2015. augusztus 19., szerda

Miért félünk kérni? Válasz K. Móninak


Drága Móni!

Magamról több válaszom is van :).

Elsőre arra jutottam, hogy mivel féltem kérni, mindig csak akkor jutottam el kérésem kimondásáig, amikor az már annyira feszített belülről, hogy már nem is kérésnek hallatszott, hanem követelésnek. Az is volt. Mert olyan mély hiány táplálta kimondásához az erőt, bátorságot, amit (úgy gondoltam), most már muszáj kielégíteni. Mivel pedig elvárás ereje volt, magában hordozta a természetes kudarcot. Hisz még azok, akik szerettek és egyébként fontos szükségletük volt az életem szebbétételéhez való hozzájárulás, még ők is visszutasítottak, hisz az elvárást zsigerből elhárítjuk. Mivel szívből szeretnénk adni.
Még az is előfordult, hogy mire kimondtam a kérést, az úgy hangzott, mint nyuszika esetében a fűnyíróval (Medve! B.... meg a fűnyíródat!)
Tehát élből kudarcra ítéltem magam.

Ennek felismerése beindította a programot: kezdj el kicsiket kérni, aztán fejlődj, Julianna!
De még mindig nem ment.

Így jött a második kör. A felismerés: halálosan félek a visszautasítástól. Szó szerint halálosan. Mivel a nemeket nem tudtam az adott pillanatra vonatkozó kérésemre mondott nemnek hallani. Úgy hallottam, hogy a szükségletemre, tehát rám, az életemre mond nemet a másik.
Példák: ha a fiam nem jön le velem a piacra vásárolni, az  nem azért van, mert elmerült a munkájában, ahol feszíti a határidő, hanem azért nem jön, mert nem akar segíteni, azaz nem szeret engem.
Ha valaki, aki kérdezgette, mikor tartok tanfolyamot, most mégsem jelentkezik az aktuálisan meghirdetettre, nem azért teszi, mert hétfő esti családi programjai, vagy anyagi lehetőségei most ezt nem engedik neki, hanem azért, mert mégsem akar velem együtt dolgozni, tanulni, nincs bizalma, "kiábrándult" belőlem, még mielőtt megismert volna.
Így folytathatnám a sort a végtelenségig.
Mindez persze azért volt ilyen végletes, mert nekem létszükségletem a "választottság élmény" (mivel életem első, markáns élményei így hatottak rám).

Tehát erősen át kellett programoznom magam, hogy a nemet csak az adott pillantra vonatkozóan, a másikról szóló információnak halljam.
Ez új hozzáállás volt: amikor rájöttem, hogy a másik által kimondott nem nem rólam, hanem róla szól. Ráadásul valójában a bizalom megnyilvánulása. Ő bízik bennem, a kapcsolatunk erejében, ezért ki meri, tudja mondani, hogy: most nem, mert én ... . Bízik abban, hogy a szeretet, vagy legalábbis a szándék a kapcsolatra olyan erős közöttünk, hogy elbírja a pillanatnyi elfordulást. Hisz az elhangzó nem mögött ott van egy igen, melyet saját szükséglete kielégítésére mond.

Aztán jött a negyedik kör. Rendben, már nem gond a visszautasítás. De van-e jogom zavarni a másikat a személyes szoc. problémámmal? Nézzem már, mennyi baja van amúgy is! Most még én is öntsem a nyakába a magamét? Hol van itt az empátia?
Itt vagyok magamnak, van nekem erőm a saját szükségletem kielégítéséhez! Van nekem önbecsülésem!!!
A félelem itt a másik féltése volt. (Huncut ez, valahogy elintézi, hogy uralljon ;)!)
A feloldódást egy nem várt, hatalmas ajándék hozta meg. Ami akkora volt, hogy fel kellett fognom, tényleg van másoknak is olyan szükséglete, hogy hozzájárulni az élet ( most éppen az enyém) szebbé tételéhez.
Azaz, ha kérek, azzal azt az ajándékot adom a másiknak, hogy ezen igen fontos szükségletét kielégíthesse. Tulajdonképpen nem is kérek, hanem adok ;). Egy lehetőséget ...

Ahogy Marshall tanította nekünk: kérjünk azzal az energiával, ahogy a Mikulás hozza a csomagját: Hohohohó, itt vagyok, van egy csodás lehetőségem a számodra - most adhatsz valamit szívből!

Persze, nem megy mindig így :). De igyekszem ;)!

Szeretettel:   Julianna




2015. augusztus 11., kedd

A másik orca


Nem vagyok igazából Biblia forgató ember. De vannak közkeletű kifejezések, szavak, melyeket "mindenki" ismer, hall élete során többször, így én is.

Mióta az Erőszakmentes Kommunikáció életem része a mindennapokban, mióta nem kell hozzá külön elszánás, hogy használjam, azóta sokféle módon kinyílt számomra a világ.
Így pl. érteni vélek bizonyos példázatokat. Lehet, hogy nem egészen úgy, ahogy azt a keresztény egyházak magyarázzák, hanem egyéni módon, mindenesetre nekem tetszően, engem kielégítően.

Ilyen többek között ez a passzus is: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb  felől,  fordítsd felé a másik orcádat is. Mt 5,29

Ez nekem nem azt jelenti, hogy szelídséggel, alázattal hagyjam, hogy balról is képen vágjanak. (Erre, hogy hagyjam azt is megütni, nem is szólít fel!)
Sokkal inkább azt, hogy egy helyzetben megnyilvánultam eddig valahogy, amire a másik elkeseredetten, dühhel, fájdalommal reagált. Nekem viszont van egy "másik orcám" is, egy másik módom, ahogy az adott pillanatban a helyzetben lehetek, megnyilvánulhatok, odafordulhatok.

1. Tehetem, hogy elmondom, valójában mit is akartam előzőleg. Rólam szóló 4 lépéses mondattal, amit Marshall őszinteségnek nevez.
2. Elmondhatom, mi van velem az ő reakcióját tapasztalva. Egy újabb őszinte mondat, csak egy másik pillanatomról.
3. Odafordulhatok a másikhoz a megértés valódi szándékával, megint csak 4 lépéses mondattal. Egy megajánlással, ahol "megtippelem", a másik mely érzése, szükséglete volt az ő mozgatórugója, amikor "nekem esett". Ez ugye Marshall nomenklatúrájában az empátia. 

Számomra a "másik orca" leginkább ez a 3. lehetőség. (Melyet persze magamban, némán megelőz az első kettő, hisz ezek kihagyása szinte lehetetlenné teszi, hogy odafordulásom a másikhoz valódi megértési szándékkal legyen.)
Így valóban más képet mutatok magamról. A kíváncsi, szeretettel kapcsolódni vágyó ember arcát. Akinek fontos, hogy értse a másikat és akinek fontos, hogy őszintén beszéljen magáról.

Ez a "ne álljatok ellen a gonosznak" kifejezés is jelentés változáson ment át persze. Hisz a gonosz már nem gonosz. Hanem egy ember, aki érzelmi érintettségében nehezen tudja kifejezni, mi is zajlik benne. Indulatosságában engem hibáztat. Viszont ez EMK-t ismerő embernek annyit jelent, hogy tudom, a másikkal történt valami, amire szeretne figyelmet, megértést kapni. Tehát elhagyhatom az ellenállást, és odafordulhatok hozzá a másik, a megértési szándékot mutató arcommal.
Illetve magam is kész vagyok transzparenssé, átláthatóvá válni, kilépve az ellenállásból.
Mert egy oldalon állunk, érteni szeretnénk önmagunkat és egymást. Találkozni szeretnénk, kapcsolatba kerülni. Csak nem mindegy, hogyan tesszük azt.

Tegyük a "másik orcánkkal"!?