2018. július 18., szerda

Bátorság - életbátorság


Az örök téma, szinte állandó vesszőparipáim egyike :).

Persze most is van apropója. Mert látom megvalósulni embereknél mind az egyéni, mind csoportos munkám során, legfrisebben a tegnap esti gyakorlón (meghatott öröm) és láttam valakit az elmúlt hónapokban nagy elszánással nekiindulni, aztán az első, apró lépések után visszafordulni (fájdalom, gyász).
   
Aggódva figyelem a kezdetet, amikor ott toporognak az általam kedveltek, és mondogatják, mi mindenre vágynak hosszú évek, netán évtizedek óta, és, hogy itt lenne már az ideje ezen álmok megvalósulásának, mert elegük van a hiányérzetből. Lassan és nehezen jön a belátás, hogy azért telt eddig csupán várakozással az idő, mert valami külső erőforrástól tették függővé, hogy megtörténjen a mindig is hőn áhított dolog. Még keményebb és ijesztőbb, amikor napfényre kerül az egyszerű igazság, hogy a célokat önmagunkon keresztül érhetjük el.
A kedd esti gyakorlókon olyan hitek bukkantak fel pl., hogy "nem hiszem, hogy képes vagyok rá", "én a hibákért vagyok felelős, de azokért mindig én vagyok", "én ezt nem engedhetem meg magamnak", "elveszik a kapcsolat a szeretteimmel, ha ilyet teszek", "ki vagyok én, hogy másként éljek, mint a szüleim", "ki vagyok én, hogy kilógjak, kitűnjek". Valaki pedig, akit nagyon szeretek, azt mondogatja: Julianna, én nem vagyok arra képes, amit Te és ez a hang itt bennem vártok tőlem.

Számomra az egyik legnagyobb élmény az, amikor egyszercsak elindul önmaga felé az addig hezitáló, valami olyan elszántsággal az arcán és lelkében, hogy: "egy életem, egy halálom, megpróbálom", vagy: "annál, ahogy most van, csak jobb jöhet, hát belefogok". Csodálattal figyelem, amikor vállalják régi belső világuk összedőlését és a félelem ellenére kitartanak, mert tényleg önmaguk mellett döntöttek.

Öröm és tisztelet ébred bennem minden egyes alkalommal, amikor ez történik.
Mert tudom, hogy biztonságra berendezkedett és biztonságra törekvő világunkban az egyik legnagyobb tett elindulni egy úton, melynek nem látjuk nemhogy a végét, de talán még a következő lépését sem. Elindulni a bizonytalanba, a kiszámíthatatlanba halálosan félelmetes. 
Hit kell hozzá. Hinni valakiben, valamiben. Néha csak abban, hogy a kitűzött cél elérhető. Ennél gyakrabban, főleg, mikor a saját élet megélése a cél: önmagunkban, az élet erejében és nagyszerűségében, esetleg egy örökkévaló, mindenható erőben kell hinnünk (ez is bennünk van). 
A hit pedig egyszerre a legbizonytalanabb, ugyanakkor a legerősebb, legstabilabb kapaszkodó.

Számomra a bátorság valójában ezt jelenti. A hitbe kapaszkodva elindulni a legijesztőbbnek tűnő úton. Hinni, hogy amikor felbukkan majd közben az előre elképzelhetetlen (nehézség, démon, esetleg soha nem képzelt, elbírhatatlannak tűnő öröm), akkor azzal fogok tudni mit kezdeni.
Ez a hit az egyetlen, ami tud segíteni, amikor jön a kísértés, hogy feladjuk; a gondolat, hogy kicsik vagyunk saját életünkhöz; a kétség, hogy a jó hang vezet-e minket. Mert ezek mindig jönnek!

Amikor először elhittem, hogy én képes vagyok valami újat, valami jót nyújtani másonak, láttam egy képet: egymás kezét fogva végtelen láncban táncolok emberekkel úgy, hogy előttem pár példaképem lép, mögöttem pedig azok következnek boldog mosollyal az arcukon, akik az én kezemet fogva ismerik meg önmagukat. Azóta az történik, hogy a körtáncban utánam járók sorra arcot öltenek. Én pedig minden egyes arc kitisztulásakor hálát adok e bátraknak, amiért beállnak a táncba és felveszik a ritmust. Azoknak, akik merik azt mondani: ÉN és elindulnak az önmaguk iránti szeretet megéléséért.  
Mert nincs jobb e közös táncnál :).

  

2018. május 8., kedd

EMK műhelymunka május 26-án


Ha tényleg szeretsz, akkor megteszed!

Sok-sok évvel ezelőtt mondtam ki ezt a mondatot először a vidámparkban gyermekeim jövendőbeli apjának, a hullámvasút mellett. Én a magam vakmerőségével mindenáron fel akartam ülni és hiába láttam a félelmet a szemében és hiába mondta ő, hogy mennyire nem fűlik hozzá a foga. Csak az én vágyam számított a közös élményre, a kalandra és, hogy meggyőződhessek irántam való szeretete erejéről. Persze felült velem. Mi mást tehet egy szerelmes ember egy ilyen felszólításra? Én pedig meggyőződhettem.
Arról is, nagyjából 2 perc után, hogy egy ilyen "zsarolás" inkább megkeseríti az élményt, mint megszépíti. Az, hogy a mai napig tisztán emlékszem erre a történetre, szintén azt mutatja nekem, hogy azóta is fizetem az árát a követelésemnek.

Amikor pár hete egyik csoportomon valaki azt mondta, hogy neki "érzelmi biztonságra" van szüksége, azonnal bekapcsolt bennem a vészjelző. Vajon milyen kérés követi ezt a belső igényt? Amikor nem jött azonnal mgcselekedhető kérés, a belső villogó lámpa mellé a sziréna is megszólalt bennem. Na most van ideje nagyon résen lenni!!
Azóta foglalkoztat ez a téma: van-e érzelmi biztonság? Ha van, miből élhető meg?

Ezért aztán Nagy Zoltánnal megállapodtunk, hogy rég tervezett együttműködésünket azzal indítjuk, hogy e témában hirdetünk meg csoportot. Zolit 5 éve ismerem. Sok mindent megéltünk már együtt, hideget és meleget is. Meggyőződésem, hogy közös munkánk sok értéket hozhat mindenkinek.

Szeretettel várjuk hát a jelentkezőket a csoportra, akik maguk is kifejeztek már ilyen, alkudozást nem igazán tűrő mondatot és érteni szeretnék, mi volt/van mögötte; azokat, akik már legalább egyszer, vagy akár többször hallották/hallják ezt a szöveget valamely kapcsolatukban és szeretnének tudni kiállni magukért az adott helyzetben!

Időpont: 2018 május 26. 10.00-18.00
Helyszín: Színező, Bp. I. Tigris u. 12.
Jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com, +36302515554, illetve
zoli@nagyonzoli.hu, +360205430211
Létszám: 6-10 fő

Természetesen EMK, de most a résztvevőknek nem kell hozzá előzetes ismeret!

Szeretettel:
Julianna 


2018. május 2., szerda

Veled vagy nélküled? (3)


Vannak kapcsolataim, melyek egyszerre magától értetődőek és időről időre adnak az életemhez különböző módokon, ugyanakkor rengeteg kihívást is hoznak. 
Ezért aztán újra, meg újra megkérdőjeleződik bennem, hogy tényleg akarom-e őket. Rendszeresen felteszem miattuk a kérdést magamban: Megéri ez nekem? Hoz annyit, hogy küzdjek, hogy magammal harcoljak miattuk? Megéri nekem vállalni a csalódás, a fájdalom kockázatát? Azt, hogy esetleg napokig megszállottan csak ezekkel foglalkozom?
Van, hogy arra jutok: nem. Ahogy egy marketinges barátnőm szokta mondani: nem megfelelő az ár-érték arány. 
Ez rendszerint akkor következik be, amikor azt találom, hogy a korábban meglevő, vagy hitt közös értékrendet már nem éljük. Vagy éppen arra jutok, hogy a kölcsönösség és/vagy a könnyedség nekem hiányzik. 
Ehhez hasonlóan akkor van esély bennem egy kapcsolat elengedésére, amikor azt élem meg, hogy nem én kellek teljességemben a másiknak, hanem csak egy-két tulajdonságom. A figyelmem, empátiám, gondoskodásom, gyengédségem, elfogadási készségem, türelmem, szelídségem, tudatosságom, személyes felelősségvállalásom. Ezek egyike, vagy mindegyike.
Csak éppen én ezeken kívül még rengeteg minden más is vagyok. Ahogy nem is oly rég írtam, van nekem dacom, értetlenségem, a kölcsönösségre és könnyedségre való erős igényem, függőségem különböző dolgokkal kapcsolatban, mint pl. az őszinteség. Ó, a lustaságomról még nem is beszéltem. Pedig van, jó adag. Hibám és elvárásom. Hosszú a sor.

Ami mostanában belépett kényes témaként, hogy pont az odafigyelésem, elfogadásom miatt nem nélküli emberként tekintenek rám. Ez bizony kiüti nálam a biztosítékot. Van, akivel "csúnyán" beszélek e miatt, esetleg erős szitokszavak csúsznak ki a számon. Ez pedig nyilvánvalóan akkor következik be, amikor nagyon kivagyok. 

Szóval, ilyenkor ott hagytam a másikat. Nem a találkozó, vagy beszélgetés közben, hanem utána. Egyszerűen nem jelentkeztem többet, vagy nem reagáltam a megkeresésekre. Ma már azért ennél jobban ki tudok állni magamért, azaz rendszerint szólok, hogy ez fog történni, mert ...

Azaz, úgy döntök, tudok a másik nélkül élni.

Ennél nehezebb feladatot adok magamnak, amikor a nehézségek ellenére újra, meg újra azt választom, hogy benne maradok egy nekem nehéz kapcsolatban.
Úgy látom, ezt akkor teszem, amikor a nehézségek, konfliktusok és azok feloldása saját fejlődésemet, növekedésemet, gyógyulásomat szolgálja. 
Amikor egy-egy ilyen krízisbe "belehalok". Ami pontosan azt jelenti, hogy valami addig vélt azonosságtudatomnak vége lesz. Azaz egy énecském tényleg meghal.
Ez van, hogy azt jelenti, hogy ténylegesen az engem már nem szolgáló hitem szűntetem meg magamról, de van olyan is, hogy egy új születik meg és a régi ezzel egy időben szinte észrevétlenül eltűnik. 
Voltak évek, amikor ezek előtt a változások előtt ténylegesen halálfélelmem volt. Az is előfordult, hogy hónapokig rettegtem. Aztán, talán a negyedik ilyen "mindjárt meghalok" félelem után bekövetkező változáskor rádöbbentem, hogy mi is zajlik. Azaz, hogy a fizikai haláltól ezekben az esetekben nem kell félnem. 
Emlékszem, a csopaki strandon tört rám ez a felismerés egy meleg, szeptemberi napon, amikor éppen túl voltam egy fizikai fájdalommal is járó "gyorsvonattal való ütközésen".

Azokat a kapcsolataimat, melyek ilyesmit hoznak az életembe, egyszerre gyűlölöm és imádom. Folyamatosan harcolok bennük a másikkal és magammal. Rendszerint addig tartanak, amíg ez az intenzitás megmarad. Aztán valahogy, mondhatni kölcsönös megegyezéssel, végelgyengülésben kimúlnak.
A krízisek rendszeressége változó. Van, hogy 2 évente jön elő egy krízisecske, van, hogy szinte még fel sem épülök az elhantolás után, már ott a következő :).
Ezek számítanak a legértékesebbeknek számomra, ameddig tartanak.
Itt a címben szereplő kérdés nem csak a másikra, hanem magamra, vélt identitástudatomra is vonatkozik. 

Miért számít ez az írás az előzőek folytatásának? Mert van, amikor 1-1 ilyen kapcsolat választása bennem megkérdőjeleződik aközben, amikor egyértelműen tudom, hogy még rengeteget tartogat a számomra. 
Ott állok, döntésképtelenül, mert nem tudom, akkor választom magam, ha azt mondom a másiknak: a soha viszont nem látásra (mert akkor mi lesz a fejlődésre való inspirációmmal, illetve az élet intenzitásával, szenvedélyességével?), vagy akkor, ha benne maradok, bár időnként végtelenül és mélyen fáj a "másik" hülyesége.

A dilemma eldöntetlen ... 
De e pillanatban legalább nem dacolok a feszültség elviselhetetlensége miatt a világegyetemmel, folyamatosan azt kérdezve: Miért nem lehet ezt egyszerűbben? Annyira rám férne egy simább, egyszerűbb kapcsolat, amikor a másik is látja a "világrendet" és elfogadja ...
Most éppen elfogadom én, mégpedig azt, hogy nincs rend :). 
Remélem, kitartok ebben az elfogadásban minimum 2 napig, hogy kipihenhessem magam :)! 




2018. március 12., hétfő

"Mindaddig lehetetlennek tűnik, ... (2)


... amíg meg nem valósítják." Nelson Mandela 

Időnként kapok feladatokat, célokat, melyeket tulajdoníthatok akár a tudatalattim, akár az Örökkévaló üzenetének. Ahogy szerintem mindenki más is. Ritkán osztom meg őket ismerőseimmel, barátaimmal. Egyetlen oka van ennek, mégpedig az, hogy félek a kudarcomtól és annak felvállalásától. Ha egyszer nagy melénnyel kijelenteném, hogy erre és erre készülök, mert feladatul kaptam, aztán kiderül, hogy elesek a cél felé vezető úton, akkor az nagyon gáz lenne. Főleg önmagam előtt. Mert magamhoz vagyok mindig a legszigorúbb. Szinte már kegyetlenül megítélem magam az ilyen esendőségért. Az önbizalmam, ami pont e fésületlen ítéletektől amúgy sincs a topon, akár teljesen el is tűnik akkor.

De ó, hányszor volt már olyan élményem is, hogy állok a célszalagnál és nem szakítom át. Mert nem tudom, mi lesz utána. Ami eddig volt, azt ismerem, abban voltak társaim. Rettegek attól, hogy ha ez a változás valóban bekövetkezik, akkor elveszítem a körülöttem lévők szeretetét, elfogadását. Hisz ismertek valamilyennek: pl. aggodónak, rászorulónak, a szeretetükért sok mindent vállalónak. Mi lesz, ha mostantól nyíltan más lesz az értékrendem, mint az eddig közösnek látszó? Mi lesz, ha másként öltözöm, időnként magas sarkú cipőben akarok pipiskedni, más színű lesz a hajam, másként bútorozom be a lakásom, már nem tekintem erénynek a szegénységet, stb.?

No és persze van, amikor a félelem már akkor felordít, mikor meglátom, meghallom a feladatot. Mert "életem témáit" érinti.   
Erről a legutóbbi változatról azt hittem, kikopóban van az életemből. Aztán múlt szerdán lecsapott. Tulajdonképpen hetek, sőt inkább hónapok óta a levegőben volt, hogy ez az "élettéma" felszínre bukkan majd. Utólag látom, hogy már ettől is féltem. Előre rettegtem attól, hogy szembesülnöm kell majd eddigi valóságommal és a képpel, ami megmutatja, hogy ehelyett mi az, amivel útra indított az élet. Féltem, hogy az igazságom meglátása annyira sokkol, hogy képtelen leszek felállni utána. Szerencsére bár erős döbbenettel szembesültem a (számomra) újdonsággal, de nem a visszamenőleges szemrehányások és gyalázkodások következtek. Helyettük mostani énem azonnali tiltakozása: de hát én ezt biztosan nem fogom tudni megvalósítani. ... Talán ideiglenesen mégis, de megtartani biztosan képtelen leszek. Ez a feladat azt követeli tőlem, hogy valamit mostantól ne csak kampányként éljek meg (ami ritkán ugyan, de megy), hanem legyek így, tegyek így minden további napomon. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni magamról, hogy ez nekem menni fog. SOSEM ment!!

Megdöbbentem. Tiltakozásom erejétől is, meg attól is, hogy eleve kudarcra ítélem magam. Pedig tényleg vágyom erre a dologra, mióta az eszemet tudom.
(Amikor ezeket tapasztaltam, akkor megdöbbentem és szomorúság, fájdalom töltött el, mert esélyre van szükségem, ezért azt  kértem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e első lépésként csak ezt a képet őrizni és nézegetni magamban, azaz felfogni a valóságot és minden további döntést csak akkor meghozni, amikor ez kitörölhetetlenül belém ivódik! Igen.)

Aztán még egyet megtettem magamért. Elővettem egy papírt, melyet sok éve kaptam karácsonyra egy ismerősömtől és az alábbi szöveg áll rajta:
"Legmélyebb félelmünk nem az, hogy alkalmatlanok vagyunk. Legmélyebb félelmünk az, hogy hatalmasok vagyunk. Fényünk, és nem sötétségünk riaszt meg legjobban bennünket.
Azt kérdezzük magunktól: ki vagyok én, hogy ragyogó, káprázatos, tehetséges, csodálatos legyek?
Tényleg, ki vagy te, hogy ne legyél? Isten gyermeke vagy. Az, hogy kicsinek tetteted magad, nem szolgálja a világot. Nincs semmi felvilágosult abban, hogy összehúzod magad, nehogy mások bizonytalanságban érezzék magukat  körülötted. 
Ragyognunk kellene, mint ahogy a gyermekek ragyognak ... Arra születtünk, hogy megnyilvánítsuk a bennünk lakozó Isten dicsőségét.
S ahogy engedjük fényünket ragyogni, öntudatlanul megengedjük másoknak is, hogy azt tegyék. Ahogy felszabadulunk saját félelmünk alól, jelenlétünk automatikusan felszabadít másokat."
(Úgy tartják, ezt is Nelson Mandela mondta beiktatási beszédében.)   

Most hol tartok? Integrálom a képet, ahogy kértem magamtól. 
Ezen kívül azt emésztgetem, hogy képes vagyok-e úgy meghálálni az életemet, hogy kihozom magamból a legjobbat a kérdéses területen. 
Vagy előveszem jól működő dacomat és fityiszt intek magamnak is, meg a Teremtőnek is többféle szlogennel: 1. ezért kaptam szabad akaratot, 2. egyébként is ez túl nagy kérés felém, szenvedtem már eleget, hagyjon nekem mindenki békét 3. kicsi vagyok hozzá és erőtlen 4. miért kellene lemondanom nekem ezért a valamiért egy számomra fontos és kedves, örömet ígérő dologról?

Nincs még válaszom. 
Csak valami apró és igen halvány reménykedés, hogy szabad akaratomat majd arra használom, hogy a hosszabb időbe és sokkal nagyobb erőfeszítésbe kerülő magamat választva lemondok egy pillanatnyi örömet nyújtó megoldásról; bízva abban, hogy ez a választás meghozza majd a teljesség élményét és azt az életet, melyet titokban mindig is élni szerettem volna. Tehát magában foglalja, csak némileg másként azt is, amiről most lemondok ... 

(fotó: Nagy Zoltán)


2018. március 6., kedd

Mint kutya a csontot ... (1)


Két hete a szerdai esti találkozónkon azt igyekeztem elmagyarázni a többieknek, hogy is szeretnék benne lenni egy (a) párkapcsolatban. Eleinte csak valami csodálkozást láttam a többiek arcán, aztán hitetlenséget, majd egyikük megszólalt: Hol láttál te már ilyet?, egy másik társam pedig "kinevetett".
Azóta emésztgetem a jelenetet.

Mert amikor ilyen reakciót tapasztalok, ráadásul azoktól, akiknek fontos vagyok, egy olyan közegben, ahol egymás támogatása az egyik cél, akkor tanácstalan és elkeseredett leszek, mert bizalomra és megértésre van szükségem. Ezért azt kértem magamtól, hogy nézzem végig az életem, vajon volt-e már olyan helyzet, amikor megvalósítottam valamit, amit az aktuálisan körülöttem levők nem is képzeltek el, vagy, ha elképzelték is, nem gondolták megvalósíthatónak. Legalábbis nem az elképzelés teljességében.

Hát elkezdtem:
Amikor belefogtunk az EMK tanulásába, Marshalltól azt hallottuk, hogy ezt a szoros környzetünkben, a hozzánk közel állókkal a legnehezebb használni, élni. Mert szeretteink túl közeliek, nehéz rájuk objektíven, a jelenben nézni, ahogy magunkra is, mert bezavar a közös múlt.
No, ehhez képest nekem eszembe sem jutott akkoriban, hogy máshol használjam, mint otthon, vagy az akkori barátaimmal, hisz minek akarjam magam megmutatni idegeneknek és miért akarjak számomra szinte érdektelenekkel egyenrangú, bizalomteli kapcsolatot. E gyakorlatnak köszönhetően aztán véremmé vált az EMK.

Mielőtt belekezdtem az önismereti munkába, én egy teljesen bizonytalan, félelemmel teli ember (direkt nem írtam nőt) voltam. Az utcára ugyan kimerészkedtem, mert a gyerekeket vinni kellett mozogni, játszani, de pl. már az apróbb bevásárlásokon túl képtelen voltam elmenni egy boltba. Nem hittem magam emberek közé valónak. Elképzelhetetlen volt akkoriban, hogy én valaha tanítani fogok, és ha kell, akár kétszáz embernek is viszonylag nyugodtan megtartok egy előadást, mert lesz egy téma, amiben teljes magabiztossággal mozgok. Lett.

Sokat hallottuk azt a kifejezést, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Ehhez képest a lányaim, amikor elszánták magukat az EMK megtanulására, akkor magától értetődő volt számukra, hogy tőlem tanulnak, bár a környezetünkben természetesen voltak még jó páran, akikhez mehettek volna. A mostani éves képzésen pedig ketten is vannak, akikkel 1996-ban együtt kezdtük, mégis úgy gondolják, hogy a közös munkában fejlődhetnek.

Amikor a születésem után 2 hónappal teljes sepsissel (vérmérgezéssel) kórházba vittek, sem a szüleim, sem az egészségügyi személyzet nem adott volna az életemért egy fabatkám sem. Azért, hogy elmondható legyen, ők mindent megtettek, kétszeres vérátömlesztésen estem át. No és itt vagyok.

Amikor idáig jutottam, már szabadon kaptam újra levegőt. Mert megszületett a bizalom, hogy ha egyszer tényleg rászánom magam, akkor lesz nekem bármim, amit szeretnék és ami pont olyan, amilyennek szeretném.

Persze nem éles vonalakkal megtervezett, amire vágyom. Inkább egy hangulat, egy érzés, ami bennem munkál.
Mert a cél, amikor elindulok felé, legtöbbször távoli ködbe vész. Csak azt tudom, hogy amikor odaérek, az nekem tényleg jó lesz.
Mert szeretem az EMK-t élni, szeretem megismerni magam (még ha nem is tetszik mindig, amit találok belül), szeretek a szeretteimmel dolgozni, megismerni őket és megmutatni magam olyan tisztán, ahogy a pillanatban tudom és leginkább: mert szeretek élni.

Amikor erre az utolsó "precedensre" gondolok, valójában ez az, ami a leginkább eltölt reménnyel és bizalommal. Mert bár sok-sok fájdalmam és elakadásom származik életem e korai mozzanatából, azt is tudom, hogy ezt a makacs és tántoríthatalan menetelésemet az élet felé, valahogy annak az élménynek köszönhetem. Amikor senki nem volt, aki hitt bennem, én pedig (ki tudja hogy csinálja ezt egy csecsemő) úgy döntöttem, hogy életben maradok és kihozom belőle mindazt, amire csak képes vagyok. Amikor pedig akadályba ütközöm, akkor azt addig nézegetem, vizsgálgatom, míg ki nem derítem, hogy tudom megkerülni, vagy lebontani. Mert nekem mennem kell. Nekem élni, megélni kell.

Ezt a célt, akkor, 2 hónaposan kitűztem magam elé és nem eresztem. Nem eresztem el, mint ahogy a kutya sem ereszti a nehezen megszerzett csontot.

Célnál vagyok? Nem. De valójában nem is a célt, hanem az úton létet választo(tta)m a cél felé. Az olyan móka számomra, amit szeretek és nem cserélném el semmiért. (Isteni hancúr :)).


2018. február 27., kedd

Egy dacos nő jegyzetei


Írtam már a dacomról. Azóta sem nagyon változott ez bennem. Rengeteget dacoskodom.
Amikor ezt jó pár hónappal ezelőtt leírtam, azonnal jött a kérdés, hogy: na jó, de kivel szemben vagyok dacos.
Csípőből jövő válaszként a szüleim merültek fel. Ugyanakkor ennek a válasznak az értelmetlensége azonnal látszott. Hisz évtizedek óta külön élünk, apukám már nincs is velünk. Honnan tudhatnák, hogy én értelmetlenül későn (sőt néha már korán) fekszem le, hogy mozgás helyett gyakran az otthon ülést választom, vagy akkor is eszem, amikor a józan eszem rám szól: már eleget ettél, ez már árt a gyomrodnak, a testednek, tudod, hogy aztán meg jön a bűntudat és haragszol majd magadra.
Szóval ez a válasz nem volt kielégítő.
Aztán egy ideje felsejlett, hogy önmagammal, pont ezzel a józan, bölcs, számomra a legjobbat akaró hanggal (ÉNnel) dacolok.
A dac foka és ereje is kezdett világossá válni. 
Döbbenten látom, hogy minden olyan pillanatában az életemnek, amikor közelébe kerülök a rég áhított és sok munkával elért boldogság tartóssá válásának, bekapcsol ez a dac és szabotálja a sikert.
Mintha pont a legvágyottabb dolgokkal állna leginkább hadilábon bennem valami.

Egyszerűen érthetetlen ez számomra. De attól, mert nem értem, még létező működésmódom.
Újra és újra rajtakapom magam, hogy visszafordulok a várva várt küszöbről.

Persze van aktualitása a témának. 
Voltak bizonyos tapasztalataim arról, mikor könnyű nekem igazán keveset ennem. 
Most minden ilyen feltétel adott. Tehát itt van az örökké áhított forma és étrend állandósulásának lehetősége. 
Erre mit teszek kb. egy hete: fityiszt mutatok magamnak és azt mondom: nehogy azt hidd, hogy győzni fogsz! Nem engedem!! Ami van, az biztonságos. Ezt az életet, alkatot ismerem, tudom, ki hogy reagál rám, tudom, hogy leszek ettől szomorú és csalódott, ismerem a következmény, a magány egy formáját - és ez nekem jó!
ÉN pedig ott állok ennek a dacos, rögzült szokásaiba, a biztonságos rosszba beleragadt énecskémnek kiszolgáltatva. 
Kétségbe esetten

Persze ezen a témán kívül valami hasonló történik velem akkor is, amikor a pénzügyi jólétem megerősödése, vagy egy számomra boldogító kapcsolat állandósulása környékez meg.
Mintha akkor kapcsolna be ez a fájdalomra, csalódottságra kondícionált énem, amikor az anyagi világban kerülgetne a boldogság valóra válása.
Persze epizód szinten van engedélyem. Morzsák: napok, hetek, időnként hónapok juthatnak nekem. De mintha a morzsák is csak arra volnának jók, hogy az elvesztés miatti kárörvendő az orrom alá dörgölhesse: ugye én megmondtam. Kár erőlködni, reménykedni. Kár beleélni magad!!!

Márpedig ÉN nagyon is szeretném beleélni magam. Pont ezt akarom! Benne élni!!
Most éppen esélyem is van rá. Mert a sok évnyi munka gyümölcsöt érlelt. Mind a három életterületen látok fényt az alagút végén.
Közben pedig az is nyilvánvaló, hogy dacoska feléledt, kezdi elemében érezni magát. Márpedig ő eddig mindig győzött, úgy, hogy világgá futott a valóság elől, mint a megriasztott ló (erőállatom).

ÉN pedig aggódom ezt látva, mert sikerre, bátorságra és szeretetre van szükségem!! 
Kérésem? Most még nincs. 
Mert egyelőre szíven ütött két szükségletszavam: bátorság és szeretet. Ehhez a szeretethez sok bátorság kell. 
Van nekem és az éppen körülöttem levő(k)nek elég bátorsága?
Elég bátorságunk meggyőzni ezt a félelemből szólót?

(folyt. köv.)
(fotó: vk.com)

2018. február 12., hétfő

Elegem van már ... (kezdő tanfolyam)


Rendszerint amikor valaki először hallja az Erőszakmentes Kommunikáció elnevezést, egy csomó előfeltételezés kezd el kavarogni a fejében. Van, aki szeretné elküldeni egy ilyen tanfolyamra a hozzá közelállókat: mert igazán jót tenne nekik. Mások azt gondolják: na íme, ez az a módszer, amivel meg lehet változtatni a világot. Tanítsuk meg rá a gyerekeket, hogy a jövő nemzedék már ne háborúzzon.
Ismét mások azt hiszik, hogy aki ismeri, tudja az EMK-t, csak kedves, szelíd, türelmes és nyugodt ember lehet. No meg persze együttérző.

Szerintem az EMK egy olyan kommunikációs modell, amit szívből használva az elveszett kapcsolat itt és most felépíthető magunkkal és a másik emberrel (garancia nélkül, hogy a következő percben is így marad). Egy gyakorlatias eszköz. Mint minden eszköz használatában, ebben is érdemes jártasságot szerezni. Azért, hogy úgy mondhassuk el, amikor "elegünk van már", hogy a másik fél kritika helyett végre minket halljon.
Ezen jártasság megszerzéséhez lehet első lépés ez a tanfolyam. Tisztázzuk majd az EMK alapfogalmakat, részletesen vesszük a négy lépést, megfogalmazunk sok-sok saját mondatot, megtanulunk köszönetet és dühöt kifejezni, valamint nemet mondani úgy, hogy a másik meghallja és ne elutasításnak vegye.
Ez az első 30 óra elsősorban az EMK őszinteségről szól. Folytatásként lesz egy újabb 30 órás sorozat, ahol az együttérzést (empátiát) tanuljuk majd.

Várom e két hétvégére a kezdőket és újrakezdőket, de azokat is, akik arra kívánnak példát látni, hogy lehet az EMK-t rendszerben tanítani :).

Tanfolyam időpontja: 2018. március 17-18. és március 31. - április 1.  
10-18 óra között (első 30 óra)
Helyszín: Színező, Bp. I. Tigris u. 12.
Ár, jelentkezés, egyéb info: jszentpeteri@gmail.com, ill. +36302515554

EMK természetesen

Szeretettel:
Julianna

A címet Vámos Eszter barátnőm egyik dalából vettem kölcsön:
"Elegem van már a jajból és a gyászból,
elegem van már a megalkuvásból!
Elegem van már a ki nem mondott szóból,
elegem van már az illúzióból!"

fotó: pinterest