2018. szeptember 11., kedd

Érzelem, biztonság, érzelmi biztonság


2 napos műhelymunka, ismét Nagy Zolival együtt :)

Pár hónappal ezelőtt ebben a témában már volt közösen vezetett egy napos workshopunk.
Akkor többen jelezték, hogy érdekli őket a téma, de az időpont ilyen, vagy olyan okból nem megfelelő. Mivel mi is vittük tovább magunkban a dolgot, és látjuk, hogy a körülöttünk élők számára is mennyire fontos, újra meghirdetünk, most 2 napos csoportot, melyre szeretettel várjuk a régi és új érdeklődőket :).

Zoli: Az előző tréningünk előtt és után is foglalkoztatott az érzelmi biztonság kérdése. Fejben egyre jobban megértettem, mitől félek és mire vágyom. Pasi vagyok, ebben tipikus: mivel megértettem, azt hittem, hogy tudom. Tudom csinálni. Hát nem. Onnan jövök, ahol a biztonságot az adja, ha nem nevezzük meg az érzéseinket. Ha nem is igazán érezzük át. Ha probléma van, azt megoldjuk. Nem maradunk az érzésekkel, nem éljük át igazán őket. Elkezdtem változni, de ez lassú, időnként kínkeserves. Talán Te is egy ilyen pasi vagy. Talán van ilyen pasi körülötted. 
Együtt talán könnyebben rálátunk a nehézségekre, és rátalálunk egy lépésre, mely közelebb visz a vágyott, érzelmekkel teli, és ezzel együtt biztonságos élethez.

Julianna: A korábbi alkalommal én az "érzelmi biztonság" kifejezéshez elég ellenségesen álltam hozzá. Valószínűleg azért, mert elvárásokkal/követelésekkel telve hangzott el egy csoporton, nekem címezve. Azóta rengeteget szelídült bennem a téma. Bár továbbra sem tenném be a saját szükséglet-listámba, de mivel látom, hogy ritkán ugyan, de van, hogy fájdalom helyett dühhel reagálok le valamit - azaz önkéntelenül védem magam a fájdalom megélésétől -, így mások hasonló működését is képes vagyok már elfogadni. Hisz mi más lenne a részemről a fájdalom önkéntelen elkerülése, mint önvédelem, azaz biztonság - egy érzéssel kapcsolatban. Teszem ezt akkor is, ha valójában nagyon is törekszem rá, hogy minden érzelmemet, érzésemet - magam előtt kendőzetlenül - megéljem.

Szóval szeretettel várjuk mindazok jelentkezését és részvételét ezen a csoporton, akiket szintén foglalkoztat a téma, vagy olvasva ezt a meghívót, megmozdít bennük valamit. 
Igyekszünk teret adni rá, hogy az érzelmek elfogadhatóbbá, megélhetőbbé váljanak bennünk; a kiszolgáltatottság élménye helyett talán pl. erőt lássunk az érzések átélésében, megmutatásában; elengedjük a félelmet, ha a társunk megéli és kifejezi az érzéseit, sőt lehetőség szerint a bizalmat éljük meg belőle; a másik érzéseit látva a felénk irányuló vád helyett őt, az esendő embert, nőt-férfit lássuk, és talán értsük. :)

Időpont: 2018. október 13-14. 10-18 óra között
Helyszín: Színező, Bp. I. Tigris u. 12. 20-as kapucsengő
Jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com, zoli@nagyonzoli.hu, +36302515554, +36205430211
Jelentkezési határidő: 2018. október 9.

Julianna



2018. augusztus 13., hétfő

Lett egy csapat!


Sok éve Hava mondta egy összejövetelünkön, hogy "felgyorsult az idő". Akkor az én fülemben viccesnek hangzott ez a mondat és tudom, hogy ma is az, ugyanakkor, ha arra gondolok, mennyivel több mindent szeretnék besűríteni adott időintervallumba, mint mondjuk 15 évvel ezelőtt, akkor értem, mit is akart kifejezni.
Amikor leültem írni, döbbenten jöttem rá, hogy már 2 hete volt az az esemény, ami az apropót szolgáltatja a bejegyzésemhez. Szóval tényleg nagyon gyorsan telnek a napok.

A fenti kép a Mandala Alkotóházban készült és szeretett tolmácsunk, valamint a fotót készítő barátunk kivételével azok szerepelnek rajta, akik részt vettek a "mentornapokon".
Azaz a fotón látható emberek nagy része csatlakozott azon emberek táborához, akik a nemzetközi szervezettel szoros kapcsolatot tartva kívánják terjeszteni az EMK-t a világban. Ez egyszerre jelent egy tudásszintet (minőségbiztosítás); hitet abban, hogy élhetünk olyan világban, ahol minden egyes ember szükségletei kielégülhetnek; meggyőződést arról, hogy az erkölcsi ítéletek arról szólnak, aki gondolja, kimondja őket és valójában segítségkérés bújik meg mögöttük; és elköteleződést önmagunk felé azzal az elszántsággal, hogy előhívjuk magunkból a szeretetet és elfogadást akkor is, amikor szinte lehetetlennek tűnik.
Azaz a nemzetközi központ által akkreditált (elismert) trénerekké kívánunk válni, vállalva ennek minden feltételét.
Ez persze hosszú folyamat, mely most a regisztrációval kezdődött. A résztvevők különböző tudászinttel és tapasztalattal indulnak. Lesznek, akik hamar és lesznek, akik több év múlva nyerik el a "címet".
Közben pedig nemzetközi porondon intenzív átalakulása zajlik a szervezet működésének, így akár az is benne van a pakliban, hogy mire valaki odajutna, hogy elérje a célt, az megszűnik. Mert az eddig központosított felépítés helyett az EMK szemléletét jobban tükröző alulról építkezés indult el. Így néhány év múlva már nem lesznek akkreditált trénerek, helyettük EMK "nagykövetek" dolgoznak majd nagy lelkesen :).

Szóval izgalmas folyamat indult el, sok szempontból. Jelenleg hazánkban egyetlen akkreditált tréner van: Rambala Évi kolléganőm. Egyvalaki más pedig öt éve regisztrált és járja a korlátlan ideig tartó iskolát. Mi pedig az összefogás, összetartás erejét felhasználva szeretnénk végigvinni ezt az időnként talán küzdelmes dolgot. Ami szinte biztos, hogy viszonylag belátható időn belül már egy csokornyi nemzetközileg elismert trénerünk lesz.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ennek az új csapatnak sikerül-e az, ami 15-20 éve nekünk nem sikerült: megmaradni együtt, összefogásban, egymást támogatva.
Persze már most nyilvánvaló, hogy nem mindenki kompatibilis mindenkivel. Viszont vannak, akikkel könnyű együtt dolgoznunk és így, mint valami pókháló, azért mégis rezdülhetünk együtt, bárhol indul meg valami a csoportban.

Én személy szerint nagyon megkedveltem a mentorainkat, akik a mentori munkát is csapatban végzik. Négyen dolgoznak együtt, közülük kettővel léptünk mi kapcsolatba. Úgy látom, elég hasonló a munkamódszerünk, ezért meggyőződésem, hogy számomra könnyű lesz ez az együttműködés.

E beszámoló végére került ugyan, de mély hála és szeretet tölt el, amikor idősebb lányomra gondolok, aki lehetővé tette nekünk lelkes szervezői munkájával azt, hogy egyáltalán összejöjjön ez a csapat és ez a rendezvény. Sok-sok kitartás, türelem, erő kellett ehhez. Ráadásul ő volt a tolmácsunk is, mert a mentoraink németek és most angolul vezették a 4 napot. No és pl. az én angolom sem elég erős ehhez.
Szóval köszönöm G. J., hogy megcsináltad nekünk!

Személy szerint pedig köszönöm még mindhárom gyermekemnek, akik végig ott voltak mellettem ebben a 22 EMK-val teli évben, hogy kibírták kezdeti bukdácsolásaimat és azt a nagy változást, amit ez hozott az életünkben! A legjobb, legkitartóbb, legkövetkezetesebb és legszigorúbb tanáraim voltatok. Mindez pedig kellett, hogy az lehessek ma, aki vagyok.


2018. július 18., szerda

Bátorság - életbátorság


Az örök téma, szinte állandó vesszőparipáim egyike :).

Persze most is van apropója. Mert látom megvalósulni embereknél mind az egyéni, mind csoportos munkám során, legfrisebben a tegnap esti gyakorlón (meghatott öröm) és láttam valakit az elmúlt hónapokban nagy elszánással nekiindulni, aztán az első, apró lépések után visszafordulni (fájdalom, gyász).
   
Aggódva figyelem a kezdetet, amikor ott toporognak az általam kedveltek, és mondogatják, mi mindenre vágynak hosszú évek, netán évtizedek óta, és, hogy itt lenne már az ideje ezen álmok megvalósulásának, mert elegük van a hiányérzetből. Lassan és nehezen jön a belátás, hogy azért telt eddig csupán várakozással az idő, mert valami külső erőforrástól tették függővé, hogy megtörténjen a mindig is hőn áhított dolog. Még keményebb és ijesztőbb, amikor napfényre kerül az egyszerű igazság, hogy a célokat önmagunkon keresztül érhetjük el.
A kedd esti gyakorlókon olyan hitek bukkantak fel pl., hogy "nem hiszem, hogy képes vagyok rá", "én a hibákért vagyok felelős, de azokért mindig én vagyok", "én ezt nem engedhetem meg magamnak", "elveszik a kapcsolat a szeretteimmel, ha ilyet teszek", "ki vagyok én, hogy másként éljek, mint a szüleim", "ki vagyok én, hogy kilógjak, kitűnjek". Valaki pedig, akit nagyon szeretek, azt mondogatja: Julianna, én nem vagyok arra képes, amit Te és ez a hang itt bennem vártok tőlem.

Számomra az egyik legnagyobb élmény az, amikor egyszercsak elindul önmaga felé az addig hezitáló, valami olyan elszántsággal az arcán és lelkében, hogy: "egy életem, egy halálom, megpróbálom", vagy: "annál, ahogy most van, csak jobb jöhet, hát belefogok". Csodálattal figyelem, amikor vállalják régi belső világuk összedőlését és a félelem ellenére kitartanak, mert tényleg önmaguk mellett döntöttek.

Öröm és tisztelet ébred bennem minden egyes alkalommal, amikor ez történik.
Mert tudom, hogy biztonságra berendezkedett és biztonságra törekvő világunkban az egyik legnagyobb tett elindulni egy úton, melynek nem látjuk nemhogy a végét, de talán még a következő lépését sem. Elindulni a bizonytalanba, a kiszámíthatatlanba halálosan félelmetes. 
Hit kell hozzá. Hinni valakiben, valamiben. Néha csak abban, hogy a kitűzött cél elérhető. Ennél gyakrabban, főleg, mikor a saját élet megélése a cél: önmagunkban, az élet erejében és nagyszerűségében, esetleg egy örökkévaló, mindenható erőben kell hinnünk (ez is bennünk van). 
A hit pedig egyszerre a legbizonytalanabb, ugyanakkor a legerősebb, legstabilabb kapaszkodó.

Számomra a bátorság valójában ezt jelenti. A hitbe kapaszkodva elindulni a legijesztőbbnek tűnő úton. Hinni, hogy amikor felbukkan majd közben az előre elképzelhetetlen (nehézség, démon, esetleg soha nem képzelt, elbírhatatlannak tűnő öröm), akkor azzal fogok tudni mit kezdeni.
Ez a hit az egyetlen, ami tud segíteni, amikor jön a kísértés, hogy feladjuk; a gondolat, hogy kicsik vagyunk saját életünkhöz; a kétség, hogy a jó hang vezet-e minket. Mert ezek mindig jönnek!

Amikor először elhittem, hogy én képes vagyok valami újat, valami jót nyújtani másonak, láttam egy képet: egymás kezét fogva végtelen láncban táncolok emberekkel úgy, hogy előttem pár példaképem lép, mögöttem pedig azok következnek boldog mosollyal az arcukon, akik az én kezemet fogva ismerik meg önmagukat. Azóta az történik, hogy a körtáncban utánam járók sorra arcot öltenek. Én pedig minden egyes arc kitisztulásakor hálát adok e bátraknak, amiért beállnak a táncba és felveszik a ritmust. Azoknak, akik merik azt mondani: ÉN és elindulnak az önmaguk iránti szeretet megéléséért.  
Mert nincs jobb e közös táncnál :).

  

2018. május 8., kedd

EMK műhelymunka május 26-án


Ha tényleg szeretsz, akkor megteszed!

Sok-sok évvel ezelőtt mondtam ki ezt a mondatot először a vidámparkban gyermekeim jövendőbeli apjának, a hullámvasút mellett. Én a magam vakmerőségével mindenáron fel akartam ülni és hiába láttam a félelmet a szemében és hiába mondta ő, hogy mennyire nem fűlik hozzá a foga. Csak az én vágyam számított a közös élményre, a kalandra és, hogy meggyőződhessek irántam való szeretete erejéről. Persze felült velem. Mi mást tehet egy szerelmes ember egy ilyen felszólításra? Én pedig meggyőződhettem.
Arról is, nagyjából 2 perc után, hogy egy ilyen "zsarolás" inkább megkeseríti az élményt, mint megszépíti. Az, hogy a mai napig tisztán emlékszem erre a történetre, szintén azt mutatja nekem, hogy azóta is fizetem az árát a követelésemnek.

Amikor pár hete egyik csoportomon valaki azt mondta, hogy neki "érzelmi biztonságra" van szüksége, azonnal bekapcsolt bennem a vészjelző. Vajon milyen kérés követi ezt a belső igényt? Amikor nem jött azonnal mgcselekedhető kérés, a belső villogó lámpa mellé a sziréna is megszólalt bennem. Na most van ideje nagyon résen lenni!!
Azóta foglalkoztat ez a téma: van-e érzelmi biztonság? Ha van, miből élhető meg?

Ezért aztán Nagy Zoltánnal megállapodtunk, hogy rég tervezett együttműködésünket azzal indítjuk, hogy e témában hirdetünk meg csoportot. Zolit 5 éve ismerem. Sok mindent megéltünk már együtt, hideget és meleget is. Meggyőződésem, hogy közös munkánk sok értéket hozhat mindenkinek.

Szeretettel várjuk hát a jelentkezőket a csoportra, akik maguk is kifejeztek már ilyen, alkudozást nem igazán tűrő mondatot és érteni szeretnék, mi volt/van mögötte; azokat, akik már legalább egyszer, vagy akár többször hallották/hallják ezt a szöveget valamely kapcsolatukban és szeretnének tudni kiállni magukért az adott helyzetben!

Időpont: 2018 május 26. 10.00-18.00
Helyszín: Színező, Bp. I. Tigris u. 12.
Jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com, +36302515554, illetve
zoli@nagyonzoli.hu, +360205430211
Létszám: 6-10 fő

Természetesen EMK, de most a résztvevőknek nem kell hozzá előzetes ismeret!

Szeretettel:
Julianna 


2018. május 2., szerda

Veled vagy nélküled? (3)


Vannak kapcsolataim, melyek egyszerre magától értetődőek és időről időre adnak az életemhez különböző módokon, ugyanakkor rengeteg kihívást is hoznak. 
Ezért aztán újra, meg újra megkérdőjeleződik bennem, hogy tényleg akarom-e őket. Rendszeresen felteszem miattuk a kérdést magamban: Megéri ez nekem? Hoz annyit, hogy küzdjek, hogy magammal harcoljak miattuk? Megéri nekem vállalni a csalódás, a fájdalom kockázatát? Azt, hogy esetleg napokig megszállottan csak ezekkel foglalkozom?
Van, hogy arra jutok: nem. Ahogy egy marketinges barátnőm szokta mondani: nem megfelelő az ár-érték arány. 
Ez rendszerint akkor következik be, amikor azt találom, hogy a korábban meglevő, vagy hitt közös értékrendet már nem éljük. Vagy éppen arra jutok, hogy a kölcsönösség és/vagy a könnyedség nekem hiányzik. 
Ehhez hasonlóan akkor van esély bennem egy kapcsolat elengedésére, amikor azt élem meg, hogy nem én kellek teljességemben a másiknak, hanem csak egy-két tulajdonságom. A figyelmem, empátiám, gondoskodásom, gyengédségem, elfogadási készségem, türelmem, szelídségem, tudatosságom, személyes felelősségvállalásom. Ezek egyike, vagy mindegyike.
Csak éppen én ezeken kívül még rengeteg minden más is vagyok. Ahogy nem is oly rég írtam, van nekem dacom, értetlenségem, a kölcsönösségre és könnyedségre való erős igényem, függőségem különböző dolgokkal kapcsolatban, mint pl. az őszinteség. Ó, a lustaságomról még nem is beszéltem. Pedig van, jó adag. Hibám és elvárásom. Hosszú a sor.

Ami mostanában belépett kényes témaként, hogy pont az odafigyelésem, elfogadásom miatt nem nélküli emberként tekintenek rám. Ez bizony kiüti nálam a biztosítékot. Van, akivel "csúnyán" beszélek e miatt, esetleg erős szitokszavak csúsznak ki a számon. Ez pedig nyilvánvalóan akkor következik be, amikor nagyon kivagyok. 

Szóval, ilyenkor ott hagytam a másikat. Nem a találkozó, vagy beszélgetés közben, hanem utána. Egyszerűen nem jelentkeztem többet, vagy nem reagáltam a megkeresésekre. Ma már azért ennél jobban ki tudok állni magamért, azaz rendszerint szólok, hogy ez fog történni, mert ...

Azaz, úgy döntök, tudok a másik nélkül élni.

Ennél nehezebb feladatot adok magamnak, amikor a nehézségek ellenére újra, meg újra azt választom, hogy benne maradok egy nekem nehéz kapcsolatban.
Úgy látom, ezt akkor teszem, amikor a nehézségek, konfliktusok és azok feloldása saját fejlődésemet, növekedésemet, gyógyulásomat szolgálja. 
Amikor egy-egy ilyen krízisbe "belehalok". Ami pontosan azt jelenti, hogy valami addig vélt azonosságtudatomnak vége lesz. Azaz egy énecském tényleg meghal.
Ez van, hogy azt jelenti, hogy ténylegesen az engem már nem szolgáló hitem szűntetem meg magamról, de van olyan is, hogy egy új születik meg és a régi ezzel egy időben szinte észrevétlenül eltűnik. 
Voltak évek, amikor ezek előtt a változások előtt ténylegesen halálfélelmem volt. Az is előfordult, hogy hónapokig rettegtem. Aztán, talán a negyedik ilyen "mindjárt meghalok" félelem után bekövetkező változáskor rádöbbentem, hogy mi is zajlik. Azaz, hogy a fizikai haláltól ezekben az esetekben nem kell félnem. 
Emlékszem, a csopaki strandon tört rám ez a felismerés egy meleg, szeptemberi napon, amikor éppen túl voltam egy fizikai fájdalommal is járó "gyorsvonattal való ütközésen".

Azokat a kapcsolataimat, melyek ilyesmit hoznak az életembe, egyszerre gyűlölöm és imádom. Folyamatosan harcolok bennük a másikkal és magammal. Rendszerint addig tartanak, amíg ez az intenzitás megmarad. Aztán valahogy, mondhatni kölcsönös megegyezéssel, végelgyengülésben kimúlnak.
A krízisek rendszeressége változó. Van, hogy 2 évente jön elő egy krízisecske, van, hogy szinte még fel sem épülök az elhantolás után, már ott a következő :).
Ezek számítanak a legértékesebbeknek számomra, ameddig tartanak.
Itt a címben szereplő kérdés nem csak a másikra, hanem magamra, vélt identitástudatomra is vonatkozik. 

Miért számít ez az írás az előzőek folytatásának? Mert van, amikor 1-1 ilyen kapcsolat választása bennem megkérdőjeleződik aközben, amikor egyértelműen tudom, hogy még rengeteget tartogat a számomra. 
Ott állok, döntésképtelenül, mert nem tudom, akkor választom magam, ha azt mondom a másiknak: a soha viszont nem látásra (mert akkor mi lesz a fejlődésre való inspirációmmal, illetve az élet intenzitásával, szenvedélyességével?), vagy akkor, ha benne maradok, bár időnként végtelenül és mélyen fáj a "másik" hülyesége.

A dilemma eldöntetlen ... 
De e pillanatban legalább nem dacolok a feszültség elviselhetetlensége miatt a világegyetemmel, folyamatosan azt kérdezve: Miért nem lehet ezt egyszerűbben? Annyira rám férne egy simább, egyszerűbb kapcsolat, amikor a másik is látja a "világrendet" és elfogadja ...
Most éppen elfogadom én, mégpedig azt, hogy nincs rend :). 
Remélem, kitartok ebben az elfogadásban minimum 2 napig, hogy kipihenhessem magam :)! 




2018. március 12., hétfő

"Mindaddig lehetetlennek tűnik, ... (2)


... amíg meg nem valósítják." Nelson Mandela 

Időnként kapok feladatokat, célokat, melyeket tulajdoníthatok akár a tudatalattim, akár az Örökkévaló üzenetének. Ahogy szerintem mindenki más is. Ritkán osztom meg őket ismerőseimmel, barátaimmal. Egyetlen oka van ennek, mégpedig az, hogy félek a kudarcomtól és annak felvállalásától. Ha egyszer nagy melénnyel kijelenteném, hogy erre és erre készülök, mert feladatul kaptam, aztán kiderül, hogy elesek a cél felé vezető úton, akkor az nagyon gáz lenne. Főleg önmagam előtt. Mert magamhoz vagyok mindig a legszigorúbb. Szinte már kegyetlenül megítélem magam az ilyen esendőségért. Az önbizalmam, ami pont e fésületlen ítéletektől amúgy sincs a topon, akár teljesen el is tűnik akkor.

De ó, hányszor volt már olyan élményem is, hogy állok a célszalagnál és nem szakítom át. Mert nem tudom, mi lesz utána. Ami eddig volt, azt ismerem, abban voltak társaim. Rettegek attól, hogy ha ez a változás valóban bekövetkezik, akkor elveszítem a körülöttem lévők szeretetét, elfogadását. Hisz ismertek valamilyennek: pl. aggodónak, rászorulónak, a szeretetükért sok mindent vállalónak. Mi lesz, ha mostantól nyíltan más lesz az értékrendem, mint az eddig közösnek látszó? Mi lesz, ha másként öltözöm, időnként magas sarkú cipőben akarok pipiskedni, más színű lesz a hajam, másként bútorozom be a lakásom, már nem tekintem erénynek a szegénységet, stb.?

No és persze van, amikor a félelem már akkor felordít, mikor meglátom, meghallom a feladatot. Mert "életem témáit" érinti.   
Erről a legutóbbi változatról azt hittem, kikopóban van az életemből. Aztán múlt szerdán lecsapott. Tulajdonképpen hetek, sőt inkább hónapok óta a levegőben volt, hogy ez az "élettéma" felszínre bukkan majd. Utólag látom, hogy már ettől is féltem. Előre rettegtem attól, hogy szembesülnöm kell majd eddigi valóságommal és a képpel, ami megmutatja, hogy ehelyett mi az, amivel útra indított az élet. Féltem, hogy az igazságom meglátása annyira sokkol, hogy képtelen leszek felállni utána. Szerencsére bár erős döbbenettel szembesültem a (számomra) újdonsággal, de nem a visszamenőleges szemrehányások és gyalázkodások következtek. Helyettük mostani énem azonnali tiltakozása: de hát én ezt biztosan nem fogom tudni megvalósítani. ... Talán ideiglenesen mégis, de megtartani biztosan képtelen leszek. Ez a feladat azt követeli tőlem, hogy valamit mostantól ne csak kampányként éljek meg (ami ritkán ugyan, de megy), hanem legyek így, tegyek így minden további napomon. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni magamról, hogy ez nekem menni fog. SOSEM ment!!

Megdöbbentem. Tiltakozásom erejétől is, meg attól is, hogy eleve kudarcra ítélem magam. Pedig tényleg vágyom erre a dologra, mióta az eszemet tudom.
(Amikor ezeket tapasztaltam, akkor megdöbbentem és szomorúság, fájdalom töltött el, mert esélyre van szükségem, ezért azt  kértem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e első lépésként csak ezt a képet őrizni és nézegetni magamban, azaz felfogni a valóságot és minden további döntést csak akkor meghozni, amikor ez kitörölhetetlenül belém ivódik! Igen.)

Aztán még egyet megtettem magamért. Elővettem egy papírt, melyet sok éve kaptam karácsonyra egy ismerősömtől és az alábbi szöveg áll rajta:
"Legmélyebb félelmünk nem az, hogy alkalmatlanok vagyunk. Legmélyebb félelmünk az, hogy hatalmasok vagyunk. Fényünk, és nem sötétségünk riaszt meg legjobban bennünket.
Azt kérdezzük magunktól: ki vagyok én, hogy ragyogó, káprázatos, tehetséges, csodálatos legyek?
Tényleg, ki vagy te, hogy ne legyél? Isten gyermeke vagy. Az, hogy kicsinek tetteted magad, nem szolgálja a világot. Nincs semmi felvilágosult abban, hogy összehúzod magad, nehogy mások bizonytalanságban érezzék magukat  körülötted. 
Ragyognunk kellene, mint ahogy a gyermekek ragyognak ... Arra születtünk, hogy megnyilvánítsuk a bennünk lakozó Isten dicsőségét.
S ahogy engedjük fényünket ragyogni, öntudatlanul megengedjük másoknak is, hogy azt tegyék. Ahogy felszabadulunk saját félelmünk alól, jelenlétünk automatikusan felszabadít másokat."
(Úgy tartják, ezt is Nelson Mandela mondta beiktatási beszédében.)   

Most hol tartok? Integrálom a képet, ahogy kértem magamtól. 
Ezen kívül azt emésztgetem, hogy képes vagyok-e úgy meghálálni az életemet, hogy kihozom magamból a legjobbat a kérdéses területen. 
Vagy előveszem jól működő dacomat és fityiszt intek magamnak is, meg a Teremtőnek is többféle szlogennel: 1. ezért kaptam szabad akaratot, 2. egyébként is ez túl nagy kérés felém, szenvedtem már eleget, hagyjon nekem mindenki békét 3. kicsi vagyok hozzá és erőtlen 4. miért kellene lemondanom nekem ezért a valamiért egy számomra fontos és kedves, örömet ígérő dologról?

Nincs még válaszom. 
Csak valami apró és igen halvány reménykedés, hogy szabad akaratomat majd arra használom, hogy a hosszabb időbe és sokkal nagyobb erőfeszítésbe kerülő magamat választva lemondok egy pillanatnyi örömet nyújtó megoldásról; bízva abban, hogy ez a választás meghozza majd a teljesség élményét és azt az életet, melyet titokban mindig is élni szerettem volna. Tehát magában foglalja, csak némileg másként azt is, amiről most lemondok ... 

(fotó: Nagy Zoltán)


2018. március 6., kedd

Mint kutya a csontot ... (1)


Két hete a szerdai esti találkozónkon azt igyekeztem elmagyarázni a többieknek, hogy is szeretnék benne lenni egy (a) párkapcsolatban. Eleinte csak valami csodálkozást láttam a többiek arcán, aztán hitetlenséget, majd egyikük megszólalt: Hol láttál te már ilyet?, egy másik társam pedig "kinevetett".
Azóta emésztgetem a jelenetet.

Mert amikor ilyen reakciót tapasztalok, ráadásul azoktól, akiknek fontos vagyok, egy olyan közegben, ahol egymás támogatása az egyik cél, akkor tanácstalan és elkeseredett leszek, mert bizalomra és megértésre van szükségem. Ezért azt kértem magamtól, hogy nézzem végig az életem, vajon volt-e már olyan helyzet, amikor megvalósítottam valamit, amit az aktuálisan körülöttem levők nem is képzeltek el, vagy, ha elképzelték is, nem gondolták megvalósíthatónak. Legalábbis nem az elképzelés teljességében.

Hát elkezdtem:
Amikor belefogtunk az EMK tanulásába, Marshalltól azt hallottuk, hogy ezt a szoros környzetünkben, a hozzánk közel állókkal a legnehezebb használni, élni. Mert szeretteink túl közeliek, nehéz rájuk objektíven, a jelenben nézni, ahogy magunkra is, mert bezavar a közös múlt.
No, ehhez képest nekem eszembe sem jutott akkoriban, hogy máshol használjam, mint otthon, vagy az akkori barátaimmal, hisz minek akarjam magam megmutatni idegeneknek és miért akarjak számomra szinte érdektelenekkel egyenrangú, bizalomteli kapcsolatot. E gyakorlatnak köszönhetően aztán véremmé vált az EMK.

Mielőtt belekezdtem az önismereti munkába, én egy teljesen bizonytalan, félelemmel teli ember (direkt nem írtam nőt) voltam. Az utcára ugyan kimerészkedtem, mert a gyerekeket vinni kellett mozogni, játszani, de pl. már az apróbb bevásárlásokon túl képtelen voltam elmenni egy boltba. Nem hittem magam emberek közé valónak. Elképzelhetetlen volt akkoriban, hogy én valaha tanítani fogok, és ha kell, akár kétszáz embernek is viszonylag nyugodtan megtartok egy előadást, mert lesz egy téma, amiben teljes magabiztossággal mozgok. Lett.

Sokat hallottuk azt a kifejezést, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Ehhez képest a lányaim, amikor elszánták magukat az EMK megtanulására, akkor magától értetődő volt számukra, hogy tőlem tanulnak, bár a környezetünkben természetesen voltak még jó páran, akikhez mehettek volna. A mostani éves képzésen pedig ketten is vannak, akikkel 1996-ban együtt kezdtük, mégis úgy gondolják, hogy a közös munkában fejlődhetnek.

Amikor a születésem után 2 hónappal teljes sepsissel (vérmérgezéssel) kórházba vittek, sem a szüleim, sem az egészségügyi személyzet nem adott volna az életemért egy fabatkám sem. Azért, hogy elmondható legyen, ők mindent megtettek, kétszeres vérátömlesztésen estem át. No és itt vagyok.

Amikor idáig jutottam, már szabadon kaptam újra levegőt. Mert megszületett a bizalom, hogy ha egyszer tényleg rászánom magam, akkor lesz nekem bármim, amit szeretnék és ami pont olyan, amilyennek szeretném.

Persze nem éles vonalakkal megtervezett, amire vágyom. Inkább egy hangulat, egy érzés, ami bennem munkál.
Mert a cél, amikor elindulok felé, legtöbbször távoli ködbe vész. Csak azt tudom, hogy amikor odaérek, az nekem tényleg jó lesz.
Mert szeretem az EMK-t élni, szeretem megismerni magam (még ha nem is tetszik mindig, amit találok belül), szeretek a szeretteimmel dolgozni, megismerni őket és megmutatni magam olyan tisztán, ahogy a pillanatban tudom és leginkább: mert szeretek élni.

Amikor erre az utolsó "precedensre" gondolok, valójában ez az, ami a leginkább eltölt reménnyel és bizalommal. Mert bár sok-sok fájdalmam és elakadásom származik életem e korai mozzanatából, azt is tudom, hogy ezt a makacs és tántoríthatalan menetelésemet az élet felé, valahogy annak az élménynek köszönhetem. Amikor senki nem volt, aki hitt bennem, én pedig (ki tudja hogy csinálja ezt egy csecsemő) úgy döntöttem, hogy életben maradok és kihozom belőle mindazt, amire csak képes vagyok. Amikor pedig akadályba ütközöm, akkor azt addig nézegetem, vizsgálgatom, míg ki nem derítem, hogy tudom megkerülni, vagy lebontani. Mert nekem mennem kell. Nekem élni, megélni kell.

Ezt a célt, akkor, 2 hónaposan kitűztem magam elé és nem eresztem. Nem eresztem el, mint ahogy a kutya sem ereszti a nehezen megszerzett csontot.

Célnál vagyok? Nem. De valójában nem is a célt, hanem az úton létet választo(tta)m a cél felé. Az olyan móka számomra, amit szeretek és nem cserélném el semmiért. (Isteni hancúr :)).