Bizalom teli, őszinte kapcsolatok felé

 

Erőszakmentes kommunikációs képzés kezdőknek

Hullik az érett vadgesztenye és zöldből más színre váltanak a falevelek. Ezek szerint eljött az ideje, hogy újra elindítsak egy kezdő erőszakmentes kommunikációs képzéssorozatot azoknak, akik velem vágnának bele ebbe az izgalmas útba. 

Amikor új emberekkel ismerkedem és kiderül, mivel foglalkozom, szinte mindig látom a meglepettséget az arcukon és hallom válaszul, hogy "erre milyen nagy szükség van a mai világban", vagy "ó, az anyósomra/a páromra/ az egyik kollégámra igazán ráférne, hogy tanuljon tőled". Különös módon az, hogy "ezt én szívesen megtanulnám", igen ritkán merül fel :). Persze, ha már kicsivel többet hallanak arról, mit is jelent ez a kifejezés, akkor már más a helyzet. Marshall B. Rosenberg (az EMK kidolgozója) 1996-os, első budapesti látogatásakor engem "megvett" bevezető mondataival. 

Arról beszélt, hogy mindannyiunk velünk született igénye az élet, így a saját és szeretteink életének szebbé, gazdagabbá tétele. Ez az igyekezetünk akkor a leghatékonyabb, ha teljes szívvel tesszük. Márpedig erre akkor vagyunk csak képesek, ha mi magunk az adott pillanatban "teljesek" vagyunk, azaz az éppen aktuális belső igényeink kielégültek. Az EMK pedig ehhez hozzá segíthet minket. Másik komoly előnye annak, ha már tudjuk legalább az alapokat, hogy a nekünk szóló kritikákat ritkán szívjuk mellre, mert tudatában leszünk annak, hogy ez a kritika valójában nem rólunk, hanem éppen beszélő embertársunkról mond el fontos információt, ha odafigyelünk és megértjük a kimondott szavak mögött a kiabáló szükségletet és kérést.
Persze pusztán ezek a mondatok szép frázisnak tűntek volna csak, ha aztán nem vezet végig minket néhány saját egyszerű példán, így megmutatva, hogy néz ki gyakorlatban az elmélet. Ezt a 3x2 órás bevezetést számomra azóta is tartó tanulás követte :). Mert a felszínen nagyon egyszerűnek látszik az EMK. Ugyanakkor, ha igazán szeretnénk tudni használni akkor, amikor érzelmileg erősen érintettek vagyunk, akkor egyáltalán nem könnyű.
Ezért olyan hosszú a képzés, mint egy nyelvtanfolyam. Mert valójában az. Erőszakmentes kommunikációs nyelvtanfolyam :). Ennyi idő alatt minden jelenlévő érzékeli a változást önmagában, a kapcsolataiban, az életében. Így megvalósul a cél: az élet gazdagítása, szebbé tétele ;).

Tehát most egy izgalmas közös utazásra hívom az érdeklődőket, mely során megtanuljuk, mit jelent a tényközlő megfigyelés, beazonosítjuk és nevet adunk az érzelmeinknek, felismerjük és kifejezzük valós szükségleteinket, kikutatjuk az utat, ami az adott pillanatban kielégítheti őket. Rájövünk, hogyan tudjuk az elismerést, köszönetet úgy kifejezni, hogy elkerüljük az ettől való függőség kialakulását. Bátorságot szerzünk ahhoz, hogy képesek legyünk őszintén nemet mondani egy kérésre úgy, hogy a másik megsértődése helyett elfogadás és akár hála legyen a válasz. No és persze napokat töltünk majd azzal, hogyan értsük meg a másikat/szerettünket, amikor ő meglehetősen félreérthetően fejezi ki magát. 

Ahhoz, hogy kellő tér és idő jusson mindenkinek a gyakorlásra, elmélyülésre én kisebb létszámú csoportokkal dolgozom. 3-10 fő között változhat a létszám. 

Helyszín: Budapest, I. Tigris utca 12. 20-as kapucsengő.
Időpontok: 2023. okt. 28., nov. 4., 18., 25., dec. 9., 16., 2024. jan. 6., 13., 27., febr. 3., 17., 24., márc. 2. Délelőtt 10.00 órától este 18.00-ig leszünk együtt több rövid és egy hosszabb ebéd szünettel. 
Jelentkezés és részletek: jszentpeteri@gmail.com (tárgy: EMK kezdés), +36302515554 

Szeretettel várom a kíváncsiakat :)

Julianna

Újabb 3 nap együtt

  

Életbátorság, a belső tűz felélesztése

Eltelt újabb félév a trénerképzés során, így ismét összeköltözünk 3 napra. Ez a programrész lehetővé teszi, hogy a 2 éves folyamathoz képest rövid időre ugyan, de befogadjunk kis közösségünkbe még néhány embert. Tehát, ha a téma (cím) megszólít, hív téged, akkor nagy szeretettel várunk.

Az "életbátorság" szó egy korábbi hasonló képzésen született, @Szalai Zsanett Pynky barátnőm és nemzetközileg akkreditált trénertársam alkotta, akkoriban még résztvevőként. Részben az ő elismeréseként, részben azért ez lesz a fókuszunk, mert a mostani csapat itt tart a belső munkában :).
No és most Pynky lesz a társtréner.
Mert azt is szeretném, hogy a jövő újabb hazai trénerei ismerjenek meg minél több embert azok közül, akik már elég régóta, elég mélyen ismerik és élik az EMK-t, és tudásuk is egyre növekedhessen azáltal, hogy több oktató metódusát, nézőpontját, vérmérsékletét tapasztalhatják meg. Abban bízom, hogy ez segít mindenkinek, hogy ráleljen saját EMK hangjára :). Előző alkalmunkon @Strasser Kata volt velünk, mindannyiunk örömére. 

Mivel ez a program tematikus, önállóan is megállja a helyét, így válik lehetővé, hogy "külsősök" is bekapcsolódjanak. Ugyanakkor a gyakorlatok haladó szintűek, ezért fontos, hogy olyan jelentkezőket várunk, akik már jártasak az Erőszakmentes Kommunikációban. Természetesen a "finom hangolás" része a folyamatnak ;).
Délelőtt, délután és legalább egy este "dolgozunk" majd, persze megfelelő szüneteket beiktatva, illetve az ebéd ideje elég hosszú lesz, hogy szieszta, mozgás is beleférjen. Biztosan lesz sírás, nevetés, feszültség, megkönnyebbülés, no és bőségesen meghatódás :).

Helyszínünk: Siófok-Szabadi, Édenkert Vendégház
Időpont: 2023. Október 20-21-22. Pénteken 11.00-kor kezdünk és előre láthatóan vasárnap 17.00-ig dolgozunk majd.
A szállás díja függ majd a létszámtól.
Étkezés szempontjából önellátás vár ránk, emellett azért reggelit kérhetünk a szállásadótól. A helyszínen van egy kis konyha, illetve 3 percre éttermek is elérhetők. A vasútállomás is 3 percre van, ezzel együtt a vonatok hangja nem ér el hozzánk :).

Jelentkezés és részletek szokás szerint nálam: jszentpeteri@gmail.com e-mail címen (a tárgyba kérlek, írjátok be: bentlakós EMK), vagy Messenger-en (@Julianna Szentpéteri), esetleg telefonon +36302515554.

Szeretettel várunk!
Julianna

Fotó: saját, helyszín Maui :)

Gyász 3, avagy felszabadulás

 

  

Az élet sohasem csak egy utat kínál, még a gyász idején sem. Ott volt fénynek Bori lányomék esküvője; Laci fiamék átköltözése Hágába, ahol végre otthon érzik magukat és vettek egy lakást; elmentem családfelállításra, hogy elháruljanak előlem az akadályok; no és természetesen sok-sok emk mondat és beszélgetés.

Nagy lépés volt, amikor már nem csak átéltem, hanem meg tudtam fogalmazni és ki tudtam mondani, milyen félelem gyötör. Ekkor igazi ajándékot kaptam a körülöttem levőktől. Természetesen csupa olyan embernek beszéltem róla, akikről tudom, milyen nagyon szeretnek és féltenek. Ezzel együtt senki nem beszélt arról, hogy hülyeségeket képzelgek, vagy hogy hagyjam ezt abba. Még csak sajnálkozó tekintettel sem néztek rám. Esetleg döbbenetet láthattam, aztán pedig érdeklődést, megértésre való törekvést, majd elfogadást. Tudatosíthattam, hogy az elmúlt 27 év összes erőfeszítése megérte, mert csupa olyan nő és férfi van a szeretet körömben, aki képes elfogadással tekinteni minden megélésre, érzelemre. Ez megtartó erő és remény adó volt számomra.
Emellett rácsodálkozhattam megint, mekkora életigenlést és az előre tekintésre való kitartást kaptam az előttem élőktől. 

((Ez az emk-ban számomra a 4 lépésből a negyedik, a kérés, illetve a köszönet. 

Imádom az emk gyakorlatiasságát, ami a kérés megfogalmazásával, kimondásával, aztán pedig a cselekvéssel lehetővé teszi, hogy a szükségleteink ki is elégülhessenek, így megélhessük az örömöt és elégedettséget is. Ez segít bennünket ahhoz, hogy aztán teljes szívből adhassunk magunknak és másoknak is.))

Nem tudnám felsorolni azt a sok apró lépést, a mi a felszabaduláshoz vezetett. De egy-kettőt a folyamat végéről igen. 
A most zajló trénerképzés bentlakásos szakaszában az ellenségkép elengedése volt a témánk. A második napon az előítéleteinket nézegettük :). Az akkor legintezívebb előítéletem üzenetét kutatva rájöttem, hogy a szükségletem mögötte az esély. Felsóhajtottam. A szünetben pedig belém hasított a gondolat, hogy anyu halálát esélynek is megélhetem. Esélynek arra, hogy mostantól az iránta való szeretet és elismerés kifejezése helyett a magam elképzelései szerint éljek. Az én célom pedig egy könnyedebb, felszabadultabb élet. Engedéllyel a vágyaim és álmaim megvalósítására. A legnagyobb álmom pedig az, hogy a félelem helyett a szeretet legyen irányadóm a döntéseimben. Nem csak a nagyokban, ahogy ez eddig volt, hanem az aprókban is. A mindennapiakban, a "jelentéktelenekben" is.

Elkezdődött :).
Az utolsó mozzanat pedig az volt, amikor egy szerda esti emk találkozón megértettem, hogy ez nem hűtlenség. Megláttam, hogy az én mélyen szeretett édesanyám ugyan erre vágyott. Tőle kaptam az életigenlést, az előre tekintés akaraterejét, és a szándékot az örömteli életre. Szóval csak viszem tovább az örökséget és ezzel pont, hogy hűséges vagyok hozzá. Érte is teszem.

Most pedig, hogy ezt ideírtam, sokkolt, hogy már nem csak a múltra és jelenre, hanem kicsit a jövő felé is látok és felismertem, hogy anyaságomban, ha a szereteten kívül valamire egyáltalán törekedtem, akkor az ennek az értékrendnek a megmutatása és továbbadása volt, öntudatlanul. A szüleim helyett e pillanatban a gyermekeimet látom és tudom, hogy viszik tovább a családi kincset. 

Gyász 2.

 

A fájdalom és szomorúság mellett még volt két meghatározó érzés bennem több, mint egy éven át. A félelem és szorongás. 

Ugyanis anyu még 5-6 hónapig velem volt, annak ellenére, hogy eltemettük. Ez új élmény volt, mert apu eltűnt már a halálakor.
Ott volt reggel, amikor az ágyamra feltettem az ágytakarót, emlékeztetve rá, hogy amikor kislányként rám maradt a dupla ágy bevetése, melyre falusi szokás szerint felhalmoztam a dunyhákat, aztán ráterítettem az anyu által horgolt hatalmas és gyönyörű ágytakarót, feladatom lett volna szépen elegyengetni az oldalát és tetejét ennek az építménynek. Sosem sikerült úgy, ahogy azt ő, vagy akár a nővérem megcsinálta. Pedig utóbbi még a trükkjét is megmutatta. A hosszú nyújtófát használta a simára igazításhoz. Én nem voltam sem elég magas, sem elég erős ahhoz, hogy alaposan lenyomjam a duzzadó dunyhákat. Minden áldott nap utánam igazította valamelyikük, hogy a látvány tökéletes legyen, én pedig naponta szégyelltem magam a sikertelenségemért.
Ugyan most együtt derültünk azon, hogy a dunyhák eltűnésével ez a gondom megszűnt, mégis valahogy furcsa volt, hogy minden reggel végignézi anyu az ágyazás folyamatát és kommentálja. Ugyanígy ott volt, mikor mosogattam, szintén emlékeztetve rá, hogy alig 10-11 évesen, amikor ebéd után mosogattam a hat tagú családra, azt gondoltam, hogy a fedőknek elég a tetejét elmosni, hisz azok nem érintkeznek az étellel, legfeljebb a tetejük porosodik. Egyszer aztán a törölgetés során csupa piros zsír lett a konyharuha, mert az aznapi gulyásleves gőze bizony rajta maradt. Egy életre megtanultam, hogy a fedők nem csak hasznosak, hanem piszkosak és zsírosak is főzés után, tehát alapos mosogatást igényelnek. 
Számtalan ezekhez hasonló élményem volt tehát anyuval. Eleinte örültem, hogy ott van, hogy nosztalgiázunk, kuncogunk, esélyem volt jó pár gyermekkori élményem felidézésére. Egy idő után viszont felmerült a kérdés, hogy most már mindig így lesz? Sosem leszek egyedül? Ijesztő volt a gondolat. Mi lesz a számomra oly fontos önrendelkezéssel és szabadsággal? 

Amikor aztán előkerültek nővéremék padlásáról a családi fotók, kettesben átválogattuk őket, együtt emlékezve, majd egyszer összebeszéltünk vele és öcsénkkel, így együtt mentünk el a temetőbe, anyu tényleg "elment". 

Volt egy másik, ennél jóval hosszabb ideig tartó félelmem is.
Mácsai Pál szájába adták a Terápia című sorozatban apukája halála kapcsán azt a két mondatot, hogy: "Többé már nem leszek senkinek a gyereke. Már nincs senki köztem és a halál között."
Nagyjából két héttel a temetés után hallottam ezeket a mondatokat, melyek mellbe vágtak, mert pontosan kifejezték azt, amit éltem. Ugyanis folyamatosan halni készültem én magam is. Amikor lépcsőn mentem lefelé, a 2., 3. foknál rendszerint megszédültem és elfogott a pillanatnyi pánik, hogy lezuhanok. Utcán átkelve egy hirtelen felbukkanó, gyorshajtó autó által való elüttetéstől tartottam.
Előre sajnáltam magam, hogy sosem találkozhatok majd az unokáimmal, mert nem élem meg a születésüket. Az önsajnálat mellett ez komoly szorongást is okozott. 
Ami pedig a legbizarrabb megnyilvánulása volt a szorongásnak, hogy őrült tempóban igyekeztem befejezni a hímzést, amin éppen dolgoztam, hogy elkészüljek vele, mielőtt meghalok. Kétségbeesetten gondoltam öltögetés közben arra, hogy az a rengeteg minta és fonal, ami rám vár még, sosem kerül használatba, mert bármely nap bármely pillanatában megszűnhetek élni. 
Nevetséges? Az. Őrületes átélni? Igen. 
Nem segített az a gondolat sem, hogy ha ezt még forgatókönyvben is megírják, szakemberek tudnak az élmény létezéséről, akkor ez a gyász folyamatának viszonylag általánosan tapasztalt része lehet. Az sem segített, hogy néhány embernek eleinte félve, később nyíltan beszéltem a félelmeimről. A szorongás maradt. Megerősítődött a gondolattal, hogy a félelem komoly teremtő erő. 

14 hónapon át vártam minden pillanatban bekövetkezhető halálomat anélkül, hogy annak lehetségességéhez a korábban bennem lévő elfogadás csatlakozott volna. Helyette a félelem, időnként rettegés volt a megélésem. Mert a tény elfogadása helyett a várakozás töltött el éjjel-nappal.

Gyász 1

 

Két ilyen fotónk van, az egyiken anyuval, a másikon apuval nézünk a kamerába. Jellemző módon az összes régi fotót apu őrizte meg, halálakor nővéremék mindent bedobozoltak és feltettek a padlásra, mert a friss gyász és a nagy család körüli tennivalók nem adtak időt a holmi átnézésére. Amikor aztán anyu is meghalt, öcsénk hiányolni kezdte a képeket. Miután sógorom meglelte őket egy méretes dobozban, nővéremmel hosszú órákig szortíroztunk, nevettünk, sírtunk, míg átnéztük őket. Sokat tanácstalankodtunk bizonyos felvételek kapcsán, mert bizonyos embereket nehezen tudtunk beazonosítani, hisz a képek egy része még születésünk előtt készült. 

Valójában nem is erről akarok írni. Hanem arról, hogyan tanítottak engem mindketten még halálukkal is magamról, az életről.

Apu. 

Miután kijöttem a monodrámámból és elkezdtem magamat kevésbé homályosan látni, azt gondoltam, én biztosan nem hagyományos módon gyászolok majd. Nem öltözöm feketébe, nem járok majd örökké a temetőbe. 

Megdöbbentem, hogy apu távozásakor a leg magától értetődőbb dolog volt nem csak a temetésre, hanem minden áldott reggel gyászt ölteni. Úgy tapasztaltam, hogy ez a ruha gyengéden, szelíden veszi körül a testem és lelkem, megóv attól, hogy bármi egyéb fájdalom hozzám férjen ezekben a hónapokban. Segített a feldolgozásban, elengedésben. Nem kellett "csinálnom", éreznem a gyászt, az tette bennem a dolgát, a ruha pedig védett.

Ami pedig a konkrét üzenetet illeti: A temetésről hazafelé tartva az M1-en tiszta idő lévén egyszer csak ráláttunk a Pannonhalmi apátságra. Akkor belém hasított a felismerés, milyen végtelenül vékony a határ élet és halál között. Nincs is szavam a pillanat azon tört részére, amikor megtörténik a váltás. Apu megreggelizett, megtisztálkodott, friss ágyneműben, friss pizsamában a mindig zsebében hordott fésűvel többször végig szántotta a  haját, becsukta a szemét, hogy "hunyjon egyet" pihenésül és nem ébredt fel többé. A látogatásomat másnapra beszéltük meg.

A pillanat tört része. Kiszámíthatatlan. 

Tehát igen fontos, hogy addig szeressünk, amíg van kit. Addig öleljünk, simogassunk, mondjuk ki a szeretet szavait, amíg a másik ott van, itt van. Miatta, hogy biztosan tudja. Magunk miatt, hogy aztán ne maradjon önvád, amiért csak terveztünk, de nam cselekedtünk.

Megtanultam szeretni.

Anyu. 

Ő maga nagyon nem szeretett feketét viselni, mert akkoriban nem volt divat, csak a gyász jeleként hordták a nők és őt a veszteségre emlékeztette. Szóval szinte megtiltotta nekünk, hogy az ő halála után gyászba öltözzünk, meg azt is, hogy rendszeresen járjunk a sírjához. Nem is volt olyan magától értetődő hosszú hónapokig hordani a gyász ruháját, mint apunál. Ellenben beindult nálam a temetőbe járás. Ahogy sok éven át rendszeresen vonatra ültem, hogy lássam, öleljem, simogassam,  ez az igény megmaradt bennem, csak most már a sírnál tudok vele találkozni. Ahogy előtte finom falatokat, új ruhákat, friss illatokat vittem neki, most friss virágot viszek az illat és szépség miatt. A bennem feltámadó sürgetés sűrűsége és ereje az, amin le tudom mérni, hol tartok az elengedésben. 
Az ő üzenete: (erről már írtam) A temetése utáni napon mosogattam éppen, amikor egyszer csak a bal vállam mögül meghallottam a hangját, amint azt mondja - Megtanultál szeretni, babám, most ideje megtanulnod örömtelien élni.

Tanulom. Valójában ezt úgy tudom csinálni, hogy az apu féle üzenetbe beleteszem önmagam is. Azaz magamat is addig tudom szeretni, amíg itt vagyok. Magammal kapcsolatban sem elég csak tervezgetnem, ígérgetnem, hanem cselekednem is fontos a lehető leghamarabb. 

Tanulom a készséget, hogy elinduljak, hogy megtegyem, hogy megvegyem, hogy elkészítsem, hogy megfőzzem, hogy elkezdjem, hogy kimondjam, hogy érzékelhetővé tegyem, stb. A készséget, hogy a magam jólétét is válasszam, még akkor is, ha egy általam mélyen szeretett másik lény társaságában vagyok.

Köszönöm!

Gyász

 

Így néztek ki az esküvőjükön. Bár mindketten vidékiek voltak, mégis Budapesten találkoztak, mert az éhség űzte, az ország újjá építése pedig hívta őket. Tehát egy építkezésen találkoztak. Aztán, hogy családot alapíthassanak, legyen biztos, állandó jövedelmük és otthonuk, a honvédséget választották munkahelyül. Apu beletanult a repülőgép szerelésbe (elég jó lett benne, később ő oktatta az újakat), anyu pedig a konyhán főzött. Ő, mármint anyu, tulajdonképpen így követte anyai nagyanyámat, aki az urasági kastélyban volt szakácsnő.

A családalapítás elég jól sikerült, négyen vagyunk testvérek, rövidebb-hosszabb szünetekkel követték egymást születéseink. 2 lány, 2 fiú. A honvédségi munka ehhez jó döntésnek bizonyult, kitartott (legalábbis apunál) a nyugdíjig, tisztességben tudtak minket felnevelni.

Én nagyon szerettem mindkettejüket. Nem tudom, hogy ennek a szeretetnek, vagy a személyiségemnek köszönhető-e (valószínűleg mindkettőnek), de még tinédzser koromban sem lázadtam. Amikor az osztálytársaim, barátaim elégedetlenkedtek a saját szüleikkel, nekem mindig volt érvem, hogy az adott témában én miért vagyok hálás, amiért az enyéim olyanok, amilyenek. Amikor az önismeretei, tudatosabb életre való törekvésemben először időben visszafejtve, majd újra előrehaladva végigmentem addigi életutamon, hogy lássam a buktatókat, elakadásaim okait, akkor sem tudtam őket "hibáztatni". A visszafele haladáskor láttam, hogy adott  cselekvésük, megnyilvánulásuk hogy hatott rám, de megint csak elmaradt a hibáztatás. Fontosabb volt a hatást felismernem és lehetőség szerint megszabadulnom tőle, mint azt nézni, "ki tehet róla". Amikor aztán eljutottam a fogantatásomig és újra indultam az úton, csak akkor meg már időben előre, akkor újra és újra azt ismertem fel, én miért azt a reakciót választottam az adott szituációban. Ez segített a szabaddá válásban, ami mindig is a célom volt. Valószínűleg ezt a működési módot is tőlük és a nagyszüleimtől tanultam. Előre nézni, a jelent könnyebbé, szebbé tenni.

Más-más értéket vettem át tőlük, ebben végtelen a sor. Valószínűleg, ahogy lassan én is öregszem, egyre több megnyilvánulásomban ismerek még rájuk. 

Emlékszem, amikor még a gyerekek kisebbek voltak, én pedig már EMK rajongó, volt vagy 2 év, amikor komoly erő kellett, hogy úgy legyek anya, ahogy én szeretnék és ne anyut mintázzam le. Ezt a másságot sem azért akartam, mert az övét nem tartottam elég jónak, hanem azért, mert szerettem volna tudni, milyen vagyok ÉN anyaként. Eleinte úgy volt, hogy befejezve a kimondott mondataimat, kijelentettem a gyerekeknek, hogy ezt a nagyanyjuk mondta az én számon keresztül, és nem tudom, én mit akarok mondani. Aztán már beszéd közben megálltam és mondtam, hogy nem folytatom, mert ez nem az én szövegem :). A harmadik fázisban így megállítva magam, már el tudtam mondani én mit akarok. Végül már én folytam ki a saját számon. El nem tudom képzelni, ez milyen volt a gyerekeimnek. Nekem viszont elmaradhatatlan folyamat volt az önazonosságom megszületésében, hiszen az egyik legfőbb identitásom az anyaság. 
Mert a legnagyobb érték, amit átvettem, az a család fontossága. Azon belül pedig törekedni egymás elfogadására, még akkor is, ha egy családtag személyisége nagyon eltér a mienktől, illetve arra, hogy hagyjak mindenkit szabadon kibontakozni ebben a közösségben.

Az ellenségkép elengedése

 

Az ellenségkép elengedése

3 nap EMK együtt élés

Talán emlékeztek még, hogy augusztus végén elkezdődött egy újabb trénerképző/haladó műhelymunka. Ahogy az lenni szokott, most is eljött az első alkalom, hogy az egyes tréningnapok sorát megtörjük a közös EMK otthon élményével, amit szívesen megosztunk másokkal, hogy még erőteljesebb legyen a hatás. 

Említettem már 1-2 embernek a lehetőséget és valaki rákérdezett, mi lesz a tematika. Zavarba jöttem, mit is válaszoljak, mert mindeddig egyszerűen a trénerképzés volt a hivatkozási alap. Ugyanakkor megindult bennem a válaszkereső működésmód. Így jutottam ehhez a témához, címhez. 

Mert: 1. A képzésünk most az isteni hancúrt tűzte ki célul, amihez szükséges, hogy elengedjük magunkban az ellenségképet. 2. Az egyéni munkáim, mediációim során egyre többször akadunk bele a másikkal kapcsolatos ellenségképhez való ragaszkodásba. 3. Mindennapjainkba is erősen beleszól, hogy országokra ható döntéshozók fejében, lelkében erősen él és szeretnék (talán a közös értékrend, támogatás megélése érdekében), ha mindannyiunkban kialakulna bizonyos emberekkel, sőt népcsoportokkal kapcsolatban az ellenségkép. 

Ez a világlátás pedig olyan, mint a rüh. Bemászik a bőrünk alá, furakszik előre, hogy táplálékhoz jusson, nehezen kiirtható és állandó, fárasztó és kellemetlen figyelmet igényel, mert viszket. Az EMK szemléletével pedig nem kompatibilis :).

Tehát szeretettel várunk erre a 3 napra olyan embereket, akik jártasak az EMK-ban legalább alap szinten és érdekli őket a téma, mert így, vagy úgy, aktuális az életükben. Ez az utóbbi 3 szó igen fontos. Ugyanis a témáról való elmélkedés helyett a cél, hogy magunkban minél többféleképp fülön csípjük ezt a gondolkodásmódot és átalakítsuk, lefordítsuk EMK-ra.

Időpont: 2023. április 28-30.
Helyszín: Tóalmás, Nefelejcs Vendégház
Informálódás és jelentkezés: 2023. április 10-ig
jszentpeteri@gmail.com, 06302515554

Szeretettel:
Julianna

A bejegyzéshez szóló képen Pio atya látható, aki olasz papként élt a múlt évszázad első felében és élete nagy részében küzdött magában az ördöggel, mint ellenséggel. Mindaddig, míg ez a küzdelem benne élt, testén viselte a stigmákat. Akkor tűntek el róla e sebek külön beavatkozás nélkül, mikor megtanult együtt élni a kísértővel, abbahagyta a harcot. Az én szememben ez nagyon erős szimbóluma választott témánknak.