt.
Mivel erősen szerettem volna közösségben akkreditálódni, ezt összekevertem a közösséggel akkreditálódni kifejezéssel. Ettől bebeszéltem magamnak, hogy az időben egyszerre indulókkal mindenképp szeretnék megélni gondolkodási, értékrendbeli, sőt megoldásbeli hasonlóságot.  Görcsösen ragaszkodva ehhez a képzethez, csapdába kerültem. Mert vagy én voltam képtelen magamat a mások rólam alkotott álmává formálni, vagy csalódottan, dühösen, elkeseredetten vettem tudomásul, hogy az a kicsi világ nem tud létrejönni, amit én szeretnék, mert mások másmilyen világot akarnak.
Kétségbeesetten kerestem a saját világképem kapaszkodóit, de azok, mint egy viharos, áradó folyóban, hol felbukkantak, hol eltűntek. Így érzelmi cunamiból érzelmi tornádóba kerülve alig kaptam levegőt. Füzeteket írtam tele ítéletekkel és azok fordítgatásával.
Egy idő után ugyan megragadt a markomban az is-is gondolata, de ez nem volt elegendő, mert attól még maradt, aki az ő szép új világához ragaszkodik.

Amivel a legnehezebb nekem együtt élnem: a "mindenki szeressen mindenkit, mindenki legyen jóban mindenkivel" elképzelés.
Az, hogy fogadjam el embertársamat olyannak, amilyen, még csak megy az idő nagy részében. De hogy legyek mindenkivel jóban, sőt szeressek is mindenkit, az nem.
Nekem olyan elképzelésem van, hogy mindenkit szeressen valaki, lehetőleg sokan. Így létrejöhet egy háló, amiben ugyan áttétekkel, de kapcsolatban vagyunk egymással és megvalósulhat a békés egymás mellett élés elve. EMK-ul: mindenki szükséglete kielégülhet.
Pont ezért el tudom fogadni azt is, hogy van, aki azt szeretné, hogy mindenki mindenkivel jóban legyen.
Viszont nem tudom, hogy adhatom neki az álma megvalósulásának élményét, ha ugyanakkor én nem akarok mindenkivel 'csókos' lenni.
Mert szeretnék saját életet ...

Az a rádöbbenés, hogy becsúsztam az önuralom nélküli ítélkezés csapdájába, a megoldásokhoz való ragaszkodásba, örömömre sokat segített.
Előszedtem a saját világtérképemet és felakasztottam lelkem falára. Most tanulok vissza a belső iránytű használatába, hogy újra eljuthassak azon földrészekre, ahol én élni szándékszom.
Egyik a családom.
Másik a szenvedélyeim, a felfedezés földje.
Harmadik a barátságaim.
Negyedik pedig a 23 éve alakuló, folyamatosan változó EMK közösségem, melybe időnként valaki belép, valaki marad, megint más távozik, néha pedig én törlök egyeseket a névsorból.

Szóval zajlik bennem a saját akkreditáció :).