2020. szeptember 16., szerda

Határok felismerése


Idejét sem tudom, mikor jártam itt utoljára. Nem azért, mert nem zajlottak bennem a dolgok, hanem pont, mert rengeteg minden történt, így képtelen voltam egy-egy témát kiemelni. Az volt az élményem, minden mindennel összefügg, így, ha belekezdenék az írásba, akkor hónapokig fel sem állnék a klaviatúra mellől. Mostanra, megkönnyebbülésemre, több minden letisztult bennem, ezért van kapacitásom meg is osztani pár dolgot :).

A nemzetközi akkreditációs folyamat volt az egyik, ami sok feldolgozni valót adott. 

Először is, sok segítséget kapva G. Julitól, 12-en indultunk el, egy csapatként. Legalábbis az én fejemben. Aztán menet közben kiderült, hogy nincs mindenkinek rendben ez a felállás, illetve vannak, akik ugyan jelentkeztek a folyamatra, de nem voltak tisztában annak miben létével. Ezért, amikor lassan előkerültek a részletek (időben, anyagilag és belső munkában ez mivel jár), utóbbiak csendben lemorzsolódtak. Akiknek pedig maga a szereposztás nem volt rendben, azok vagy egyedül folytatták tovább, vagy nem csendben, hanem adott esetben nagyon is nagy zajjal léptek odébb.

Mondanom sem kell, mindeközben nekem voltak reakcióim, azaz sok szükségletem érintődött meg, így időnként heves érzelmekkel reagáltam. Íme néhány dolog belőlem.

Amikor azt láttam, hogy ugyan szavakkal elhangzik, mennyire hálásak néhányan azért a segítségért, amit G. Julitól kaptunk, ugyanakkor 3-nál sokkal több alkalommal megmondták neki, hogyan másként kellene még több dologgal hozzájárulnia az ő életük gazdagításához, akkor döbbent és felháborodott lettem, mert megbecsülésre és józan belátásra volt szükségem. Ezért magamtól azt kértem, mondjam meg, kész vagyok-e a saját jólétemről gondoskodni és mielőtt tőle kérek, háromszor átgondolni, van-e más mód az aktuális szükségleteim kielégítésére. Erre igent mondtam. Illetve ugyanezen szükségleteim miatt azt is kértem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e arra, hogy amikor ő kér segítséget tőlem a folyamat során, arra, ha tudok, mondjak igent. Szintén igen lett a magamnak adott válasz.

Egy másik nagy lépés volt, amikor felismerve, hogy csak én hittem a 12 ember közös értékrendjét, de az a valóságban nincs, megkerestem, kik azok mégis a csapatból, akikkel ezt megélem. Egyszerre meglepett és megkönnyebbült is lettem, amikor azt találtam, hogy itt szorosan 2 emberrel vagyok közös értékrenden, akikkel a legelején is voltam. Ezen túl örömmel konstatáltam, hogy velük ez a közös értékrend az elmúlt 2 évben csak erősödött, ami az akkreditációs folyamatot illeti.

Magammal kapcsolatban is tisztábban látok és sokkal higgadtabb vagyok. Még jobban letisztult bennem, mennyire értékes és szent számomra az EMK, ahogy azt a kezdetekben megtanultam Marshalltól, Nadától és Trishtől. Abba a csapatba tartozom, akiknek nem csak a szellemiség, hanem az eszköz is igen fontos és igyekszünk azt tisztán tartani.

Illetve megértettem, ami valójában mindig is egyértelmű volt, hogy nem a világot akarom megváltani a sok év alatt felszedett tudásommal, hanem "egy kis udvart akarok söpörni", pont akkorát, amivel jól elbírok. Pont azért, mert a hitelesség és az élő, harmónikus, bizalomteli kapcsolat a körém kerülő emberekkel mindent visz. 

Azért is, mert nagyon fontossá vált menet közben a munka és magánélet egyensúlya. Nagyon nagy változás bennem, hogy ma már nem a magánéletem szolgálja a munkámat, hanem a munkám a magánéletemet. Megértettem és elfogadtam, hogy a korábbi sok évben a család fenntartása miatt a munkám túl nagy hangsúlyt kapott, de hogy akkoriban is a család, azaz a magánéletem/ünk volt a cél. Ez a felismerés egy ideje azt is eredményezi, hogy engedélyem van magamban az éves szabadságra, a hétvégék saját célra való felhasználására, valamint a legalizált (nem ellopott) kultúrális életre. No és persze a kézimunkáimra :)).

Szóval számomra az akkreditációs folyamatom eddigi legnagyobb eredménye, hogy elvált a magánember/nő a dolgozó lénytől. Ami azt a döbbenetes eredményt is hozta, hogy ma már nem az EMK a mindenem. Fontos része az életemnek, tudom, mennyit tudok (nagyon sokat), továbbra is életem egyik alapja és fókusza, de a megszállottságom és az ebből fakadó egyfajta vakságom megszűnt.

Köszönöm ezt a társaimnak és az assessorainknak. A viselkedésükkel, hozzáállásukkal erős katalizátorok voltak e folyamatomban.


Fotó: "Mirabilia" keresztszemes hímzésminta, a címe "English roses", tervező Nora Corbett (1995)


2019. december 4., szerda

Anyukám 89


Évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy beköltözik egy "otthonba". Miután már nem tudta ellátni saját magát a látása erős romlása miatt és, mert gyakran elesett valami egyensúlyérzékelési probléma miatt.
Vándorolni sem akart közöttünk, 4 gyermeke között. Van saját szobája, teljes ellátása és állandó felügyelete.
Én rendszeresen felülök a vonatra, hogy oda-vissza 6 órás utazással és nagyjából egy órányi gyaloglással elérhessem, láthassam, simogassam, megöleljem és vigyem neki mindazt, amit kér, illetve amivel én szeretném ellátni.

Legutóbbi ottlétemkor megint tanultam valami igazán fontosat. Arról beszélgettünk, hogy mennyire elfáradt, milyen nehéz már élnie. Szó szót követett, mesélte és tapasztaltam, hogy abból, amiket tőlem/tőlünk kap, időről-időre egyszercsak nem talál dolgokat. Valaki "megszabadítja" tőlük.
Ez az egyik oka a kedvetlenségének, mert már nem tud annyira bízni az emberekben.

A másik, hogy nincs elég személyzet az otthonban, így az elmúlt 4 napban nem takarították a szobáját. Ez megint csak elkeseríti, mert bár nem látja rendesen, de érzékeli a piszkot maga körül. Márpedig világ életében fontos volt számára a rend, tisztaság, szépség.
Újabb ok az energiátlanságra, kedvetlenségre.

Aztán előkerült az is, hogy a látása romlásával valahogy szegényebbé vált az élete. Azelőtt rengeteget mozgott. Miután nyugdíjas lett, a kutyasétáltatásra való hivatkozással napi átlag 4-5 órát gyalogolt. Járta az erdőt-mezőt-patakot. Így tartotta karban a testét és lelkét, hisz közben sok szépség vette körül, a kutya pedig ragaszkodásával, odaadásával bőséges szeretetforrás is volt (ha nem lett volna elég az apukámtól, négy gyermekétől és 12 unokájától jövő figyelem).
Most viszont "beszorult" egy szobába, a hozzátartozók (beleértve engem is) akkor mennek hozzá, amikor tudnak, így sokat van egyedül.
Megint csak kedvetlenség lesz rajta úrrá, amikor erre gondol.

"Szóval elég már ez nekem, kislányom." A én szívem pedig sajgott közben.
Mert értettem.
Megértettem, hogy amikor 7 éve nagyon rossz állapotba került apukám halála és 2 combnyaktörést követő műtétek miatt, még hivatkozhattam arra, hogy szükségünk van rá, hogy szerethessük. Fontos lenne, ha részt vehetne az unokái esküvőjén, láthatná a dédunokáit, ha tapasztalhatná a tőlünk, gyermekeitől jövő szeretetet. Meg is gyógyult akkor.

Én pedig elmeséltem, mennyire hálás vagyok azért, hogy még mindig velünk van. Mert emlékszem nagyon, hogy amikor kislányként 2 barátnőm anyukája egy autóbaleset következtében majdnem meghalt, én azt kértem, hogy az én szüleim olyan hosszan legyenek nekem, amennyire csak lehetséges. Hogy felnőtté válhassak mellettük. Elmondhattam neki, a vállára hajtva a fejem, mennyire meghat, hogy ez így történt.
Ugyanakkor felfogom, és bár fáj, de el is fogadom, hogy neki már lassan elég.

Ott ültünk összebújva, a megértéstől és meghatottságtól pityeregve.
Egyszercsak azt hallottam tőle: "Össze kell szednem magam, kislányom." Aztán megismételte: "Valahogy össze kell szednem magam."
No és meg is tette. Lett ereje felkelni az ágy széléről, a "kocsijára" támaszkodva kikísérni engem a folyosóra, a lépcsőig, mikor elindultam haza.

Amit pedig megtanultam: nem elég, hogy ösztönösen igyekszem valamennyit visszaforgatni felé abból, amit kaptam tőle életem során. Tudatosabb szívvel és lélekkel kell látnom őt.
No és már nem kéréssel, hanem a számára fontos dolgok megadásával tudom meghosszabítani kicsit az életét.

Mert hogyan is vagyunk az idős emberekkel?
Látjuk-e, amikor ránézünk, egész életét? Kifejezzük-e felé való megnyilvánulásainkban a megbecsülést, a tiszteletet és elismerést?
Úgy állunk-e hozzá, hogy pont neki kell adni a legjobb falatot, a drágább, de puha datolyát? Ha nem kéri is, veszünk-e neki hajgumit és hajcsatot, mert látjuk, hogy zavarják őt a kóbor hajszálak? Ugyan nem látja, de elmossuk-e a bögréjét, poharát, evőeszközét, mert mi viszont látjuk, hogy piszkos? Viszünk-e neki abból a kézkrémből, ami nekünk is bevált? Megkapja-e azt a lepedőt, ami nem fog alatta össze-vissza csúszkálni, ha forgolódik? A hangunk, mellyel megszólítjuk, szeretettel teli-e? A kéz, amellyel érintjük, elég puha-e? Kap-e virágot a születésnapjára, akkor is, ha tudjuk, hogy 1 hétig, ha kitart, mert elfelejti öntözni?
Azaz látjuk-e az elesett, legyengült, tehetetlen emberben azt a sok értéket, munkát, eredményt, melynek létrehozása idejutatta őt, ebbe az állapotba? Igyekszünk-e széppé és teljessé tenni neki az utolsó napokat, hónapokat, éveket?

Én nagyon hálás vagyok a saját életemért, a gyermekeiméért, a kapcsolatunkért, a köztünk lévő szeretetért és kölcsönös elismerésért, a megújuló példamutatásért, drága anyukám! KÖSZÖNÖM!


2019. szeptember 3., kedd

Lábjegyzet egy kapcsolathoz


Töprengek.
Még nem tudom, mire fut ki ez az írás.
Mégis, számomra ismeretlen oknál fogva, az a feltételezésem van, hogy ide kell írnom, ami majd kibomlik ...
EMK-val és emberi kapcsolatokkal foglalkozó emberként sokféle viszonyba keveredek másokkal.
Amikor elkezdtem, még védőnőként és utána is sokáig azt hittem, mindenkit meg kell szeretnem, akivel dolgom akad. Az EMK-val való munkám első 12-14 évében ezért aztán nem is volt túl sok munkám, mert nem bírtam volna több embert megszeretni. No, nem a szívem befogadóképessége szabott határt, hanem abban való határom, hogy adni tudjak. Mély, megértő és elfogadó figyelmet, gyengédséggel, a szeretet érzésével fűszerezve és együtt töltött időt. Főleg az utóbbit ...
Sok bűntudatot okoztam magamnak akkor, mikor valaki olyan fordult hozzám figyelemért, elfogadásért, akivel nem akartam magánemberi viszonyba is kerülni.
Az eszemmel hiába tudtam, hogy ez "nem követelmény", egyszerűen nem tudtam másként. Persze senkit sem küldtem el, de rengeteg energiát fektettem bele, hogy őket is valóban megszeressem. Várjam, hogy mikor jönnek már.

Aztán, saját gyógyulási folyamatom egyik stációjánál megszabadultam ettől a kényszerességtől. Megmaradt a gyengéd, megértésre és elfogadásra törekvő figyelem bennem a munkámban, de már nem kell szeretnem mindenkit minden áron. Valahogy szét tudott válni a munka- és magánkapcsolataim rendszere. "Jóban" már csak azokkal akarok lenni, akik családtagok, vagy barátok.
A család egyszerű, adott a vérvonal, illetve "beházasodás" :)).
De hogy lesz valaki a barátom?? Kutakodva magamban arra jutottam, hogy 1., ha valakivel van közös érdeklődési körünk, így osztozni tudunk valamely örömben, 2., megosztjuk egymással a szabad időnket, 3., ha megélem a kölcsönösséget az élet szebbé tételében, a figyelemben, odafigyelésben, megértési szándékban és elfogadásban. Ebből fakadóan egyenrangúságot és egyensúlyt élek meg a viszonyunkban.
Mindezek alapja rendszerint - egy ki tudja, honnan származó - szimpátia.

No és akkor belép a szeretet kérdése. Ami lehet (kevesebbszer) érzés és (többször) szükséglet, mely cselekedeteken keresztül elégül ki.
Én manapság úgy gondolom, hogy akkor élek szeretetben, ha mindkettőre képes vagyok egy kapcsolatban, és mindkettőt tapasztalom a másiknál felém.

No és most jutottam a precedensemhez :).
Van egy nő az életemben 12-13 éve. Ez idő alatt sokat dolgoztunk együtt úgy, hogy tanult nálam, járt a csoportjaimra, gyakorlókra, mert úgy találta, hogy az általam élt és mutatott EMK kell neki. Így hát sok időt töltöttünk együtt. Ma már ő is tovább adja a tudását másoknak, egymás mellett haladunk a nemzetközi akkreditációs folyamatban.
Rég óta kéri, akarja, hogy szeressem. A sok együtt töltött idő, energia alap is lehet(ne) erre. Időről időre érzek is szeretetet felé. Látva az elkötelezettségét, van, hogy meghatódom. Amikor éppen nincs bennem valamely cselekedete, megnyilvánulása kapcsán elfogadás, le is ülök és tisztázom magamat, hogy aztán, amikor újra találkozunk, a szemébe tudjak nézni, akarjam őt érteni és elfogadni.
De amit annyira szeretne, hogy szeressem, nem megy. Részben, mert a szeretet olyan megnyilvánulásait várja tőlem, ami nem az enyém. Pl., hogy amikor találkozunk, az arcom és szemem ragyogjon fel, kitörő örömmel köszöntsem, öleljem meg hosszan és szorosan, egy időre tegyek félre mindent és csak rá figyeljek, hogy elmondhassa, éppen mi tölti ki őt teljesen. Nahát ezt én még a hozzám legközelebb állókkal is ritkán teszem. Esetleg, ha hosszú ideje nem találkoztam velük és már nagyon-nagyon hiányoztak.

Tehát neki nem adom. Nem azért, mert nem szeretem, hanem, mert nem szeretem. Mert ahhoz, hogy én szeressem őt, vagy bárki mást, oly módon, ahogy azt ő várja tőlem, meg kell élnem előtte a kölcsönösséget, egyenrangúságot, egyensúlyt, az egymásra szánt szabad időt.
Vele pedig ez sosem volt. Nem csatangoltunk együtt az erdőben, nem beszélgettünk az éppen olvasott könyvekről, nem mentünk együtt moziba, koncertre, nem néztük együtt a napfelkeltét, vagy éppen -lementét, nem táncoltunk együtt az esőben, ujjongva a szivárvány láttán, vagy nem borzongtunk együtt egy jéghideg patakban gázolva. Sosem kérdezte meg, most éppen mit hímzek, kötök, vagy horgolok. Egyszer sem olvasta a blogomat. Arra sem emlékszem, hogy csak úgy valaha is megkérdezte volna: no és hogy vagy, Julianna.
Nincs alapom arra, hogy szeressem ...

Közben pedig fáj a szívem, amikor látom és hallom, hogy ő ezt mennyire igényli.

E pillanatban pedig örülök és megkönnyebbültem :). Mert rájöttem, hogy ezt pedig én nem kérdeztem meg még soha tőle: mit kapna abból, ha én úgy reagálnék rá, ahogy azt ő akarja ...
Eddig mindig úgy vettem, hogy a szeretet a szükséglete, mert ő ezt mondta.
Ugyanakkor most feltámadt bennem a kétely. Végre látom, hogy utánajárhatok, rákérdezhetek, hogy ő pontosan mit is kapna ez által - mert gyanítom, hogy ez inkább megoldás, kérés (érezzek úgy, mint ő), nem pedig szükséglet. Ha együtt kiderítjük a szükségletét, elengedhetjük a megoldáshoz való ragaszkodást és lehet, hogy tudok olyat tenni, vagy mondani, amitől ő (is) megkönnyebbül.

A kapcsolatunk megkönnyebbül :)).


Fotó: saját

2019. június 3., hétfő

Saját képünkre formálni ...



Zajlik az élet, halad az akkreditációs folyamat és jönnek elő a különbségek a jelentkezők között. Ami sok feszültséget, időnként pedig csodaszerű egyetértést hoz.

Úgy találom, feszültségeink abból fakadnak, hogy mindannyian szeretnénk a saját képünkre teremteni az embereket, a világunkat. Amikor ezek a világok viszonylag hasonlók, akkor könnyebb a dolgunk egymással, amikor pedig nagyon eltérőek, akkor beáll a gyomor-, állkapocs- és gondolkodási görcs.

Én alig két hete ocsúdtam fel arra, hogy az elmúlt másfél évben többet ítélkeztem, mint az előtte való tíz évem során. Nagyjából ...
Döbbenetes felismerés volt.
Mivel erősen szerettem volna közösségben akkreditálódni, ezt összekevertem a közösséggel akkreditálódni kifejezéssel. Ettől bebeszéltem magamnak, hogy az időben egyszerre indulókkal mindenképp szeretnék megélni gondolkodási, értékrendbeli, sőt megoldásbeli hasonlóságot.  Görcsösen ragaszkodva ehhez a képzethez, csapdába kerültem. Mert vagy én voltam képtelen magamat a mások rólam alkotott álmává formálni, vagy csalódottan, dühösen, elkeseredetten vettem tudomásul, hogy az a kicsi világ nem tud létrejönni, amit én szeretnék, mert mások másmilyen világot akarnak.
Kétségbeesetten kerestem a saját világképem kapaszkodóit, de azok, mint egy viharos, áradó folyóban, hol felbukkantak, hol eltűntek. Így érzelmi cunamiból érzelmi tornádóba kerülve alig kaptam levegőt. Füzeteket írtam tele ítéletekkel és azok fordítgatásával.
Egy idő után ugyan megragadt a markomban az is-is gondolata, de ez nem volt elegendő, mert attól még maradt, aki az ő szép új világához ragaszkodik.

Amivel a legnehezebb nekem együtt élnem: a "mindenki szeressen mindenkit, mindenki legyen jóban mindenkivel" elképzelés.
Az, hogy fogadjam el embertársamat olyannak, amilyen, még csak megy az idő nagy részében. De hogy legyek mindenkivel jóban, sőt szeressek is mindenkit, az nem.
Nekem olyan elképzelésem van, hogy mindenkit szeressen valaki, lehetőleg sokan. Így létrejöhet egy háló, amiben ugyan áttétekkel, de kapcsolatban vagyunk egymással és megvalósulhat a békés egymás mellett élés elve. EMK-ul: mindenki szükséglete kielégülhet.
Pont ezért el tudom fogadni azt is, hogy van, aki azt szeretné, hogy mindenki mindenkivel jóban legyen.
Viszont nem tudom, hogy adhatom neki az álma megvalósulásának élményét, ha ugyanakkor én nem akarok mindenkivel 'csókos' lenni.
Mert szeretnék saját életet ...

Az a rádöbbenés, hogy becsúsztam az önuralom nélküli ítélkezés csapdájába, a megoldásokhoz való ragaszkodásba, örömömre sokat segített.
Előszedtem a saját világtérképemet és felakasztottam lelkem falára. Most tanulok vissza a belső iránytű használatába, hogy újra eljuthassak azon földrészekre, ahol én élni szándékszom.
Egyik a családom.
Másik a szenvedélyeim, a felfedezés földje.
Harmadik a barátságaim.
Negyedik pedig a 23 éve alakuló, folyamatosan változó EMK közösségem, melybe időnként valaki belép, valaki marad, megint más távozik, néha pedig én törlök egyeseket a névsorból.

Szóval zajlik bennem a saját akkreditáció :).



2019. március 19., kedd

Közösség


Mióta a közösség építés és közösség szavak igen népszerűek lettek a budapesti, illetve magyarországi emk-val intenzíven foglalkozó emberek között, jó sok minden megmozdult bennem.
Leginkább az, ami már sok éve is témánk volt, azaz, ki hogyan áll a közösség témájához.

Én őszintén szólva újra és újra viszketni kezdek az olyan mondatokat hallva, hogy "a mi közösségünk álláspontja", "a mi közösségünk szokása az, hogy ...", "a közösség érdekében így kell döntenünk", stb.

Ugyanis én azt gondolom, hogy a közösség egy fogalom. Egy fogalom pedig nem tud dönteni és nincsenek szokásai. A közösség egyes emberekből áll, akik mindenhez individuumként viszonyulnak.
Egyetértenek, ha valami ötlet nekik is tetszik, vagy felháborodnak, amikor valami olyan történik, amiről úgy gondolják, hogy az ő személyes érdeküket sérti.
Mindig egyenként, egyénenként.
Onnantól beszélhetünk közösségről, amikor közös értékrenden alapulóan, vagy egy olyan célért állunk össze, amely minden egyes résztvevőnek is célja, ugyanakkor összefogva és együtt ezt a célt könnyebb elérni, mert az egyes emberekre így kevesebb feladat, tennivaló hárul.
De az egyes tennivalót 1-1, néha 2-3 ember látja el. Sőt, amikor 2-3 ember vállalja magára a részfeladat elvégzését, rendszerint az tovább tagozódik, aszerint, hogy éppen ki ér rá, vagy ki az, aki az adott dologban erősebb. Pl. ügyesebben érvel, jobban ért a fakivágáshoz, szívesebben ír levelet, vagy hív fel valakit, és egyeztet időpontot, mint a többiek, stb. Bizonyos dolgokat nem kell annak tenni, aki nem ért hozzá, vagy akinek nehéz. Minden egyes ember azt vállalhatja, amit könnyen és szívesen tesz.
Érezni és cselekedni egyes emberekként tudunk.
Utólag aztán gondolkodó agyunkkal levonunk egy következtetést és az egyszerűség kedvéért azt mondjuk, hogy elvégeztük a munkát. Mert sokkal több idő és beszéd kellene hozzá, hogy minden egyes mozzanatról külön-külön beszámoljunk. Így kerül elő tehát a közösség fogalma.

(Azaz valójában sosem mi mossuk ki a ruhát. Egyikünk szétválogatja azokat színek szerint, és az egyik halmazt beteszi a mosógépbe. A másik a megfelelő helyre beönti a ruhák színét kímélő, és kellően erős mosóport, és a ruhák minőségének megfelelő öblítőszert. A harmadik kiválasztja a kellő programot, bezárja a gép ajtaját, beállítja, ha kell az időzítőt és bekapcsolja a gépet. A negyedik pedig kiszedi és kiteregeti a ruhákat, no meg gondoskodik a mosógép tisztaságáról.
Utólag pedig azt mondjuk, hogy kimostunk.
Ugyanakkor elég különös lenne, ha erre a mi mosó-közösségünkre hivatkoznék, ha arról lenne szó, hogy tetszik-e nekem egy ruhadarab a boltban, szeretném-e, hogy azt valaki megvegye nekem, mert a közösségünk ezt biztosan szívesen mosná.
 - Persze ezt a példát jelképesen írom.)

Azt hiszem, akkor kerül elő legtöbbször a közösség szó, amikor valaki, saját álláspontja erejében bizonytalanul előhozza ezt a néma tömeget és maga mögé állítja önmaga megerősítéséül.
Mert ki tudja miért, nehéz kimondania, hogy ÉN.
Pedig - főleg EMK viszonylatban - számomra pont ennek az ÉNnek sokkal nagyobb az ereje.
Mert az egész arról szól, hogy az adott pillanatban egymás kölcsönös megértésén és elfogadásán keresztül mi ketten, vagy éppen többen, jelenlévők, valami közöset hozzunk létre. Keresve és létrehozva ezzel pillanatnyi közösségünket.
Mert ez a másik, amiről szintén szól az Erőszakmentes Kommunikáció. Az élet folyamatos változásáról bennünk és körülöttünk. Arról, hogy találkozni és közöset teremteni itt és most tudunk, azok, akik éppen itt vagyunk. Azon keresztül, ami éppen most élő bennünk.

Ebben az aspektusban kifejezettem szeretek a közösségről beszélni. :)
No és akkor is szeretem, amikor pont azért hívunk össze embereket, hogy közös célért együtt tevékenykedjünk. Váll-váll vetve mindenki beleteheti ebbe a folyamatba a maga részét, legjobb tudása szerint. Ugyanakkor számomra itt is fontos, hogy tisztában legyünk saját, egyéni céljainkkal és ennek tudatában, erre összpontosítva tegyük a dolgunkat. Elfogadva, hogy mások mást tesznek bele, szintén legjobb tudásuk szerint. Számomra érték, ha képesek vagyunk örülni annak, hogy valaki magára vállal egy feladatot és azt bennünket is támogató módon, legjobb tudása szerint teszi. Elfogadni, hogy az ő módja más, mint a mienk lenne, ha mi végeznénk ugyan ezt a tevékenységet, és örülni, hogy mi most másra koncertrálhatunk, mert ő magára vállalta ezt a feladatot.
Szóval szerintem a közösség nem jelenti azt, hogy mindenki mindenben benne van. Mert ez ellehetetlenítheti a cél megvalósulását, vagy minimum akadályozza és erősen lelassítja a folyamatot.
(Ha mindannyian szét akarjuk válogatni a ruhákat, akkor nem jutunk tovább a mosás folyamatában, mert csak azon vitázunk, hogy egy adott darab a szürkék, vagy a barnák közé kerüljön ;).)
Fontos a munkamegosztás. Tér adása másoknak arra, amiben ők elég jók. Lehet, hogy nem tökéletesek, de elég jók.
Fontos kiengedni a hatalmat a kezünkből, hogy az a bizonyos közösség működhessen, létezhessen.

Szeretem ezt a fenti képet. Ezek a mécsesek annak idején bevilágítottak egy teremnyi teret. Mindegyik lángolt. Volt, amelyik néha pislákolt, máskor a legfényesebb volt. Nem az számított, hogy egymáshoz képest hol helyezkednek el és az sem, hogy valamelyik jobban fénylik-e a többinél, vagy hogy ki gyújtotta meg. Sőt az sem volt téma, hogy a jelenlévők nők közül ki mennyit gyújtott meg a többiekhez képest. Csak gyönyörködtünk az eredményben, melyet egyenként, és mégiscsak együtt hoztunk létre.


2019. március 18., hétfő

Összetartozás és közös értékrend


Mi minden mozdította meg bennem ezt a témát? 1. Most már bő másfél éve a nemzetközi akkreditációs folyamat, a közben másoktól és önmagamon tapasztalt együttműködési szándék és egymás iránti bizalom léte, és/vagy hiánya. 2. Egy levél, melyet EMK-s társam írt arról, hogy miféle pletykát hallott rólam és egy régi fájdalmamról az akkreditáció kapcsán. 3. Dolgozom valakivel, akinek a magányosság érzés mellé az összetartozás szükségletet ajánlottam meg és erre azt mondta, hogy nem tudja, az micsoda.

Nekem, mióta az eszemet tudom, sőt úgy néz ki, már előtte is nagyon fontos dolog volt az összetartozás. A Családfelállítás szerint már eleve valaki mással együtt indultam ebbe az életbe. Aztán egy hattagú családban nőttem fel egy sokkal több embert számláló lakóközösségben, ahol a férjek, apukák egy munkahelyen dolgoztak és az életük védelme érdekében erősen egymásra utaltak voltak. Ez az egymásra utaltságból fakadó összetartás megjelent az otthoni életünkben is.

Szóval valahogy ez zsigerileg belém ivódott. Amikor volt férjemmel elváltunk, az nekem halálélmény volt, mert valaki eltűnt így az "eleve elrendeltből". A kisebb elválások is egy szeretett embertől, szívszakasztó élmények számomra.
Az EMK-val úgy találkoztam, hogy valami másféle közös élményre alapozva összefogtunk és megszerveztünk egy nemzetközi konferenciát, ahol többen beleszerettünk az EMK-ba. Innentől kezdve pedig öten álltunk össze, hogy további lehetőséget biztosítsunk magunknak és másoknak a tanulásra. 
Ez a csapat akkor kezdett szétesni, amikor egyikőnk kilépett ebből az egyenrangúságon alapuló körből. Elveszett a közös értékrend, ami összetartott minket, már nem volt teljes az összetartás, összetartozás. Bár szóban még sokat hallottuk ezt tőle, valójában minél többször emlegette, annál távolabb kerültünk. Mert kielégült szükségletként nem éltük, csak állandó ígéretként.

Én ma már látom (amit korábban nem tudtam magamról,) hogy eddig azért nem akartam akkreditált tréner lenni, mert egyedül nekem ez nem érte meg. Egy olyan dologban, mely a valódi találkozásról szól ember és ember között, számomra ez magányos út lett volna. A korábban Mo-on akkreditált trénereknél azt láttam, hogy magányosak. Nekem ez nem opció, soha nem is volt az. 
Azért tudtam most belevágni, mert másokkal együtt járhatom végig ezt az utat. Botladozva, egymást segítve. Az egész folyamat egy ilyen indíttatásból indult és többé-kevésbé így is zajlik.
Látom, hogy számomra mindig akkor nehezül meg a folyamat, amikor ezt a közös értékrenden alapuló összetartozást vélem elveszteni. Mert akkor én messze kerülök ...

Valószínűleg egyébként nekem könnyű dolgom van. Mert mindig éltem és ma is élem másokkal/valakikkel az összetartozást. 
Ezért aztán a sok elvesztésből fakadó fájdalom ellenére mintha mindig megújuló bizalommal lennék embertársaim felé, hogy valóban mindent szeretetből tesznek, legfeljebb nehéz erre a szeretetre rátalálni. Ahogy azt az EMK is tanítja. 

Azért az önvallomáshoz az is hozzátartozik ma már, ha valaki túl sokszor tesz e tekintetben próbára, azaz sokszor kell nehéz munkával felkutatnom a szeretetet a megnyilvánulásai mögött, akkor kifordulok a kapcsolatból. 
Vagy amikor ugyanezt a bizalmat nem kapom. Amikor valami belső félelem, vagy tőlem független feltételezésből fakadó kivetítés tárgyává válok, mondhatni "önhibámon kívül". 
Akkor tudom azt mondani, hogy legyünk külön boldogok.
Mert ha ott a meggyőződés, hogy nincs közös értékrend, nem akarom, hogy bármelyikőnk is megváltozzon.
Éljük mindkettent azt, ami nekünk jó. Maradandó harag és fájdalom nélkül.

Ami pedig a közös értékrendet illeti, ami az összertartozásunk alapja, ahogy azt bő egy éve írtam és azóta csak erősödik bennem: nem a sokat hangoztatott számunkra fontos szükségletek adják nekem, hanem az, amikor látom, hogy ezeket a szükségleteket hasonló, vagy időnként azonos módon elégítjük ki. Illetve, amikor látom, hogy bár eredetileg más útjaink vannak az adott szükséglet felé, időnként készek vagyunk egymás útját is járni, mert szeretnénk egymás életének szebbétételéhez hozzájárulni önként és dalolva :).

---------------------------------------------------------------

Tehát:
Amikor látom, hogy egy szintén akkreditációra készülő társam erőt és bátorságot vesz magán, hogy levelet írjon nekem és ezt képes megtenni bő két hónapnyi szünet után, akkor meghatott és elégedett leszek, mert a bátorság és őszinteség iránti szükségleteim kielégülnek, ezért köszönöm ezt neki!
Amikor valaki megkérdi, én hogy vagyok egy adott dologgal kapcsolatban, aztán 3 és fél órán át az ő oldaláról beszélünk, akkor meglepett és tanácstalan leszek, mert tudatosságra és kölcsönösségre van szükségem, ezért azt kérem magamtól, keressek a naptáramban egy újabb időpontot a közösségi konfliktusok tisztázására!
Amikor azt látom, hogy a fent említett programra ketten megyünk el, akkor csalódott és tehetetlen leszek, mert következetességre van szükségem, ezért azt kérem mindkettőnktől, hogy mi vegyük elő az esetleges feszültségeket kettőnk között és tisztázzuk azokat!



2019. március 12., kedd

Aki nincs velünk, az ellenünk van ...

Neki futok újra ennek a meghívónak, mert korábbi meghirdetésemben kihagytam az ünnepi hétvégék tekintetbe vételét.
No és e rövid időn belül változott a fókusz is, melyet követni szeretnék a tanfolyam során.


EMK kezdő tanfolyam


Gyakran belefutok ebbe a gondolatiságba a munkám során. No meg persze önmagamon is számtalanszor megtapasztaltam a családon belüli viták alatt. Alapból hoztam testvéreimmel együtt ezt a mintát otthonról. Édesapám szava járása volt: 
"Csak azért így csinálod, hogy ne nekem legyen igazam." 
Sok évnyi tanulás kellett, míg megértettem, hogy azért, mert a másik más véleményen van, más álmot álmodik, e pillanatban mást szeretne, mint én, még nem az ellenségem. 
Dolgozni sem tudnék, ha megtartottam volna ezt a hozzáállást másokhoz. Hisz az egyéni, illetve mediációs munkában rengeteg olyan nézőpontot fontos megértenem, elfogadnom, sőt szeretettel kezelnem, ami távol áll az én látásmódomtól.
Ez a változás azon túl, hogy komoly munkát igényelt, rengeteg ajándékot is hozott a számomra. Békésebb, bizalomtelibb lett az életem, sokkal több szépséget tudok megtapasztalni a különbségek elfogadásával. Mindez az Erőszakmentes Kommunikáció gyakorlati alkalmazásának köszönhető.

Ez a hamarosan induló tanfolyam arra ad lehetőséget azoknak, akik eljönnek, hogy megértsék és elfogadják mind önmagukat, mind a másik felet egy "nézet eltérésben". Segíthet abban is, hogy könnyebben kiálljunk magunkért és az általunk képviselt nézőpontért egy adott vitában, anélkül, hogy az túlságosan elmérgesedne. Megláthatjuk, a másik valójában mit szeretne tudomásunkra hozni, megmutatni, amikor nem feltétlenül ért velünk egyet. 
Segítségül ehhez megtanulunk használni egy csomó új szót is. Érzéseinket és belső igényeinket, szükségleteinket kifejező szótárat írunk. Rálátunk, miért nehéz kérnünk és kérést hallanunk, miért szörnyű szó a fülünkben a nem. Ezáltal szabaddá válunk a kérés és a pillanatnyi nem kimondására.
Megtanuljuk, miért másféle érzés pl. a düh, mint a többi, és hogyan lehet úgy megélni, hogy az életünket gazdagítsa, ahelyett, hogy rombolna :). 

Maga a tanfolyam 2 x 30 órás blokkból áll. Az elsőben főleg mi magunk leszünk a fókuszban, a másodikban inkább a másikra való odafigyelés, az empátia kap szerepet. Miért ez a sorrend? Mert mindaddig nem tudunk szívből odafigyelni a másikra, és adni, amíg a mi szükségleteink, belső igényeink hangosabbak a fülünkben, fejünkben, szívünkben, mint a másik hangja/kérése.
Mindezt úgy, hogy sok gyakorlásra lesz lehetőség saját élethelyzetek felidézésével.

Az első 30 óra időpontjai: 2019. Április 13-14., és 27-28. 10-18 óra között
Helyszín: Színező, Bp., Tigris u. 12. 20-as kapucsengő
Jelentkezés: 2019. Április 5-ig
jszentpeteri@gmail.com (tárgy: EMK tanfolyam), illetve +36302515554
További információt is a fenti úton kaphattok.
Ár, amely a teremdíjat, a kézi anyagokat és a tréningdíjat foglalja magában: 60000 HUF/fő
A család 2. tagja, illetve aki hoz magával ismerőst, barátot: emberenként 15000 HUF kedvezményben részesül. No és szokás szerint részletfizetés is lehetséges :).

Szeretettel várom jelentkezéseteket, hogy osztozhassak Veletek az EMK iránti szenvedélyemben:
Julianna

Az Erőszakmentes Kommunikáció egy "beszédmodell" melyet Dr. Marshall B. Rosenberg, klinikai pszichológus jegyzett le és vezetett be a világban. Nagyon gyakorlatias módszer, mely segíti az egyenrangú, kölcsönös megértési szándékon alapuló kapcsolatok létrejöttét.
Én 1996 óta tanulom az EMK-t és 2000 óta meg is osztom folyamatosan gyarapodó tapasztalataimat másokkal. Időnként felkérésre jövendőbeli trénerekkel is dolgozom. Jelenleg a Magyarországról nemzetközi akkreditációra jelölt oktatók egyike vagyok.