2018. december 10., hétfő

Advent



Rég írtam magamról. Meg az EMK-ról :).
Nem azért, mintha nem lett volna miről. Sokkal inkább azért, mert annyi minden kavargott bennem, hogy nem győztem követni. Sőt, többször elvesztettem magammal a kapcsolatot sok minden miatt.

Az egész nagyjából egy éve kezdődött.
1. Valaki, akivel már 2 éve nem voltam beszélő viszonyban, visszakéretszkedett az életembe. Nem volt számomra könnyű meglépni ezt a belső rugalmasságot. 3-4 hónap önmunka. No és ahogy az lenni szokott vele, mire én belelazultam és azt mondtam magamban újra élő bizalommal, hogy legyen, akkor ő azonnal megfordult és hétmérföldes csizmával elindult az ellenkező irányba.
2. Megkezdődött a nemzetközi akkreditációra való készülődés és ezzel együtt egy közösség születése. Csalódottságomra és elkeseredésemre ez a várakozásomhoz képest sokkal több feszültséget, tehetetlen keserűséget, és megdöbbenést hozott, mint elégedettséget és örömöt. Szerencsére azért az utóbbiból is volt elég - néhány emberrel.

Ez az advent, a szokásosnál is erősebb befelé fordulást, figyelést indukál bennem, amiért nagyon hálás vagyok. Mert ez segít, hogy bizonyos feszültségek, sőt görcsök kioldódhassanak.
Legerősebben az segít, hogy jó "sakál" módjára persze úton-útfélen elégedetlenkedem, ítélkezem, így aztán könnyen megtalálom a szimpátia megnyilvánulások mögött a közös értékrendet, így a támogatást és a segítséget.

Hogyan is lesz a szimpátia segítség?
Mindenekelőtt összetartozás-élményt hoz. Ami az egyik legfontosabb szempont nekem mindkét témában. Hisz ez a szükséglet volt a mozgatórugóm akkor is, amikor ennek az embernek azt mondtam, hogy "na jó, legyen", meg akkor is, amikor a közösség építés tényét örömmel üdvözöltem. Arról nem is beszélve, hogy emiatt volt fontos, hogy másokkal közösen induljak el az akkreditáció útján.
Ugyanígy segít, amikor megtalálom, hogy a több fős csapatból kik azok, akikkel megvan ez, mert az Erőszakmentes Kommunikáció kifejezés alatt nagyjából ugyan azt értjük. Velük szintén van összetartozás-élmény, közös értékrend, egyszerűség és természetesség.

Van, ami nagyon megerősödött bennem ezen dolgok kapcsán. Az igény, hogy legyen egy csapat, egy közösség, akikkel összefogva, mégis laza szövedékben dolgozom együtt - még egyértelműbb bennem. Ezzel együtt az is, hogy ez egy kisebb közösség lesz, mint eleinte hittem.

Miért? Mert azt látom, hogy az EMK másként és más miatt fontos a közösség különböző tagjainak. Van, aki nagyon szeret róla beszélni, viszont amikor élni lehetne, akkor vár, hátha van valaki olyan is jelen, aki használni tudja, mert ő még nem. Segítőkészen kifejezi, hogy "na most lehetne használni az EMK-t".
Mások, akik empatikus kommunikációnak nevezik az EMK-t, amikor helyzet van: vagy empátiát várnak, vagy empátiát adnak.
Szintén mások így, a közösségben, könnyebben találnak rá arra, mi minden is kell nekik, mert van viszonyítási pont, amihez képest megtalálhatják belső igényeiket. Ők pedig kérnek és kérnek. Sajnos rendszerint nem cselekedhetőt, hanem a szükségletük kielégítését.
No és vannak, akik erőszakmentesek szeretnének lenni minden áldott pillanatban. Ezért nem bírják a sakált. Amint valaminek ítélet szaga van, kijelentik, hogy ez bizony nem volt EMK-s.  Ők azt szeretnék, hogy mindenki nagyon kedves és szelíd legyen minden pillanatban, azaz konfliktusra ne is kerüljön sor. Mert annak léte már nem erőszakmentes szemlélet szerinti életet mutat. Márpedig "legyünk zsiráfok"!!

Mindebben tudom látni a szépséget.

Ugyanakkor én egy megint másik verziót képviselek.
- Nagyon szeretném hangsúlyozni ezt a más szót. Nem azt írom és mondom, hogy jobban, szebben, okosabban. Csak azt mondom, hogy másként. Mert meggyőződésem, hogy mindenki a tőle telhető legjobban csinálja, gondolja, éli a saját értékrendjét.
Ugyanakkor amikor nekem támadnak fel bizonyos szituációkban szükségleteim, nekem rendben van, hogy ott (sőt időnként még utána sokáig) ítéleteim vannak. Mert úgy tudom, hogy azok a barátaim. Végzik a dolgukat - igyekeznek felhívni a figyelmem arra, hogy valami nekem hiányzik az adott szituációból. Ezért aztán, ha közben nem jövök rá, mi bajom, hajlamos vagyok sokáig és sokat ítélkezni. Mindaddig, míg én, vagy valaki más meg nem hallja, hogy kielégületlen belső igényem van.
Ezután még mindig nem beszélek szépen. Mivel még el kell döntenem, akarom-e magamat, meg a másikat érteni. Van, hogy úgy döntök: nem. Van, amikor önmagam megértése mellett döntök. No és van, hogy mindkettőnket szeretném érteni. De még mindig nem beszélek szépen. Mert lehet, hogy mindezek után is azt választom, hogy nem akarok beszélgetni. Köszönöm szépen, elég a belső nyugalmam megtalálása, a másikkal nem akarok "kapcsolódni".
(Íme egy ítéletem: Utálom ezt a kifejezést. Marhára ezo. Én nem kapcsolódni szeretnék, hanem az adott pillanatban kapcsolatot szeretnék a másikkal!!! A kapcsolódás szó a hegymászók karabínerét juttatja az eszembe, ami függőség ízt ad neki. Na, azt pedig biztosan szeretném elkerülni!! Én sem akarok függeni, de azt sem szeretném, ha mások tőlem függenének. Áááá!!!)
Persze aztán van, hogy szeretném felvenni az elvesztett kapcsolatot a másikkal. Ekkor jön a beszéd...

A bejegyzés elején első pontban említett emberrel oda jutottam, hogy nem éri meg számomra újra teljesen elzárkózni, ahogy korábban tettem. Mert az erőfeszítést igényel. Egyszerűbb, ha csendben hagyom, hogy a természet (az enyém és az övé) tegye a dolgát.
A második pontban pedig az lett az eredmény, hogy a folyamatban tanuljak magamról, az Erőszakmentes Kommunikációról és válasszam azon emberekkel az együttlétet, akikkel nekem viszonylag könnyű és öröm együtt lenni. Akik értenek és akiket értek - mert egy nyelven beszélünk.


2018. november 26., hétfő

Játszmák: "A szituatív fölény" - Popper Péter írása



A családban azt kell mondani a nagypapa születésnapján, aki egy alkoholista disznó, hogy tisztelettel köszöntünk nagypapa, de jó, hogy köztünk vagy - és csak magunkban tehetjük hozzá: milyen jó hogy ma még nem hánytál az asztalra. A nagypapa meg két böffentés között azt mondja, milyen jó érzés, hogy így tiszteltek engem, milyen nagyszerű családom van! Ez a játszma. Úgy kell tenni a munkahelyen is, mintha a főnököt tisztelnéd, a főnök meg úgy tesz, mintha ő mindentudó lenne. Egy belgyógyász professzor úgy viselkedik, mintha nem azért lenne a posztján, mert jó szervező és kiváló nexusai vannak, hanem mert ő a legjobb belgyógyász az országban. Lehet valaki egyszerre a legjobb endokrinológus, a legjobb pulmonológus és a legjobb gasztroenterológus? Dehogy lehet! De a viziten ezt kell játszania. Elől megy, persze Scholl papucsban, hogy magasabbnak látsszon, nyakában lóg a fonendoszkópja, nehogy azt higgyék, hogy ő a műtősfiú. A zsebébe is tehetné, ott sokkal nagyobb biztonságban lenne, de a fonendoszkóp a játszma része, az orvosi fölény tartozéka, és ha valaki kilép a játszmából, akkor rengeteg negatívum zúdul a nyakába. Sokszor elmesélem hogy életemben egyszer voltam szülői értekezleten: először és utoljára. Büszke apaként bemasíroztam az iskolába, beültettek az egyik padba, majd jött a begyes, nagyon csinos tanítónő, felment a katedrára, és kiokosított bennünket. Néztem ezt a szegény lányt, hogy ez is elveszett az emberi kommunikáció számára, már csak fölülről lefelé tud beszélni. A katedra tönkretette, mint ahogy nagyon sok pedagógust, orvost, pszichológust tönkretesz, hogy mindig kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel kerül kapcsolatba, és egy idő után észre sem veszi, hogy ez csak szituatív fölény, hanem azt gondolja, ő olyan nagyszerű ember aki mindenkinél magasabb rendű. Visszatérve a tanító nénire, miután elmondta a nagymonológját, kegyesen intett hogy lehet kérdezni. Én is jelentkeztem, és azt kérdeztem, hogy miért csak a hosszú szünetben ehetik meg a gyerekek a tízóraijukat, miért nem akkor mikor éhesek? Ez azért van így, apuka, mert nálunk ez így szokás - mondta a tanítónéni, körülbelül olyan hangsúllyal, ahogy az értelmi fogyatékosokhoz szoktak beszélni. Nehéz helyzetbe kerültem: belemegyek-e a szokásos játszmába szülő és pedagógus között? Mivel végül mindig a sátáni énem győz, úgy döntöttem, hogy nem megyek bele. Azt mondtam neki: Drága asszonyom, apukának engem utoljára a rossz lányok szólítottak az Arizónában: "Apukám, van pénzed? Gyere be egy boldog öt percre.!" Persze mint várható volt óriási botrány tört ki. Én azonban még a saját klinikai osztályomon sem tűrtem az apukázást, anyukázást, mert szerintem Magyarországon úgy szólítják meg az embereket, hogy uram és asszonyom. A kiszolgáltatokkal ugyanis azért bánnak így, azért vonják őket bele ezekbe a játszmákba, hogy fölénybe kerüljenek velük szembe.
- Hogy van Kovács bácsi? - Hát, doktor úr, itt fáj, ott meg szúr!
- Szólítson nyugodtan főorvos úrnak! Másnapi vizit. - Hogy van Kovács bácsi? - szólítson nyugodtan Kovács úrnak! Micsoda pimasz beteg! Ha kilép valaki a játszma keretei közül, abban a pillanatban egy agresszió tömeg zúdul rá, amiért nem megy be abba a hazug szereposztásba amiben élnie kell betegnek, gyereknek, feleségnek férjnek, beosztottnak. Ha kilép akkor baj lesz!

Popper Péter: Lélekrágcsálók.


2018. szeptember 11., kedd

Érzelem, biztonság, érzelmi biztonság


2 napos műhelymunka, ismét Nagy Zolival együtt :)

Pár hónappal ezelőtt ebben a témában már volt közösen vezetett egy napos workshopunk.
Akkor többen jelezték, hogy érdekli őket a téma, de az időpont ilyen, vagy olyan okból nem megfelelő. Mivel mi is vittük tovább magunkban a dolgot, és látjuk, hogy a körülöttünk élők számára is mennyire fontos, újra meghirdetünk, most 2 napos csoportot, melyre szeretettel várjuk a régi és új érdeklődőket :).

Zoli: Az előző tréningünk előtt és után is foglalkoztatott az érzelmi biztonság kérdése. Fejben egyre jobban megértettem, mitől félek és mire vágyom. Pasi vagyok, ebben tipikus: mivel megértettem, azt hittem, hogy tudom. Tudom csinálni. Hát nem. Onnan jövök, ahol a biztonságot az adja, ha nem nevezzük meg az érzéseinket. Ha nem is igazán érezzük át. Ha probléma van, azt megoldjuk. Nem maradunk az érzésekkel, nem éljük át igazán őket. Elkezdtem változni, de ez lassú, időnként kínkeserves. Talán Te is egy ilyen pasi vagy. Talán van ilyen pasi körülötted. 
Együtt talán könnyebben rálátunk a nehézségekre, és rátalálunk egy lépésre, mely közelebb visz a vágyott, érzelmekkel teli, és ezzel együtt biztonságos élethez.

Julianna: A korábbi alkalommal én az "érzelmi biztonság" kifejezéshez elég ellenségesen álltam hozzá. Valószínűleg azért, mert elvárásokkal/követelésekkel telve hangzott el egy csoporton, nekem címezve. Azóta rengeteget szelídült bennem a téma. Bár továbbra sem tenném be a saját szükséglet-listámba, de mivel látom, hogy ritkán ugyan, de van, hogy fájdalom helyett dühhel reagálok le valamit - azaz önkéntelenül védem magam a fájdalom megélésétől -, így mások hasonló működését is képes vagyok már elfogadni. Hisz mi más lenne a részemről a fájdalom önkéntelen elkerülése, mint önvédelem, azaz biztonság - egy érzéssel kapcsolatban. Teszem ezt akkor is, ha valójában nagyon is törekszem rá, hogy minden érzelmemet, érzésemet - magam előtt kendőzetlenül - megéljem.

Szóval szeretettel várjuk mindazok jelentkezését és részvételét ezen a csoporton, akiket szintén foglalkoztat a téma, vagy olvasva ezt a meghívót, megmozdít bennük valamit. 
Igyekszünk teret adni rá, hogy az érzelmek elfogadhatóbbá, megélhetőbbé váljanak bennünk; a kiszolgáltatottság élménye helyett talán pl. erőt lássunk az érzések átélésében, megmutatásában; elengedjük a félelmet, ha a társunk megéli és kifejezi az érzéseit, sőt lehetőség szerint a bizalmat éljük meg belőle; a másik érzéseit látva a felénk irányuló vád helyett őt, az esendő embert, nőt-férfit lássuk, és talán értsük. :)

Időpont: 2018. október 13-14. 10-18 óra között
Helyszín: Színező, Bp. I. Tigris u. 12. 20-as kapucsengő
Jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com, zoli@nagyonzoli.hu, +36302515554, +36205430211
Jelentkezési határidő: 2018. október 9.

Julianna



2018. augusztus 13., hétfő

Lett egy csapat!


Sok éve Hava mondta egy összejövetelünkön, hogy "felgyorsult az idő". Akkor az én fülemben viccesnek hangzott ez a mondat és tudom, hogy ma is az, ugyanakkor, ha arra gondolok, mennyivel több mindent szeretnék besűríteni adott időintervallumba, mint mondjuk 15 évvel ezelőtt, akkor értem, mit is akart kifejezni.
Amikor leültem írni, döbbenten jöttem rá, hogy már 2 hete volt az az esemény, ami az apropót szolgáltatja a bejegyzésemhez. Szóval tényleg nagyon gyorsan telnek a napok.

A fenti kép a Mandala Alkotóházban készült és szeretett tolmácsunk, valamint a fotót készítő barátunk kivételével azok szerepelnek rajta, akik részt vettek a "mentornapokon".
Azaz a fotón látható emberek nagy része csatlakozott azon emberek táborához, akik a nemzetközi szervezettel szoros kapcsolatot tartva kívánják terjeszteni az EMK-t a világban. Ez egyszerre jelent egy tudásszintet (minőségbiztosítás); hitet abban, hogy élhetünk olyan világban, ahol minden egyes ember szükségletei kielégülhetnek; meggyőződést arról, hogy az erkölcsi ítéletek arról szólnak, aki gondolja, kimondja őket és valójában segítségkérés bújik meg mögöttük; és elköteleződést önmagunk felé azzal az elszántsággal, hogy előhívjuk magunkból a szeretetet és elfogadást akkor is, amikor szinte lehetetlennek tűnik.
Azaz a nemzetközi központ által akkreditált (elismert) trénerekké kívánunk válni, vállalva ennek minden feltételét.
Ez persze hosszú folyamat, mely most a regisztrációval kezdődött. A résztvevők különböző tudászinttel és tapasztalattal indulnak. Lesznek, akik hamar és lesznek, akik több év múlva nyerik el a "címet".
Közben pedig nemzetközi porondon intenzív átalakulása zajlik a szervezet működésének, így akár az is benne van a pakliban, hogy mire valaki odajutna, hogy elérje a célt, az megszűnik. Mert az eddig központosított felépítés helyett az EMK szemléletét jobban tükröző alulról építkezés indult el. Így néhány év múlva már nem lesznek akkreditált trénerek, helyettük EMK "nagykövetek" dolgoznak majd nagy lelkesen :).

Szóval izgalmas folyamat indult el, sok szempontból. Jelenleg hazánkban egyetlen akkreditált tréner van: Rambala Évi kolléganőm. Egyvalaki más pedig öt éve regisztrált és járja a korlátlan ideig tartó iskolát. Mi pedig az összefogás, összetartás erejét felhasználva szeretnénk végigvinni ezt az időnként talán küzdelmes dolgot. Ami szinte biztos, hogy viszonylag belátható időn belül már egy csokornyi nemzetközileg elismert trénerünk lesz.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ennek az új csapatnak sikerül-e az, ami 15-20 éve nekünk nem sikerült: megmaradni együtt, összefogásban, egymást támogatva.
Persze már most nyilvánvaló, hogy nem mindenki kompatibilis mindenkivel. Viszont vannak, akikkel könnyű együtt dolgoznunk és így, mint valami pókháló, azért mégis rezdülhetünk együtt, bárhol indul meg valami a csoportban.

Én személy szerint nagyon megkedveltem a mentorainkat, akik a mentori munkát is csapatban végzik. Négyen dolgoznak együtt, közülük kettővel léptünk mi kapcsolatba. Úgy látom, elég hasonló a munkamódszerünk, ezért meggyőződésem, hogy számomra könnyű lesz ez az együttműködés.

E beszámoló végére került ugyan, de mély hála és szeretet tölt el, amikor idősebb lányomra gondolok, aki lehetővé tette nekünk lelkes szervezői munkájával azt, hogy egyáltalán összejöjjön ez a csapat és ez a rendezvény. Sok-sok kitartás, türelem, erő kellett ehhez. Ráadásul ő volt a tolmácsunk is, mert a mentoraink németek és most angolul vezették a 4 napot. No és pl. az én angolom sem elég erős ehhez.
Szóval köszönöm G. J., hogy megcsináltad nekünk!

Személy szerint pedig köszönöm még mindhárom gyermekemnek, akik végig ott voltak mellettem ebben a 22 EMK-val teli évben, hogy kibírták kezdeti bukdácsolásaimat és azt a nagy változást, amit ez hozott az életünkben! A legjobb, legkitartóbb, legkövetkezetesebb és legszigorúbb tanáraim voltatok. Mindez pedig kellett, hogy az lehessek ma, aki vagyok.


2018. július 18., szerda

Bátorság - életbátorság


Az örök téma, szinte állandó vesszőparipáim egyike :).

Persze most is van apropója. Mert látom megvalósulni embereknél mind az egyéni, mind csoportos munkám során, legfrisebben a tegnap esti gyakorlón (meghatott öröm) és láttam valakit az elmúlt hónapokban nagy elszánással nekiindulni, aztán az első, apró lépések után visszafordulni (fájdalom, gyász).
   
Aggódva figyelem a kezdetet, amikor ott toporognak az általam kedveltek, és mondogatják, mi mindenre vágynak hosszú évek, netán évtizedek óta, és, hogy itt lenne már az ideje ezen álmok megvalósulásának, mert elegük van a hiányérzetből. Lassan és nehezen jön a belátás, hogy azért telt eddig csupán várakozással az idő, mert valami külső erőforrástól tették függővé, hogy megtörténjen a mindig is hőn áhított dolog. Még keményebb és ijesztőbb, amikor napfényre kerül az egyszerű igazság, hogy a célokat önmagunkon keresztül érhetjük el.
A kedd esti gyakorlókon olyan hitek bukkantak fel pl., hogy "nem hiszem, hogy képes vagyok rá", "én a hibákért vagyok felelős, de azokért mindig én vagyok", "én ezt nem engedhetem meg magamnak", "elveszik a kapcsolat a szeretteimmel, ha ilyet teszek", "ki vagyok én, hogy másként éljek, mint a szüleim", "ki vagyok én, hogy kilógjak, kitűnjek". Valaki pedig, akit nagyon szeretek, azt mondogatja: Julianna, én nem vagyok arra képes, amit Te és ez a hang itt bennem vártok tőlem.

Számomra az egyik legnagyobb élmény az, amikor egyszercsak elindul önmaga felé az addig hezitáló, valami olyan elszántsággal az arcán és lelkében, hogy: "egy életem, egy halálom, megpróbálom", vagy: "annál, ahogy most van, csak jobb jöhet, hát belefogok". Csodálattal figyelem, amikor vállalják régi belső világuk összedőlését és a félelem ellenére kitartanak, mert tényleg önmaguk mellett döntöttek.

Öröm és tisztelet ébred bennem minden egyes alkalommal, amikor ez történik.
Mert tudom, hogy biztonságra berendezkedett és biztonságra törekvő világunkban az egyik legnagyobb tett elindulni egy úton, melynek nem látjuk nemhogy a végét, de talán még a következő lépését sem. Elindulni a bizonytalanba, a kiszámíthatatlanba halálosan félelmetes. 
Hit kell hozzá. Hinni valakiben, valamiben. Néha csak abban, hogy a kitűzött cél elérhető. Ennél gyakrabban, főleg, mikor a saját élet megélése a cél: önmagunkban, az élet erejében és nagyszerűségében, esetleg egy örökkévaló, mindenható erőben kell hinnünk (ez is bennünk van). 
A hit pedig egyszerre a legbizonytalanabb, ugyanakkor a legerősebb, legstabilabb kapaszkodó.

Számomra a bátorság valójában ezt jelenti. A hitbe kapaszkodva elindulni a legijesztőbbnek tűnő úton. Hinni, hogy amikor felbukkan majd közben az előre elképzelhetetlen (nehézség, démon, esetleg soha nem képzelt, elbírhatatlannak tűnő öröm), akkor azzal fogok tudni mit kezdeni.
Ez a hit az egyetlen, ami tud segíteni, amikor jön a kísértés, hogy feladjuk; a gondolat, hogy kicsik vagyunk saját életünkhöz; a kétség, hogy a jó hang vezet-e minket. Mert ezek mindig jönnek!

Amikor először elhittem, hogy én képes vagyok valami újat, valami jót nyújtani másonak, láttam egy képet: egymás kezét fogva végtelen láncban táncolok emberekkel úgy, hogy előttem pár példaképem lép, mögöttem pedig azok következnek boldog mosollyal az arcukon, akik az én kezemet fogva ismerik meg önmagukat. Azóta az történik, hogy a körtáncban utánam járók sorra arcot öltenek. Én pedig minden egyes arc kitisztulásakor hálát adok e bátraknak, amiért beállnak a táncba és felveszik a ritmust. Azoknak, akik merik azt mondani: ÉN és elindulnak az önmaguk iránti szeretet megéléséért.  
Mert nincs jobb e közös táncnál :).

  

2018. május 8., kedd

EMK műhelymunka május 26-án


Ha tényleg szeretsz, akkor megteszed!

Sok-sok évvel ezelőtt mondtam ki ezt a mondatot először a vidámparkban gyermekeim jövendőbeli apjának, a hullámvasút mellett. Én a magam vakmerőségével mindenáron fel akartam ülni és hiába láttam a félelmet a szemében és hiába mondta ő, hogy mennyire nem fűlik hozzá a foga. Csak az én vágyam számított a közös élményre, a kalandra és, hogy meggyőződhessek irántam való szeretete erejéről. Persze felült velem. Mi mást tehet egy szerelmes ember egy ilyen felszólításra? Én pedig meggyőződhettem.
Arról is, nagyjából 2 perc után, hogy egy ilyen "zsarolás" inkább megkeseríti az élményt, mint megszépíti. Az, hogy a mai napig tisztán emlékszem erre a történetre, szintén azt mutatja nekem, hogy azóta is fizetem az árát a követelésemnek.

Amikor pár hete egyik csoportomon valaki azt mondta, hogy neki "érzelmi biztonságra" van szüksége, azonnal bekapcsolt bennem a vészjelző. Vajon milyen kérés követi ezt a belső igényt? Amikor nem jött azonnal mgcselekedhető kérés, a belső villogó lámpa mellé a sziréna is megszólalt bennem. Na most van ideje nagyon résen lenni!!
Azóta foglalkoztat ez a téma: van-e érzelmi biztonság? Ha van, miből élhető meg?

Ezért aztán Nagy Zoltánnal megállapodtunk, hogy rég tervezett együttműködésünket azzal indítjuk, hogy e témában hirdetünk meg csoportot. Zolit 5 éve ismerem. Sok mindent megéltünk már együtt, hideget és meleget is. Meggyőződésem, hogy közös munkánk sok értéket hozhat mindenkinek.

Szeretettel várjuk hát a jelentkezőket a csoportra, akik maguk is kifejeztek már ilyen, alkudozást nem igazán tűrő mondatot és érteni szeretnék, mi volt/van mögötte; azokat, akik már legalább egyszer, vagy akár többször hallották/hallják ezt a szöveget valamely kapcsolatukban és szeretnének tudni kiállni magukért az adott helyzetben!

Időpont: 2018 május 26. 10.00-18.00
Helyszín: Színező, Bp. I. Tigris u. 12.
Jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com, +36302515554, illetve
zoli@nagyonzoli.hu, +360205430211
Létszám: 6-10 fő

Természetesen EMK, de most a résztvevőknek nem kell hozzá előzetes ismeret!

Szeretettel:
Julianna 


2018. május 2., szerda

Veled vagy nélküled? (3)


Vannak kapcsolataim, melyek egyszerre magától értetődőek és időről időre adnak az életemhez különböző módokon, ugyanakkor rengeteg kihívást is hoznak. 
Ezért aztán újra, meg újra megkérdőjeleződik bennem, hogy tényleg akarom-e őket. Rendszeresen felteszem miattuk a kérdést magamban: Megéri ez nekem? Hoz annyit, hogy küzdjek, hogy magammal harcoljak miattuk? Megéri nekem vállalni a csalódás, a fájdalom kockázatát? Azt, hogy esetleg napokig megszállottan csak ezekkel foglalkozom?
Van, hogy arra jutok: nem. Ahogy egy marketinges barátnőm szokta mondani: nem megfelelő az ár-érték arány. 
Ez rendszerint akkor következik be, amikor azt találom, hogy a korábban meglevő, vagy hitt közös értékrendet már nem éljük. Vagy éppen arra jutok, hogy a kölcsönösség és/vagy a könnyedség nekem hiányzik. 
Ehhez hasonlóan akkor van esély bennem egy kapcsolat elengedésére, amikor azt élem meg, hogy nem én kellek teljességemben a másiknak, hanem csak egy-két tulajdonságom. A figyelmem, empátiám, gondoskodásom, gyengédségem, elfogadási készségem, türelmem, szelídségem, tudatosságom, személyes felelősségvállalásom. Ezek egyike, vagy mindegyike.
Csak éppen én ezeken kívül még rengeteg minden más is vagyok. Ahogy nem is oly rég írtam, van nekem dacom, értetlenségem, a kölcsönösségre és könnyedségre való erős igényem, függőségem különböző dolgokkal kapcsolatban, mint pl. az őszinteség. Ó, a lustaságomról még nem is beszéltem. Pedig van, jó adag. Hibám és elvárásom. Hosszú a sor.

Ami mostanában belépett kényes témaként, hogy pont az odafigyelésem, elfogadásom miatt nem nélküli emberként tekintenek rám. Ez bizony kiüti nálam a biztosítékot. Van, akivel "csúnyán" beszélek e miatt, esetleg erős szitokszavak csúsznak ki a számon. Ez pedig nyilvánvalóan akkor következik be, amikor nagyon kivagyok. 

Szóval, ilyenkor ott hagytam a másikat. Nem a találkozó, vagy beszélgetés közben, hanem utána. Egyszerűen nem jelentkeztem többet, vagy nem reagáltam a megkeresésekre. Ma már azért ennél jobban ki tudok állni magamért, azaz rendszerint szólok, hogy ez fog történni, mert ...

Azaz, úgy döntök, tudok a másik nélkül élni.

Ennél nehezebb feladatot adok magamnak, amikor a nehézségek ellenére újra, meg újra azt választom, hogy benne maradok egy nekem nehéz kapcsolatban.
Úgy látom, ezt akkor teszem, amikor a nehézségek, konfliktusok és azok feloldása saját fejlődésemet, növekedésemet, gyógyulásomat szolgálja. 
Amikor egy-egy ilyen krízisbe "belehalok". Ami pontosan azt jelenti, hogy valami addig vélt azonosságtudatomnak vége lesz. Azaz egy énecském tényleg meghal.
Ez van, hogy azt jelenti, hogy ténylegesen az engem már nem szolgáló hitem szűntetem meg magamról, de van olyan is, hogy egy új születik meg és a régi ezzel egy időben szinte észrevétlenül eltűnik. 
Voltak évek, amikor ezek előtt a változások előtt ténylegesen halálfélelmem volt. Az is előfordult, hogy hónapokig rettegtem. Aztán, talán a negyedik ilyen "mindjárt meghalok" félelem után bekövetkező változáskor rádöbbentem, hogy mi is zajlik. Azaz, hogy a fizikai haláltól ezekben az esetekben nem kell félnem. 
Emlékszem, a csopaki strandon tört rám ez a felismerés egy meleg, szeptemberi napon, amikor éppen túl voltam egy fizikai fájdalommal is járó "gyorsvonattal való ütközésen".

Azokat a kapcsolataimat, melyek ilyesmit hoznak az életembe, egyszerre gyűlölöm és imádom. Folyamatosan harcolok bennük a másikkal és magammal. Rendszerint addig tartanak, amíg ez az intenzitás megmarad. Aztán valahogy, mondhatni kölcsönös megegyezéssel, végelgyengülésben kimúlnak.
A krízisek rendszeressége változó. Van, hogy 2 évente jön elő egy krízisecske, van, hogy szinte még fel sem épülök az elhantolás után, már ott a következő :).
Ezek számítanak a legértékesebbeknek számomra, ameddig tartanak.
Itt a címben szereplő kérdés nem csak a másikra, hanem magamra, vélt identitástudatomra is vonatkozik. 

Miért számít ez az írás az előzőek folytatásának? Mert van, amikor 1-1 ilyen kapcsolat választása bennem megkérdőjeleződik aközben, amikor egyértelműen tudom, hogy még rengeteget tartogat a számomra. 
Ott állok, döntésképtelenül, mert nem tudom, akkor választom magam, ha azt mondom a másiknak: a soha viszont nem látásra (mert akkor mi lesz a fejlődésre való inspirációmmal, illetve az élet intenzitásával, szenvedélyességével?), vagy akkor, ha benne maradok, bár időnként végtelenül és mélyen fáj a "másik" hülyesége.

A dilemma eldöntetlen ... 
De e pillanatban legalább nem dacolok a feszültség elviselhetetlensége miatt a világegyetemmel, folyamatosan azt kérdezve: Miért nem lehet ezt egyszerűbben? Annyira rám férne egy simább, egyszerűbb kapcsolat, amikor a másik is látja a "világrendet" és elfogadja ...
Most éppen elfogadom én, mégpedig azt, hogy nincs rend :). 
Remélem, kitartok ebben az elfogadásban minimum 2 napig, hogy kipihenhessem magam :)!