2016. december 31., szombat

Boldog új esztendőt!


Most röviden írok Nektek, Magamnak, mert lassan ideje elkezdenem készülődni az esti programomra :). Nagyjából tíz év után most megyek el először újra itthonról szórakozni szilveszterkor :).

Ugyanakkor mivel Karácsonyra csak a FB-on jelentkeztem, fontosnak tartom, hogy itt is boldog, élménydús új esztendőt kívánjak és megköszönjem, hogy figyelemmel követtek!

Az imént összeszámoltam, hányan olvastátok az idei bejegyzéseket. A megható 4027-es számot mutatta a számológépem. Pedig mindössze 19 bejegyzésem volt ebben az évben.
Amikor ezt látom, akkor meglepett és meghatott vagyok, mert elismerést, megbecsülést, bizalmat és tudom, hogy többetektől szeretetet jelent ez nekem.
Köszönöm szépen!!
A számot látva inspirációt és bátorítást is merítek a következő napokra, hetekre, hogy lelkesen kezdjem az új évet a magánéletem mellett a munkában is. Ezt is köszönöm!

Legyen áldott, kívánságainkat beteljesítő a 2017-es év!



Szeretettel:     Julianna

2016. november 20., vasárnap

Adventi gyakorlás-tanulás


Ünnepváró találkozás

Amikor kitaláltam a havonta megújuló lehetőséget magamnak és másoknak, hogy egész hétvégéket tölthessünk együtt az EMK jegyében, azt is terveztem, hogy a gyógyuló-tematikus csoportok közé évente 3-4 alkalmat beiktatok, amikor az EMK-t már ismerők erősíthetik, rendszerezhetik tudásukat. Most itt az ideje egy ilyen találkozásnak. 
Mért tartom ezt fontosnak? Mert 20 és fél évnyi tanulás, gyakorlás után még mindig fedezek fel új dolgokat, részleteket, melyek mélyítik bennem az elköteleződöttséget. Úgy tűnik, ennek soha nincs vége. 
Szóval tanuljunk együtt és ne "megeemkázzuk" magunkat és másokat, hanem "beszéljünk eemkául"!

Különös lehet, de most az alapmondatot szeretném fókuszba tenni. Jogos a kérdés, hogy minek, hisz ezzel kezdi mindenki. 1. Mert szeretném, ha az a hit, hogy ez egy, a fülünknek idegenül hangzó mondat - változna, szelídülne. 2. Hogy nyilvánvalóvá váljon, bármit elveszünk belőle, vagy hozzáadunk, esetleg módosítunk, az inkább gyengíti, mint erősíti a hatást. 3. Pontosítjuk, kiegészítjük az érzések, szükségletek listáját. 4. Mivel múltkor kimaradt, sor kerül a nemet mondás művészetének elsajátítására.

Közben persze a résztvevőknek bőven lesz alkalma, hogy önmagukkal találkozzanak és megértés szülessen bennük szeretteik felé a nehéz helyzetek kibogozásával. 
Ezzel készülünk az ünnepre. Lehetőséget teremtünk a szeretet és bizalom visszaállítására számunkra igazán fontos kapcsolatokban.

Időpont: december 3-4. (szombat-vasárnap) 10-18 óra
Helyszín: Lélekszíntér, Bp., VI. Szófia utca 15. 3. em. 2-es kapucsengő (nincs lift)
Jelentkezés, ár és egyéb info: jszentpeteri@gmail.com, vagy +36302515554

Természetesen EMK!
Szeretettel várok minden érdeklődőt!

Julianna


2016. november 17., csütörtök

Elcsendesedés


Mostanában többször élem úgy, hogy új és új időszámításba kezdek. Van: a trénerképzés előtt és után; Maui előtt és után; beköltözés előtt és után; legújabban pedig a gyógyítás előtt és után.
Ezek a történések mind különböző változást hoztak, így külön-külön emlékszem meg magamban róluk, hisz életem más-más területén mutatkoznak meg.

Éppen a gyógyítás utáni gyógyulás folyamata zajlik. Ugyanis legutóbb felbukkant "nagy témám" elvezetett annak felismeréséhez, hogy az aktuálisan vizsgált elakadásaim és alkalmatlanságaim forrása két gyermekkori történés.

1. Kis csecsemő koromban (alig 2 hónaposan) az életemet mentendő dupla vérátömlesztést kaptam. Meg is gyógyultam akkor a"vérmérgezésből".
Így igen korán megtanultam, hogy emberként van, hogy önzetlenül adunk másoknak, illetve, ha rászorulunk, van segítség, ami az adakozónak is öröm.
Emellett ugyanakkor megragadt bennem egy olyan hit, hogy én rászoruló vagyok. Ez gyakran akadályozott engem a boldogulásban, máskor pedig segített, mert megengedte, hogy kérjek. Sőt azt a hitet is hozta, hogy akár még kérés nélkül is kaphatok számomra csodás dolgokat.
Visszaolvasva úgy tűnik, több ajándéka, mint nehézsége lett ennek az élménynek, de ez nem ilyen egyértelmű. A magamért tevés képtelensége és a kiszolgáltatottság élménye nem volt "leányálom". Gyakran éltem meg, hogy valamit nagyon akarok tenni magamért ..., és mégis képtelen vagyok. Másokért könnyű volt, magamért szinte lehetetlenség.
A számomra sokat hozó kisebb-nagyobb tetteimnél  mindig fellelhető, hogy alapból másokért indult. Igazán hálás voltam mindig, hogy nekem is származott belőle valami jó. Pédául első nagy elutazásom három kicsi gyermekem mellől azért valósult meg, mert szerettem volna élő, egészséges anyukájuk maradni. Az önismereti munkába is azért fogtam, hogy megkönnyítsem a férjem életét, mert láttam, hogy nem maradéktalanul boldog.

2. 10-11 éves koromban egy "adj király katonát" játékban átbucskázva a szakítani kívánt, de nem engedő kezeken, nagy lendülettel a betonra estem, alaposan beverve a homlokom és bő 24 órára eszméletemet vesztettem.
Visszatérve az öntudatlanságból sok emlékem elveszett, többek között az is, hogy miért kerültem egy hétre kórházba. Annyit fogtam fel, hogy "megfigyelésen" vagyok ott, de hogy miért, azt már nem tudtam. Ma már mókás visszagondolni, hogy mivel ez a környezetem számára nem derült ki, senki sem világosított fel.
Az öntudatlanság így attól fogva életem része lett. A velem született életerő pedig arra ment el első sorban, hogy önmagamat valahogy életben tartva vigyek egy valamire való életet.
Így nem voltak pl. saját, választott fizikai céljaim. Csak irányok. Ami másoknak magától értetődő,  megvalósítható cél volt, az nekem a távolban homályosan sejlő vágyálom, szinte elérhetetlen lehetőség.
Természetesen itt is volt felhasználható hozadék. A spiritualitás egyértelmű, könnyű útja. A kutakodás egyszerűsége lelki szinten. Minden megnyilvánulás természetes elfogadása magamnál és másoknál egyaránt - az EMK, mint életfelfogás, sőt életmód egyszerű természetessége (míg látom: mások időnként vért izzadnak, hogy tudják csinálni).
Mert/de mondhatni: nem volt egóm. Ez azért anyagi szinten nem éppen előnyös ;).

Szóval gyógyulok. Döbbenetes élmény, hogy vannak céljaim, sőt, hogy azokat meg is tudom valósítani. Gyakran igen egyszerűen.
Talán hihetetlen, de kitakarítani a konyhai sütőt azelőtt fél éves feladat volt nekem. Eleinte csak mondogatni, hogy jó lenne. Aztán ezt a mondogatást sűríteni. mindaddig, míg felfogom, hogy ez valóban fontos - a családnak, a lakás rendjéért, stb. Megélni, hányszor mondom rá, hogy "de nincs rá kapacitásom". Erőm, vagy időm. Nem, mintha más, fontosabb teendők miatt nem fért volna be a naptáramba. De (ma már tudom) tényleg nem volt rá erőm és időm, mert (többek között) ezekből sem volt sajátom. Ehhez képest tegnap felbukkant a gondolat a fejemben, és a következő percben már permeteztem is a sütőbe a zsíroldót.
Viszont még tényleg a gyógyulás szakasza van, mert például gyalogolni már megint több, mint egy hete nem vittem el magam :). A decemberi tréninget sem hirdettem még meg, pedig napok óta mondogatja valaki itt belül, hogy: na mi lesz már?

Szóval: csendben figyelek: hogy is megy ez manapság itt bennem. Örülök, ha látom eredményét a gyógyításnak és megsímogatom a vállam, ha a régi rutin visz.

Ezen kívül eltölt annak döbbenete, hogy nem vagyunk/voltam tisztában vele, az ilyen történések milyen mélyen, hosszatartóan és erősen avatkoznak be/hatnak az életünkre a (ma divatos szóval) energia-háztartásunkra. Töprengek, tehetek-e valamit azért, hogy ez tudatosuljon és a fizikai gyógyítás mellett hasonló helyzetekben a lélek és szellem is ápolásban részesüljön. Legalább a környezetemben élőknél!

Na jó, akkor elkezdem megfogalmazni a meghívót december elejére. Sőt, lehet, hogy betervezek ebben a témában is csoportokat ...



2016. október 18., kedd

Tényleg magamban beszélek?!



Egy hete lezajlott az októberi csoport, így ideje, hogy meghirdessem a november elejére tervezettet :).
Számomra mindig izgalmas úgy dolgozni, hogy a résztvevők egy része ismeri (többé-kevésbé) az EMK-t, mások pedig egyáltalán nem hallottak még róla. Megtalálni az egyensúlyt, hogy eleget mondjak, de ne túl sokat - kihívás. Mert fontos, hogy a 2 nap alatt megtörténhessen, amiért eljönnek az emberek és (majdnem) egyformán sokat vigyen haza mindenki.
Azt hiszem, ez a múlt hétvégi csoportban sikerült. Részben úgy, hogy az első nap csak önmagunkat vizsgáltuk :).
Ezzel már itt is vagyok a november eleji csoport témájánál:

Szóba állni Önmagunkkal


Egyik legfontosabb belső igényünk az élet szebbé/jobbá tétele. Azaz: szívből adni. 

Ezt viszont csak akkor tudjuk tenni maradéktalanul, ha van miből. Bármikor, amikor úgy adunk, hogy nincs sok kedvünk hozzá, megfizetjük az árát. Feszültséggel, morcossággal, haraggal. Rendszerint valamikor számon is kérjük ezt a másiktól, aki pedig tanácstalanul hallgat bennünket, mert nincs tudomása arról, amit felemlegetünk. Hisz honnan tudná, hogy (pl.) három héttel ezelőtt mi "a kedvéért" erőszakot követtünk el önmagunkon.

Mivel ez a működés erősen rombolja a kapcsolatot és a köztünk élő bizalmat, érdemes vele foglalkoznunk. Mert adni csak maradéktalanul érdemes. Saját, választott döntésből. Akár egy vacsora elkészítéséről, akár a gyerek lefektetéséről, vagy egy világ körüli utazásról van is szó. 
Ehhez pedig fontos szóba állni Önmagunkkal.

No persze akkor is nehéz teljes beleállással adni másnak, ha magunkban folyamatosan elégedetlenkedünk azzal az emberrel, akinek a bőrében élünk. Amikor belül ehhez hasonló szövegek futnak: már megint elszúrtad; szerintem az a nő jobban tetszik neki, mint én; egy valamire való férfi mellett biztosan nem sírna ennyit; megint elfelejtettem megvenni a tejet, pedig megigértem; ilyen cuccban nem léphetek ki az utcára; megint csak akkor érek haza, mikor a gyerekek már alszanak :( ...

November első hétvégéjén tehát abban szerzünk majd rutint, hogyan is tudhatjuk meg, hogy egy kérésre igent, vagy inkább nemet szeretnénk-e mondani; mit tehetünk, ha egyébként jól működő és szeretetteli kapcsolatunkban nem tudjuk kellően képviselni magunkat; hogy mondjuk el a nehézségeket, hogy a harmónia megmaradjon. Illetve előkerül, mit is akarunk önmagunktól, amikor elégedetlenkedő gondolatok futnak az agyunkban.

Természetesen EMK! Ugyanakkor most nem kell előzetes ismeret hozzá.
Viszont szívből ajánlom azoknak is, akik tudásukat szeretnék felfrissíteni, vagy finomítani :)!

Helyszín: Lélekszíntér, Bp., VI. Szófia u. 15. 3. em. 2-es kapucsengő
Időpont: 2016. november 5-6. 10-18 óra között
Jelentkezés és egyéb információ (pl. az árról): 
jszentpeteri@gmail.com, +36302515554

Szeretettel várlak Benneteket!
Julianna


2016. szeptember 15., csütörtök

Itt van az ősz, itt van újra...


Túl vagyunk a nyári csoportokon,  mindannyian elégedetten, ahogy a visszajelzésekből olvasom :). Köszönöm az elismerő szavakat!
Közben persze én is sokat dogoztam magamon, ahogy az hosszú hallgatásomból sejthető. Fejlődtem az előrelátás, célkitűzések területén, bár jelenlegi lelkesedésemet nem merem nagyon elkiabálni ... Lehet, hogy kérész életű?

Mindenesetre több csoportot is kigondoltam a következő 3 hónap első hétvégéire. Azért írom le ezt, hogy előre tervezhessetek Ti is, mikor értek rá önmagatokra tréningkeretek között ;).
Íme az első:

A párommal nehezebb ...


Néhány hónapja a XIII. kerületi baba-mama klubba voltam hivatalos, ahol EMK bemutatót tartottam, mely meglepő érdeklődést váltott ki. Az előadás címe "A párommal nehezebb, mint a gyerekkel" volt. Életteli, intenzív pár órát töltöttem együtt a résztvevőkkel, akik nagy örömömre nem csak szép számmal, de aktív részvétellel is segítettek az előadás során. A gyerekek pedig szokatlanul nyugodtan ülték-játszották végig a közös időt :).

Ezt az élményt azóta is hordozom és úgy gondolom, a téma megér 2 napot. Mert mi van, ha tényleg pont azzal a legnehezebb megbeszélni a dolgokat, aki a legfőbb társunk az életben? Minden egyes félreértett mondat komoly következményekkel jár a hétköznapi ügyek megoldása közben. Arról nem is beszélve, hogy a csalódottság, fájdalom intenzitása is erősebb ilyenkor. Akár van már gyermekünk, akár nincs. 
Ráadásul személyesen is kedvenc témám a párkapcsolati nehézségek megoldása, tisztázása. Ha van, amin kifejezetten örömmel dolgozom, ez az :)

Tehát október első hétvégéjén azt keressük majd, mit tehetünk, mit változtathatunk az eddigiekhez képest, ha: Már kedvem sincs kérni, mert úgyis hiába! Mindig pont a legkritikusabb helyzeteket kell egyedül megoldanom! Igazán ismerhetne már, hisz ... éve együtt vagyunk! Mir ért vajon az alatt, hogy jó, ha egyszer az ellenkezőjét teszi? Döbbenet, hogy a nagycsaládi megbeszéléseken sosem áll ki mellettem! A használt pelenkát (koszos zoknit) mindig ott hagyja, ahelyett, hogy... Mindig csak a munka (gyerekek), hónapok óta nincs időnk egymásra! Nem értem, hogy lehet ezt úgy felfogni, ahogy ő teszi! stb.

Szóval, szeretettel várok mindenkit, akit érdekel a téma
2016. október 8-9-én a Lélekszíntérben tartandó műhelymunkára.
Természetesen EMK :)!

Csoport ideje: 10-18 óra között mindkét nap
Helyszín: Bp., VI.Szófia utca 15. III. emelet, 2-es kapucsengő (lift nincs)
Ár, egyéb részletek és jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com (tárgy: EMK), ill. +36302515554

Julianna

2016. augusztus 3., szerda

Carpe diem!?


Minden filozófiai meggondolás nélkül ezt tettem az elmúlt évtizedekben. Ez sok tekintetben megkönnyítette az életemet. Amikor elkezdtem önismereti csoportokra, aztán satsang-ra járni, azonnal otthon éreztem magam és könnyű volt értenem, tudnom, miről is van szó. A Holt költők társasága c. film üzenete nekem csak  megerősítés volt arról, hogy nem vagyok egyedül.
De ez a hozzáállás a léthez nekem természetes volt. Nem került erőfeszítésbe, mert életem történései automatikusan ide vezettek.

Mostanában viszont pont emiatt tanácstalanul és időnként tehetetlenül állok  a következményekkel szemben. Mert számomra csak ez a működésmód létezett. Mikor pl. a gyerekekkel egyedül maradtam, ugyan szorongtam jó sokáig, hogy is fogunk majd boldogulni, de megoldásként csak és kizárólag azon dolgoztam, hogy elhagyjam a félelem irányította működésmódot.
Az, ami egy " normális" embernél magától értetődő: rövid és hosszútávú tervet készíteni a nehézségek feloldására, nálam szóba sem jöhetett, mert nem is gondoltam, hogy ilyet is lehet. Barátaim, szerettein ugyan néha megpróbálkoztak erre utaló javaslatokkal, tanácsadással, de mintha kínaiul beszéltek volna. Nem is fogtam föl, mit mondanak.
Mert ez nem volt benne a rendszeremben. Ki tudja, hogy és mi miatt maradt ki. Most csak azt tudom mondani, hogy ez a hiány egyszerre volt áldás és átok.

Áldás, mert ennek köszönhetően tényleg könnyű volt a félelmekkel szembenézve megtalálni, hogy most, ma mi a teendő. Legtöbbször az volt, hogy lélegezni ... , aztán kialakult.
Áldás, mert könnyű volt jól megtanulnom és tudnom az EMK-t, mely a jelenlét és folyamat nyelve, csodás eszköz az életben maradáshoz és bizalomteli kapcsolatok építéséhez. Ezen keresztül találnom egy olyan munkát, ami inkább élvezet, mint feladat.

Átok, mert fontos dolgok kimaradtak, melyek mások számára magától értetődőek. Bármilyen módon előre gondolkodni és legalább minimálisan, de gondoskodni az esetleges jövőről.
Számomra élő volt a mondat: A tegnap elmúlt, a holnap mindig holnap marad, csak a ma létezik.
Ennek következtében egyáltalán nem gondoltam a jövőre. Ha gondolat nincs, tett sem lehet. Így előre gondolkodás/gondoskodás sem létezett számomra. Ezért volt, hogy még csoportokat, tanfolyamokat is nehezen tudtam előre meghirdetni. Amit egy kedves kolléganőm tud, hogy előre látja minimum fél évét, tudja, mikor, hol, kikkel dolgozik majd 3-4, sőt esetleg 8 hónap múlva, nekem érthetetlen volt.

Ma, amikor már valami véletlen (olyan dolog, amit előre nem véltem ;)) folytán felfogom a jövő fogalmát, magam is döbbent csodálkozással nézem, hogy is volt ez. De így volt.

Szóval, van, mikor ez a mondat: "Élj a mának!", ajándék, tanítás, hogy átélhessük az itt és mostot, képesek legyünk örülni annak, ami van! Mert az gyakran csodálatos.

Ugyanakkor van, akinek pedig azt kell megtanulnia, hogy az itt és moston kívül létezik más is, lesz nekünk (jó eséllyel) jövőnk, amivel kapcsolatban bölcs előrelátással terveket készíthetünk, sőt, a jelenben megtehetünk dolgokat, hogy ez a jövő kiteljesedett lehessen.


2016. július 20., szerda

Nyári csoport 2016/2


Tudás-rendszerező/mélyítő




Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogyan is szeretném folytatni felgyűlt EMK-s ismereteim továbbadását. 
Amikor a trénerképző tartott, azt nagy kihívásnak, ugyanakkor elég izgalmas dolognak éltem meg. Magamtól bele sem kezdtem volna, de számomra igen kedves emberek kértek rá.
Manapság pedig úgy találom, hogy (örömömre) már sokan, sokat hallottak az EMK-ról, így bőségesen akadnak, akik igyekeznek azt beépíteni az életükbe. 
Ugyanakkor a gyakorlatban bizony elég nehéz alkalmazni az elméleti tudást. Amikor elolvasunk egy könyvet (még, ha többször is), nem jelenti, hogy a benne foglaltak automatikusan használható tudást jelentenek.  Amikor részt veszünk egy pár napos képzésen, nem várhatjuk magunktól, hogy az ott hallottakat profi módon használjuk a mindennapokban.
Emellett az elmúlt hónapokban sok példát hallottam rá, hogy barátok, barátok barátai tudják ugyan az EMK-t, illetve sokat tudnak róla, de amikor fellép egy konfliktushelyzet, melyben lehetne vele élni, mégsem jön automatikusan, hogy "na, akkor most ...".
Olyanokkal is beszéltem, akik már tanítják is mindazt, amit tudnak, de úgy találják közben, hogy vannak "lyukak" a tudásukban.

Ezért egy olyan képzést hirdetek meg, ahol a már megszerzett információkat átlátható rendszerré alakítva esélyt teremtünk magunk számára, hogy otthon, a családban, barátainkkal, a munkahelyen is elővehessük, amikor annak ideje van. 
Illetve, hogy a tudásunkban felfedezett hézagokat (mint régen a rómaiak a törött, értékes tárgyaknál) arannyal pótoljuk. ;)

Képzés helye: Lélekszíntér - Bp., VI. Szófia u. 15. 3. em. 
Ideje: 2016. augusztus 27-28. 10-18 óra 
Ár, részletek, jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com (levél tárgya: EMK)
  +36302515554
Maximált létszám: 12 fő

Szeretettel várok minden érdeklődőt!

Julianna


2016. július 14., csütörtök

Ezek "csak" szavak!?

                                         

Amikor egyéniben dolgozom emberekkel, előfordul, hogy a munka addig tart, míg megtalálunk egy szót, egy szükségletet és azt onnantól kezdve kincsként dédelgetve, vezérelvnek alkalmazva hazaviszik és hosszú ideig nincs több dolgunk. Mert ez a megtalált szó a megoldás a témában.
Nemrég már írtam ilyesmit, mert akkor bokasérülésem kapcsán rám is rámtalált a szelídség :).

Most megint befelé néztem hetekig, mert nem értettem, újonnan kialakult élethelyzetemben, szép otthonomban, letéve egyféle felelősséget már felnőtt gyermekeimért, hogyhogy nem boldogulok.
Elvileg megkönnyebültnek, elégedettnek, felszabadultnak kellene éreznem magam és lazán élni az új szabadsággal. De nem ment. 

Tudtam, hogy egyik ok a lassúságom. Adaptálódnom kell az új feltételekhez. Hisz csaknem 21 évnyi
rutint nehéz elengedni. 
Másik oknak a "családi lelkiismeretet" láttam, ahogy azt Bert Hellinger nevezi. Valamiféle szolidaritás testvéreimmel, szüleim életével-nehézségeivel tart vissza a továbblépéstől. 

Tegnap, a "szerda estén" (20 éve, még Havával kezdtünk összejárni, hogy gyakoroljuk az EMK-t, legyen egy támogató csoportunk, ahova egyedül nehezen megoldható ügyeinket visszük), ráébredtem, hogy amikor pénzről, megélhetésről van szó, én elakadtam az érzéseknél. 
A mondatom eleje van csak meg. Nem tudom, nem ismerem a szükséglet-szavamat. Évek alatt már sok felbukkant: szabadság, könnyedség, bőség, jólét, megbecsülés, elismerés, stb. De ezek akkor voltak igazak, aktuálisak, mint minden valamire való szükséglet, mely ugye pillanatról-pillanatra változik.
Múltkori, önbizalomról szóló csoportomon az előrelátás is csatlakozott a sorhoz. De most mindez kevésnek bizonyult. valahonnan más irányból kellett magamra tekinteni. A tegnap előkerült létfenntartás valamivel közelebb vitt magamhoz, de nem volt az igazi.
Ma aztán elkaptam. Életerőnek nevezzük. Volt bátorságom, kitartásom, felelősségvállalásom, törődtem, gondoskodtam, biztonságot nyújtottam, értékrendet képviseltem, kiálltam magunkért, stb, de életerőm, az nem volt.

Az nekem elveszett. Egyszer, még gyerekkoromban. Egy esésből adódóan órákra elveszetettem az eszméletemet és ezek szerint az életerőm nagy részét is. Azóta valahogy másokból, másoktól nyertem, hol többet, hol kevesebbet. Míg a 3 gyerek velem élt, annyit, hogy felnevelhessem őket. Amikor dolgozom, annyit, hogy megadhassam a hozzám fordulóknak, amit kérnek. A barátságokból annyit, hogy szeressenek. 
Egyenes ágon magamnak, úgymond direktben, hiánycikk volt. 
Írigykedve néztem azokat, akikből sugárzott és kapcsolatot építettem olyanokkal, akik szintén hiányt szenvedtek. (Viccesen itt duplán dolgozott/teljesített a "szimpátia".)

Most már látom, hogy amikor pénzről, anyagi boldogulásról van szó, akkor nekem életerő-re van szükségem. A tisztánlátástól megkönnyebbültem :).

Alább, belső kényszerből felteszek pár képet, melyek nekem életerőt mutatnak.

Előtte viszont: Amikor látom, mennyi szó van arra, hogy kifejezzük önmagunk és mások számára aktuális belső igényünket, meghatódom és megkönnyebbülök, mert az esély iránti szükségletem látom kielégülni, köszönöm az anyanyelvemet!

Amikor a 20 éve tartó szerdai gyakorlónkra gondolok, akkor hála és melegség önti el a szívem, mert összetartozást, támogatást, szeretetet élek meg így, köszönöm azoknak, akik a múltban és a jelenben velem voltak/vannak szerda esténként!



                                 


2016. június 27., hétfő

Ön-azonosság-tudat


A múlt hétvégi csoporton felolvastam egy szöveget, melyet 1992-ben hallottam először és nagyon mellbevágott, mert egy olyan ember képét vetítette elém, aki sosem voltam, de mindig lenni szerettem volna. A címe "Meghívás" és egy észak-amerikai indián törzsfőnöknek tulajdonítják. Legtöbben körülöttem az akkori csoportban úgy vették, mint valamit, amit mondhatnának egy másik embernek, akit barátjuknak, párjuknak választanak. Én úgy hallottam, mintha nekem mondták volna. Onnantól kezdve belülről űzött valami, hogy azzá az emberré, nővé váljak, akit "meghív" Oriah Hegyi Álmodó.

A bő két évtized alatt gyakran tapasztaltam, hogy törekvésemet e cél felé akadályozza bennem valami/valaki. Gyakran kaptam magam azon, hogy miközben vezetem a csoportokat, bemutató előadásra készülök, vagy találkozóra indulok egy új ismerőssel, aki segíthet előmozdítani szakmai sikeremet, esetleg randevúra menet, elfog a bizonytalanság, néha határozottan a szorongás, hogy húzzam inkább meg magam otthonom meghittségében, mert lelepleződhetek. A hang egyértelmű volt és óvatosságra, sőt néha kifejezetten bújkálásra intett. Sosem mondta meg, hogy minek a kiderülésétől kellene tartanom. Bár most, leírva ezt, jövök rá, hogy a kérdést sem tettem fel, hogy kaphattam volna akkor választ rá :(.

Mindenesetre annyira autentikusnak hangzott az intő szó, hogy szinte teljesen eleget tettem neki. Magánéletemben a válás után megmaradtam anyának, de úgy, hogy bármire rájöttem magammal kapcsolatban önismereti munkám során, amire nem lehettem büszke, azonnal elmeséltem a gyerekeimnek, nehogy egyszer majd ők róják fel hibámul. Újabb párkapcsolat építésébe mindig igen vigyázva fogtam, rendszerint olyan férfivel, aki nem számított a szememben "veszélyesnek", azaz egyértelmű volt, hogy a viszony nem válik "komollyá".
Szakmaiságomban pedig olyanokkal dolgoztam, akik maguk kerestek fel, vagy ismerőrök ismerősei voltak. Semmi reklám. Időnként elértem egy olyan szférát, ahol ismertté válhatott volna a nevem, mint tréner, mediátor, előadó; akkor behúztam a kéziféket, visszahúzódtam akár hónapokra is, nehogy legyen belőle valami. "Mert még lelepleződöm".

Aztán 2 évvel ezelőtt részt vettem egy 1 hónapos két személyes utazáson, ahol útitársammal induláskor alig ismertük egymást. A hosszú ideig tartó együttlét idegen nyelvterületen óhatatlanul hozta, hogy nagyrészt együtt múlattuk az időt. (Meg kell vallanom: nagyszerűen.) Ez önmagától adta a lehetőséget, hogy sokat beszéljünk magunkról. Én pedig rácsodálkozhattam arra a nőre, akiről beszéltem, mikor magamról meséltem, az addigi életemről. Döbbenten láttam, mennyire más képet őrzök magamban magamról, mint ami ott kibontakozik a történetekből.
Elindult a láthatóvá válás...

Bő két hónappal később, életemben először London utcáit járva újabb megdöbbenésben volt részem: erős félelemmel töltött el a csadoros nők látványa. Kutatva ennek okát, megint csak a "lelepleződés" szó adott magyarázatot, és segített annak felismerésében, hogy amikor a visszahúzódásra figyelmeztető hang ellenére mégis csak nyilvánosság elé léptem, jelképes csadorba bújva tettem azt.
A mód? Testtömeg-felesleg, évente 2-3 hónap "visszavonulás", csak felkérésre indítani csoportot, olyan hobbyk, melyeknek a lakás falai között hódolhatok, vagy magányos gyaloglás órákig az erdőben-hegyeken, persze olyan utakon, ahol elkerülöm a tömeget.

Mikor mindezt már végre megláttam, elmentem családfelállításra. (Amikor az EMK-val elakadok, mert kognitívan falba ütközöm, nekem bevált eszköz B. Hellinger módszere.)
Ott végre megkaptam az első magyarázatot. Kiderült, hogy fogantatásom körül voltak olyan történések, melyek kimaradtak a családi legendáriumból. Ezeket és az értük való felelősséget magamra véve igyekeztem takargatni a valóságot. Mert hát, ha senki nem beszélt róla, akkor ez bizonyára titok. Nem szabadott kiderülnie.
Tehát nekem is mindent meg kellett tennem, hogy az árnyékban maradjon. Mert az én láthatóságommal a titok is láthatóvá válik esetleg. A családot pedig meg kell védeni minden áron. Én pedig igazán nem voltam nagy ár ... :(

Maui napütése szerencsére nem kedvezett az árnyéknak. Londoni utam pedig szivárvánnyal kezdődött és meglepő módon végig ott is sütött a nap.

Ennek az írásnak pedig nem csak a régi meghívás fekbukkanása adott apropót, hanem az is, hogy az elmúlt napok verőfényében megint azon kaptam magam: hív ugyan a szabad levegő, de valami benttart a lakásban.

Pedig ideje volna a láthatóvá válásnak ...
Lehet, hogy mégis túl nagy ár feláldozni az életem egy titokért?


2016. május 18., szerda

Nyári csoport 2016/1 ÖNBIZALOM


Nagyon szeretem ezt a képet, bár nem tudom, mennyire érzékelteti az eredeti látványt. Engem elvarázsol, amikor az óceán hullámainak tajtékát az erős szél megemeli, továbbviszi. Sok-sok képet készítettem, hogy segítsen felidézni az élményt, ha itthon ülök a szobámban.
A mozgalmasság ereje arra késztet, hogy én is mozduljak, tegyek. Az első eredmény:

Enyém a világ!
Önbizalom, önbecsülés, mint belső igény



 A Marshall halálának évfordulójára szervezett találkozón én is tartottam előadást. Ott, mikor megemlítettem, hogy vezettem már EMK alapú önbecsülésről szóló csoportot, többen felhördültek. Erre az élményre emlékezve most újabb 2 napos műhelymunkát tartok e témában.

A gyakorlatok segítségével megláthatjuk, mik a mozgatórugóink, amikor egy számunkra kényelmetlen helyzetben inkább nyelünk egyet, de nem szólunk; amikor a másik rajtunk vezeti le haragját és mi lehajtott fejjel hallgatunk; amikor szeretnénk ugyan megszólítani egy számunkra szimpatikus embert, aztán mégis odébb megyünk, mert nem akarjuk zavarni, ... Végül marad a keserű szájíz és az önvád, amitől a következő helyzetben csak még bátortalanabbak leszünk.

Ezen a hétvégén azon dolgozunk, hogy mostantól másképp is megnyilvánulhassunk. Bátrabbak, magunkat felvállalók, önmagunkat képviselni tudók, magabiztosabbak legyünk fontos helyzetekben. Persze úgy, hogy továbbra is harmóniában maradjunk belső értékrendünkkel :).

Szeretettel várok mindenkit, aki szívesen tekint magára az EMK-t használva, akár ismeri azt, akár nem. A gyakorlatokat ugyanis úgy álítottam össze, hogy "kézen fogva" végigvezetlek benneteket magatokhoz. Aki pedig ismeri az EMK-t, tudását is növelheti, látva, hogyan lehet azt "többlépcsős" helyzetekben használni.

A csoport résztvevőinek száma maximum 10 fő.

Időpont: 2016 június 18-19. 10-18 óra
Helyszín: Lélekszíntér, Budapest, VI. Szófia u. 15, 3.em.
Ár és jelentkezés: jszentpeteri@gmail.com - "önbizalom" témamegjelöléssel, vagy a +36302515554 telefonszámon

Szeretettel:
Julianna



2016. március 21., hétfő

Tenni, vagy nem tenni?




Lassan gyógyulok. Egy látványos jobbulási szakasz után csütörtökön újra erősebben dagadt a bokám, így megint előkerült a népmesékből ismert forrasztófű (melyet a korábban megmentett kígyó hoz a legkisebb fiú ízzé-porrá zúzott lovát összerakni /általában jobb lesz, mint új korában/). Még szinte forrón kell külsőleg alkalmazni pakolásként.
Eredményeként tegnap reggel arra ébredtem, hogy megint sírdogálok. Miért is?

Mert igen gyakran fordul velem elő, hogy éjjel alvás helyett játszom a számítógépen. Vagy napközben mosogatás, vasalás helyett bekapcsolom a tv-t, halogatom a tanfolyamok meghirdetését, inkább bámulom a faágak mozgását az ablakból, a barátok visszahívása helyett pedig belekezdek valami női tűmunkába (na jó, ezeket van, hogy be is fejezem).
Ezek miatt a választások, illetve halogatások miatt egyáltalán nem szoktam érteni magam. Mert egyértelmű, hogy már rég nem félelem tart vissza. De akkor mi????
Tegnap ráébredtem (szó szerint) egy valós válaszomra.

Négyen vagyunk testvérek, ahogy mindkét szülőm is három testvér mellett nőtt fel. Családi hagyomány szerint, hogy minden házimunka rendesen meglegyen, a gyerekeit édesanyám korán munkára fogta. Főleg, mivel ő is dolgozott napközben, hogy legyen elég étel, ruha mindenkinek. Ez volt a közösségi elvárás is. A rendszeres iskolai felméréseknél, ha valakinek az anyukájáról kiderült, hogy "háztartásbeli", azon megütköztünk. Még akkor is, ha fel sem fogtuk igazán, ez mit jelent. Mindenképp valami olyat, amit a kérdőív elítélni valónak tart, ezért elítéltük.

Tehát, mivel anyunak dolgoznia kellett, szintén magától értetődő volt, hogy amikor kiosztotta a házimunkát, eszembe sem jutott vitatkozni.
2 idősebb testvérem az általános iskola elvégzése után azonnal dolgozni kezdett, mellette tanulták ki a szakmát. Így aztán 10 éves koromtól a nyári szünetben 3 évvel fiatalabb öcsémmel maradtam otthon a nap nagy részére. A dolgozó embereket pedig meleg, főtt étellel illett hazavárni. Ekkor tanultam meg főzni. Anyu munkába indulás előtt felébresztett, elmondta, mit, hogyan kell készítenem. Ezután visszaaludtam, így gyakran elfelejtettem a korai utasításokat. Ott álltam a konyhában, az előkeresett hozzávalókat nézve és igyekeztem emlékezni, milyen ételekben láttam már őket a tányérban. Aztán a szakácskönyvet segítségül hívva sütöttem, főztem. Néha igen jó móka lett belőle, mert a ház többi gyereke kiszagolta a nyitott ablakon kiáradó palacsinta illatát, kikönyörögtek egyet, meg még egyet ... , mire észbekaptam, már semmi nem maradt. Így a zsebpénzeket összeadva valaki elment alapanyagért, én pedig kezdtem előlről, hogy a család is ehessen. A keletlen pogácsa pedig pont jó lett a fiúknak a csúzlikba :).
De ennél többször volt végeredmény kioktatás: máskor hogyan készítsem el az ételt, hogy hasonlítson édesanyáméra.
Elismerést csak a gyerektársaktól kaptam. Néha.

Ugyanebben az időben tanultam meg mosni. A hétvégi felosztás ugyanis az lett, hogy anyu főz, nővérem takarít, én mosok. Vasalás hétfő délután. Az ágyneműt 2 egymás mellett álló nagy ágyra halmoztuk fel szép rendben, majd rákerült a szépséges ágytakaró, melyet anyukám horgolt. Örök kudarcélményem, hogy ezt a magas tornyot sosem sikerült olyan simára, szabályosra alkotnom, mint a többieknek. Pedig még a nyújtófát is bevetettem, hogy elérjem a közepét :(.

Mindeközben hallgattam, az ablakon át láttam a házunk beli többi gyerek játékát. Néha sajnáltam magam. Nagyon. De sosem lázadtam. Csak egyszer. Akkor is azért, mert öcsém viszont simán ellógta az ő feladatát. Az egyetlent. Mert miután mi ketten ebédeltünk, a mosogatás még rám maradt, utána neki kellett volna felmosni. Hetente kétszer. Viszont mire a mosogatás után észbe kaptam, ő már messze járt. A "dolgot" pedig el kellett végezni, különben  anyu haragudott, így ezt is én csináltam meg.

Szóval, korán befogtak ... Volt, hogy sírva végeztem a munkát, mert annyira szerettem vola én is ping-pongozni, ugrálókötelezni, tollaslabdázni, biciklizni. Strandra menni. De mindez csak délután volt az enyém.
Sőt előfordult, hogy mindezek után édesapám rámszólt, ha a szeme láttára olvastam: csinálhatnék valami hasznosat.

Ezek az emlékek a bokámban őrződtek :). Összességében meghatóak és szépek, de megérttettek velem valamit. Amikor manapság szabotálom saját dolgaimat, akkor lázadok. Lázadok a szüleim ellen, mert gyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként nem tettem. A munka helyett az olvasást, vagy a belső munkát választom, mivel az nincs a családi rendben. Az alvás helyett pedig "azért is" játszom. Csak, hogy nekem legyen igazam. Még akkor is, ha semmi haszna, sőt nehezítem vele az életem. Én egy dacos felnőtté váltam ...

A felismerés viszont segít. A szelídség pedig talán old a dacon :).
Lassan ...


2016. március 18., péntek

Egy szükséglet ereje


Életem nagy részében űzötten kerestem valamit.
Mivel gyermekként volt néhány maradandó élményem a világ, az élet hatalmasságáról, sokáig azt hittem,  hasonló tapasztalatokat keresek.
Aztán, hogy bekerültem az "önismeret világába", nyilvánvalóvá vált, hogy nem itt kell keresnem, mert akarom, vagy sem, kapom ezeket, jönnek keresés nélkül is. Valamiért így adatott.

Viszont amikor magamat láttam akár tükörben, akár lélekben, ott elfogott ez a hiányérzet. Elégedetlenség, kielégületlenség, szomorúság, türelmetlen kíváncsiság kergetett, hogy megleljek valamit, ami abban segít, hogy boldogulni tudjak a mindennapokban, kiteljesedettséget, nyugalmat élhessek meg, ha az életemre, vagy akár csak egyetlen napomra nézek.
Sok-sok siker, találkozás, kapcsolat, utazás, ismeret eredményeként, ha boldogság töltött el, valahol a háttérben rendszerint maradt egy űr, amit jobban, vagy kevésbé, de érzékeltem.
Néha azt gondoltam: na, most közel vagyok. Pl. 2 éve, egy csodálatos utazás során. De megfogni ekkor sem tudtam.

Két és fél hete aztán, lekésve a buszt egy találkozóra menet, elindultam, hogy várakozás helyett mozogjak egy keveset addig is, míg elcsípem a következő járatot. Erős szél és hóesés volt mifelénk aznap. Így sok másra figyeltem, nem a lábam elé, ahogy azt anyukám tanította. (Ezt egyébként is ritkán teszem, mert akkor sok mindenről lemaradok ;)!)
Így aztán egyik lépcsőfoknál úgy éreztem, gödörbe lépek. Kibicsaklott a bokám, hason elterültem a földön, lenyúztam a térdem ... Talán 2 percig is így feküdtem, sírással küszködve a fájdalomtól, elesettségtől, magánytól, kétségbeeséstől. Aztán felálltam, tovább indultam, hogy megkeressem az esernyőm, amit elvitt a szél, sántikálva, időnként pityeregve.
Utána a buszmegállóba, hogy buszra szálljak. Persze nem arra, ami visszahoz az otthonomhoz, hanem mellyel folytathatom megkezdett utamat.
Lementem a városba, rendbe tettem magam egy bevásárlóközpontban, részt vettem a tervezett találkozón, megtettem mindent, amit elterveztem, sőt egy újabb feladatot beiktatva: találni egy olyan gyógynövényt, amiről tudtam, hogy segíteni fog szétment bokámon. Mindezt sántítva, fájdalommal és időnként sírással küzdve.

Miért írom le ezt ilyen részletesen? Mert számít. Ugyanis jellemző. Általában így álltam a problémáimhoz, gondjaimhoz világ életemben: Jól van, ez megtörtént, most menjek tovább, tegyem a dolgom, az élet nem vár! Oldjam meg! Utána persze keressem meg, mit tettem azért, hogy ez létrejött, hogy tanulni lehessen belőle! Mert a tudatosság fontos! Meg az erő, a kitartás, szavahihetőség, hitelesség, stb.

Itthon, csizmámból kibújva ránéztem a lábamra, elfogadva duzzadtságát. Pakolást tettem rá, felpolcoltam, bebugyoláltam, ahogy illik. Mert időnként a gyengédség sem árt!
Másnap reggel, újra megvizsgálva, hangos bömbölésben törtem ki. Mert felfogtam, hogy trauma ért. Úgy igazán.
Mármint: úgy igazán trauma ért és úgy igazán fel is fogtam. Azt is, hogy ezt eddigi életemben nem nagyon tettem. Ott és akkor szépen felvonult előttem életem sok-sok traumája, melyekben részem volt, de nem éltem át.

Aztán ..., jött egy szó - egy szükséglet. Ami, bár benne volt eddig is a szókincsemben, nagyon ritkán használtam. Sőt, 20 évnyi EMK-s munkám során sosem került elő. Az a sok csoport, rengeteg ember, töméntelen lista a szükségletekről egyszer sem hozta ki.

Most pedig, mint egy kulcs, minden záramba beleillik. Megmagyaráz, helyretesz dolgokat. Megértést és elfogadást hoz magammal kapcsolatban. Azt a megértést és elfogadást, amit kerestem mindig is.
Azóta pihenek, gyógyulok és rendben van, hogy ez idő. Hisz nem csak fizikailag, hanem lelkileg is struktúrális átalakulás, gyógyulás zajlik.
Mert megjött a szelídség!!

Ma reggel még felrémlett egy emlék. Járt hozzám valaki éveken át, eleinte egyedül, aztán a férjével, később megint egyedül. Néha szünetet tartott, aztán újra és újra jelentkezett, hogy dolgozzunk. Bár az EMK-t főleg mástól tanulta, de még egy tanfolyamomra is eljárt.
Úgy tűnt, ugyanúgy, mint én, keres valamit. Szerettem a vele való munkát, mert közös az értékrendünk és sok olyan szükséglet-szóra csodálkoztunk rá együtt, aminek az ízlelgetése élvezetteli volt. Pl. a lélekjelenlét. Amikor ez felbukkan, azóta is ő jut róla eszembe, mert együtt találtunk rá.
Egyszer aztán történt, hogy egy olyan szóra leltünk, amitől elsimultak a vonásai. Elégedetten hátradőlt és csak hallgattunk. Sajnos, magára a kifejezésre már nem emlékszem :(.
Ezután még eljött párszor, de már csak azért, hogy ezen szükséglet birtokában rendet tegyünk a párkapcsolatában, munkájában, önmagához való viszonyában. Megtalálta saját minőségét.

Ahogy most én is.
Úgy látszik, néha van, hogy egy szükséglet annyira a mienk, hogy rátalálva rend és harmónia támad bennünk, az életünkben.
Harmónia, melyben megpihenhetünk.



2016. március 8., kedd

Nőnapi gondolatok


Mindenekelőtt szeretettel köszöntöm Nő társaimat a nemzetközi nőnapon!

Mert örülök annak, hogy nőnek születtem.
Már megint egy sztereotípia! - mondhatnád ...
Szerintem nem az. Tény.
Egyenjogúságért küzdöttek annak idején a nők és férfiak a politikai szavazótéren, valamint a munkavállalásban. Mostanában pedig úgy tűnik nekem, hogy az egyenjogúság helyett az egyformaságért (nők és férfiak között) szállnak síkra egyesek.

Ezt látva elkeseredem és tehetetlenné válok, mert önazonosság-tudatra van szükségem, ezért azt kérem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e továbbra is törekedni arra, hogy tudatosítom magamban és a körülöttem lévő nőkben női mivoltunkat! IGEN No és persze azt is kérem, mondjam meg, kész vagyok-e a körülöttem élő férfiakban férfi mivoltukat tudatosítani, ahogy csak tudom! IGEN

Mert ugyan szükséglet szinten hasonlóak, sőt egyformák vagyunk, egyébként nem.
Bizonyára nem véletlen, hogy még az ultrahangos vizsgálatok léte előtt, amikor egy gyermek megszületett, az első lépés nemének kinyilvánítása volt. Manapság pedig már a magzati életben kiderítjük a születendő gyermekről, hogy milyen neműként jön e világra.

Mert fontosak a különbségeink. Nem jobb, vagy rosszabb nőnek, ill. férfinak lenni. De más.
Valójában ezt a különbözőséget ünneplem a mai napon.

Mert sok nagyszerű élmény származik számomra belőle.
Olyan boldogság nekem, hogy másmilyen megölelni egy nőt és más egy férfit. Különböző élmény mesélni magamról egy nőnek és egy férfinak. Más dolgokban gyönyörködöm, ha egy nőre nézek és másokban, ha egy ferfira. Szeretem, ha az ajtónál előre engednek. Szeretek ragyogó szemmel nézni a férfira, akinek gyerekjáték feltenni az ajtó feletti polcra egy 10 kp-os dobozt. Szeretek a fodrászommal csevegni a hajszínemről, a ruhámhoz illő színű lakkot kenni a körmeimre és szeretem nézni, amikor egy férfi borotválkozik. Jól esik, amikor a férfi fizeti a kávémat és én a köszönetmondás mellé megérinthetem a karját.
Ezekért az élményekért szeretném megőrizni a különbséget. Mert ez a különbség számomra örömforrás.
Köszönöm, hogy részem lehet benne. Azzal, hogy NŐ vagyok.

                                     




2016. március 7., hétfő

"Enni..., vagy nem enni...?"


Az a bizonyos téma, amire egy korábbi bejegyzésemben utaltam, a testformámról, ehhez kötődően a mozgási és étkezési szokásaimról is szól.
Sokáig gondoltam, hogy étel-addikcióm van Ugyanakkor az kezd egyre világosabbá válni számomra, hogy ez egy elnagyolt hozzáállás a problémámhoz. Mert nálam az étel nem lényeg, sokkal inkább eszköz. Eszköz, hogy fenntartsak egy formát.

Viszont megéri azzal is tisztában lennem, mi az ok, amiért az adott pillanatban, percben órában azt választom, hogy többet eszem, mint amit józan belátással a testem igényelne.
Ezzel kapcsolatban is sokáig (talán évtizedekig) volt egy (részben) tévhitem. Azt gondoltam, hogy azért eszem, hogy megvígasztaljam magam. Szomorú vagyok, vagy magányos, esetleg elkeseredett, tehetetlen, néha dühös. Éppen nem látok kiutat a helyzetből, ami kiváltja bennem az érzést, így kényeztetnem, vigasztalnom kell magam, jöjjön a jó falat ...

Manapság viszont egyre tisztábban látom, hogy az esetek sokaságában azért eszem, mert haragszom magamra. Itt az étel bűntetés. Haragszom, mert nem hallgattam a belső hangra, hogy most telefonáljak, most takarítsak, most írjak egy blogbejegyzést, most menjek el sétálni, most kezdjem el főzni az ételt, hogy időre elkészüljön, stb. Azaz figyelmen kívül hagyom a pillanatnyi szükségleteimet. Ha pedig ennyire nem figyelek magamra, akkor azért bűntetés jár. Legkézenfekfőbb erre, hogy etetem magam. Miért pont? Mert az alakom mindig is kényes témám volt. tehát, ha nem szeretek egy bizonyos testtömeggel létezni, akkor a legjobb bűntetés, ha mégis erre kényszerítem magam.

Gyönyörű rendszer! Alaposan kidolgozott és műgonddal felépített. Lehet, hogy kétségbeejtő, de akkor is tökéletes.
Az egyetlen igazi kiút tehát, ha odafigyelek mag-amra és eleget teszek a kéréseknek, melyek tisztán szólnak.

Mellette azért azt is látom, hogy erős kondícionáltságom van figyelmen kívül hagyni a hangot, mely kimondja a szükségleteimet.. Hiába minden felismerés, összes EMK-s tudásom, a józan belátás. A pillanatban gyakran erősebb a rutin. Ami pedig csendben, de egyértelműen felülírja ezt a kérést azzal, hogy: de most éppen másban vagyok, nincs kedvem bájcsevegni, mi a fenéről kellene írnom, legfeljebb  kicsit később ülünk asztalhoz, de hát esik az eső, stb. Mert kifogás mindig akad, hogy hogyan ne szeressem magam. (A szeretet szükséglet, mely leginkább úgy érkezik meg, ha a felmerülő igényeket kielégítjük.)  Márpedig miért is szeretnék egy nőt, aki nem szereti önmagát? Ráadásul gyakran többet eszik, mint ami neki jó?

Ez a felépítmény másik, finom részleteséggel kidolgozott része. Tökéletes rendszer, amiből kilépni (nekem) igen nehéz.
Sokszor, sokféleképp próbálkoztam. Bár eddig még sosem láttam ilyen tisztán és egyértelműen, hogyan működik (hogyan működöm).


2016. február 23., kedd

Szintek


Az Erőszakmentes Kommunikáció használhatóságának vannak szintjei. Ez számomra egyik csodája.
Használhatom egyszerűen egy pillanatnyi vita feloldására, ha fontos számomra a másik emberrel való harmónia pl. a munkahelyen, a hatékony együttműködés érdekében.
Jól jön az ismerete akkor is, amikor egy számomra igazán fontos emberrel elveszik köztünk a bizalom és komoly "zsiráftáncot" igényel annak visszaállítása. (zsiráf - az EMK használatának szimbóluma, zsiráftánc - amikor többlépéses folyamatot viszünk végig, kitartással, újra és újra önmagunkat és a másik embert megértve egy adott helyzetben).
Van aztán az a szint, amikor "gyógyulunk". Amikor egy korábbi viselkedési, vagy hitmintánkat felismerve eljutunk annak elfogadásáig, mert megkeressük, hogyan táplálta ez mindmostanáig az életünket, aztán elengedjük, hogy egy manapság aktuális, bennünket a jelenben jobban szolgáló rendet teremtsünk.

Én igyekszem mindhárom szintet élni és tanítva másoknak az EMK-t, a befektetett időtől, energiától függően "várom el" a másiktól, hogy beépítse  tudását a mindennapokba.
Időről időre meghatottsággal gondolok arra, hogy én az önismereti utazásom során többedik megállóban találkoztam Marshallal. Így magától értetődő volt, hogy az EMK az önismeret útja is.
A trénerképzés során, azt hiszem, a legnagyobb nehézséget az okozza a résztvevőknek, hogy amit első hallásra konfliktuskezelő modellnek vélnek, azt rendszeresen, kitartóan és félelmeket túllépve használják önvizsgálatra is. Nem pusztán egy vitában megkeresve érzésüket és szükségletüket, hanem a többi emberrel végzett munka során feltárva saját mozgatórugóikat, szimpátiájuk, vagy antipátiájuk okait, forrását. Ezzel lehetővé téve, hogy a szemben ülő ember történetében a legextrémebb részleteket, nézőpontokat is képesek legyenek szeretetteli elfogadással kezelni.

Bevallom, ez sok idő, energia és még több fájdalmas szembesülés forrása önmagunkkal. Ez a fenti kép számomra jó szimbólum. Mert egy ilyen teraszos kertet kialakítani biztosan kemény, kitartó munkával, adott esetben talán robbantásokkal, de mindenképpen ásással, izzadsággal jár.

Mi hozta e bejegyzésem aktualitását? 3 héttel ezelőtt volt Marshall halálának évfordulója. Megemlékezésül Rambala Évi (hazánkban jelenleg az egyetlen nemzetközileg akkreditált tréner) szervezett egy találkozót az EMK iránt érdeklődőknek. Ezen az összejövetelen én is tartottam előadást/műhelymunkát. Miközben az emberek éppen végezték az általam felvázolt gyakorlatot, volt időm magamra nézni a helyzetben. Meglepett örömmel állapítottam meg: nem jöttem zavarba attól, hogy másfél órám van kb. 40, az EMK-t különböző szinten ismerő ember figyelmét "elviselni" és lekötni. Hirtelen felidéződött bennem az a szorongással, félelemmel teli fiatal nő, aki ennek az útnak az elején voltam. Emlékeztem, hogy leizzadtam, mikor az első felkérést kaptam egy 3 napos tanfolyam megtartására. Remegő hangomra, amivel beszámoltam Marshallnak a felkérésről. A hasmenésre, mely napokon át megelőzte utazásunkat a helyszínre és az alvás nélkül, szorongva töltött éjszakára, vajon menni fog-e... Mert bár nem hittem korábban, hogy én valaha is ilyenre szánom el magam, most a kihívás mégis izgatott. Valahogy egyértelmű volt: nekem ezt tennem kell.
Jöttek évek, amikor tanítottam, melyekben már nem a szorongás, félelem volt kísérőm, hanem a bizonytalanság. Elég érthető, ami mondok? Elég  összeszedett? Van ennek valami íve? A hosszú mondatnak, amit mondtam, a vége összefüggésben van a kezdő szavakkal? (Ezt sokszor kérdeztem.) Tudok adni én valamit a jelenlévőknek?
Aztán, amikor láttam, hogy az általam (felkérésre) vezetett trénerképzés során tényleg lett, aki az EMK-t példamutatással tanító oktatóvá vált, akkor lassan elhittem: itt a helyem. 18 évnyi EMK tanulás, 14 évnyi tanítás meghozta a bizalmat önmagam felé.

No persze az igazsághoz tartozik, hogy ezt a magabiztosságot akkor tudom átélni, ha EMK-ról van szó. Számtalan területe van az életemnek, ahol a szorongó vidéki kislány az úr bennem. Viszont ennek a vasárnap délutánnak a felismerései most bizalmat adnak, hogy a többi, félelemmel teli területet is beragyoghatja egyszer a nap. Szerencsére hosszú az élet, így elég lehetőség van a belső munkára.

Az eredmény pedig: egy gyönyörű kert és egy "elég jó" tréner. Tehát, azt hiszem, mindenképp megéri ;)!


2016. január 24., vasárnap

"...engedni sírni és bánkódni..."


Az idézet Vámos Eszter barátnőm Szabadon című dalából való.

Mikor elkezdtem tanulni az EMK-t, évekig meghökkentem, mikor Marshall ezt a kifejezést használta: gyönyörködni mások fájdalmában.
Mégis, ezt hogy képzeli? Hogy lennék képes gyönyörködni a másik szenvedésében? A szívem szakad meg, ha látom, hogy valaki sír, főleg, ha még kedves is nekem, abszurditás, hogy M. arra bíztat, gyönyörködjek inkább!! Egyszer még azt is gondoltam: ez egy szívtelen fickó!

Aztán telt, múlt az idő, mint a népmesében és elkezdtem sejteni, mit is mond ezzel a kitétellel.
Örüljek annak, hogy a másik él! Annak, hogy valóban ÉL, azaz átéli a vele történteket. Örüljek annak, hogy ismerem őt és akkora bizalom van közöttünk, hogy tudhatok a fájdalmáról! Azért, mert szomorú, bánatos, fáj, még nem feltétlenül szenved. Ha nem fogadom el, hogy ő most fáj, akkor őt magát utasítom el e pillanatban, pedig pont most fontos lenne a szeretet... Stb., stb.
Az empátia pedig a másik megértése és elfogadása a pillanatban.
Tehát akár azt is választhatom, hogy szépnek találom a mellettem ülő (vagy éppen sétáló) elkeseredését.
Törekszem is erre évek óta.

A bejegyzés aktualitását persze egy mostani saját élményem adja. Szeretett ismerősömmel járva a budai hegyeket arról az időről beszélgettünk, mikor depresszív éveket éltem (a válásom után). Kérdezte, miket gondoltam akkoriban, ami a tehetelenség, bénultság e szintjére vitt.
Ráébredtem, hogy akkori gondolataim egyike, a legfájóbb és legerőteljesebb ma is fut programként bennem. Olyannyira, hogy megakadályozom  vele életem több területén is, hogy örömet, elégedettséget, boldogságot, megkönnyebbülést, felszabadultságot éljek át, akár csak pillanatokra is.
Ezt felismerve pedig egyszerre volt bennem gyász, csalódottság és fájdalom, hogy íme, mit teszek az életemmel; öröm, hogy mindezt most értem; valamint megkönnyebbülés, mert így esélyem nyílt a változtatásra.

Ugyanakkor eltöltött a tudat, hogy nem kezdek bele azonnal a "programcserébe". Mert idő kell nekem, hogy teljesen felfogjam, mi van velem, mi vezetett ide: mely történések, milyen választásaim a nehéz pillanatokban, mely gondolatok, félelmek. Ugyanis érteni szeretném magam.
Szóval: éppen szépnek találom saját fájdalmamat és nem akarom megváltoztatni...
Mindeközben megélhettem, hogy társam is ezt teszi: valóban gyönyörködik a bennem zajló folyamatban.
Ráadásul, amikor a hozzám közel állóknak meséltem arról, mire bukkantam, legtöbben szintén mosolygó szemmel hallgattak. Pedig ez a "pokol hetedik bugyra" bizonyos szempont(ok)ból számomra.
A lényeg pedig ez: a szempont és a szabadság, hogy megválaszthatom a nézőpontomat!
Én szeretném, hogy képes legyek meglátni mind magamat, mind a másikat több szempontból is a fájdalom pillanatában!

Néhány mondatom a folyamatból:
1. Amikor kiderül, hogyan gondolok magamra és ezzel hogyan határozom meg önmagam, akkor gyász és elkeseredés tölt el, mert kíméletre és bíztatásra van szükségem, ezért azt kérem, mondjam meg, kész vagyok-e mindaddig ezen a témán "dolgozni", míg a félelemből szeretetre váltok! (40) Törekszem rá!
2. Amikor ráébredek arra, miféle gondolat határoz meg engem sok szempontból, akkor döbbenet és gyász tölt el, mert esélyre és szabadságra van szükségem, ezért azt kérem magamtól, hogy emlékezzek: ez a felismerés egyben esély is a szabadságra. (36)
3. Amikor arra gondolok, hogy van, aki ilyen szinten érdeklődik az életem iránt, akkor hálát és örömöt érzek, mert elfogadást, szeretetet és a fontosság tudatát kapom belőle, ezért köszönöm a kérdéseidet, Z.! (31)
4. Ha arra gondolok, hány embernek mesélhetek minderről teljes nyíltsággal, akkor meghatottá válok, mert gyengédséget, elismerést és megbecsülést kapok ezáltal, köszönöm mindannyiunknak, hogy részem lehet ilyen megélésben! (26)



2016. január 15., péntek

Tanfolyamok ideje

Hamarosan véget ér a késő őszön kezdődött tanfolyamunk, így indulhatnak az újak. Csütörtökönként az első, hétfőnként a második sorozat.



"Az egyik jelző megsebzett, a másik örömet szerzett"
Sztevanovity Dusán: Kóló

Bizony, a jelzőket, ítéleteket, véleményeket hallva reagálhatunk fájdalommal, dühhel, csalódottsággal és örömmel, elégedettséggel, büszkeséggel is. Mitől függ, milyen a reakciónk? A hétköznapokban és szüleinktől, környezetünktől tanultan: másoktól, ill. attól a bizonyos jelzőtől.
Az Erőszakmentes Kommunikáció válasza erre a kérdésre valami más. Reakciónk jellege a jelző által bennünk "felpiszkált" szükséglettől függ :). 
Ez a hozzáállás szabadságot hozhat számunkra a legtöbb helyzetben.

Új, február 11-én kezdődő 30 órás tanfolyamunk fókusza tehát ez lesz. 
Felismerni a konfliktushelyzeteket, fókuszunkat magunkra irányítani ilyenkor, és eszközt találni, hogyan reagáljunk a szokásostól eltérően úgy, hogy a bizalom visszaállhasson közöttünk.
Valamint megtanuljuk hálánkat és elismerésünket kifejezni úgy, hogy az a másik számára is elismerésnek hangozzék.

Tanfolyami időpont: 2016. február 11-vel kezdődően 10 csütörtök este, 18-21 óra között.
Helyszín: Bp., XIII. Raoul Wallenberg utca 4. 1. em. bal sarok, szemben, 
47-es kapucsengő
Jelentkezés és részletek: 
jszentpeteri@gmail.com-on, itt a blogon megjegyzésben, ill. a +36302515554 telefonon
Ha elektromos levelet írsz, kérlek tárgyként írd be: EMK!
Jelentkezési határidő: február 5.

Szeretettel várlak Benneteket!

Julianna

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Értsünk szót

Folytatódik ősszel kezdődőtt tanfolyamunk is a 2. 30 órával, melyre szeretettel várom a mostani csoport tagjait és mindazokat, akik korábban elkezdett tanulásuk szálát szeretnék újra felvenni, vagy tudásukat kívánják felfrissíteni, és elkerülnék az abszolút alapok ismétlését.

Célunk, hogy a már ismert mondat természetesebben jöjjön a szánkra, olajozottabban álljon rá agyunk az EMK használatára konfliktushelyzetekben. Megláthatjuk, miért van, hogy bizonyos dolgokkal különösen szeretjük múlatni az időt. Ugyanakkor ebben a sorozatban fókuszunk az empátia felé billen egy kicsit :).

Tanfolyam ideje: február 8-val kezdődően 10 hétfő este 18-21 óra között
Húsvét hétfő megegyezés szerint kimarad.
Helyszín: Lélekszíntér, Bp, VI. Szófia u. 15. III. em., jobbra, szemben (lift nincs)
22-es kapucsengő
Jelentkezés és részletek:
jszentpeteri@gmail.com, itt a blogon megjegyzésben, ill. a +36302515554 telefonon
Ha elektromos levelet írsz, kérlek, tárgyként írd be: EMK2!
Jelentkezési határidő: február 3.

Szeretettel várlak Benneteket!

Julianna




2016. január 14., csütörtök

Charlie Chaplin


"Amikor elkezdtem szeretni önmagam, észrevettem, hogy a kínok, a szenvedések és érzelmi fájdalmak csak figyelmeztető jelei annak, hogy a saját igazságom ellenében élem az életem.
Ma már tudom, hogy ez: HITELESSÉG.
Amikor elkezdtem szeretni... önmagam, megértettem, hogy mennyire tud bántani valakit az, ha rá akarom erőltetni a vágyaimat, miközben az idő még nem jött el erre, illetve az adott személy még nem állt készen rá, még akkor is, ha ez a személy én magam voltam.
Ma ezt úgy hívom: TISZTELET.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal, hogy másfajta élet után vágyakozzak és láttam, hogy minden, ami körülvesz, az valójában egy lehetőség arra, hogy fejlődjek.
Ma ezt úgy hívom: ÉRETTSÉG.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, megértettem, hogy minden körülmények között a megfelelő helyen és időben vagyok és minden a megfelelő pillanatban törétnik. Így nyugodt lehetek.
Ma ezt úgy hívom: ÖNBIZALOM.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal, hogy raboljam a saját időmet és abbahagytam a jövőre vonatkozó nagy tervek gyártását.
Ma csak olyan dolgokat cselekszem, amik örömet okoznak nekem és boldoggá tesznek. Olyan dolgokat, amik felvidítják a szívemet. Mindezt a magam módján csinálom, a saját ritmusomban.
Ma ezt úgy hívom: EGYSZERŰSÉG.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felszabadítottam magam azok alól a dolgok alól, amik nem tettek jót az egészségemnek - ételek, emberek, dolgok, helyzetek és minden, ami elvitt önmagamtól. Először ezt a hozzáállást egészséges egoizmusnak tartottam.
Ma már tudom, hogy ez: ÖNMAGAM SZERETETE.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal a próbálkozással, hogy mindig igazam legyen, és azóta sokkal kevesebb alkalommal tévedtem.
Ma ezt úgy hívom: SZERÉNYSÉG.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, elutasítottam, hogy a múltban éljek és a jövő miatt aggódjak. Most, csak a pillanatnak élek, ahol MINDEN történik.
Ma napról napra élem az életem és úgy hívom: BETELJESEDÉS.
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, észrevettem, hogy az elmém képes arra, hogy zavarjon és beteggé tegyen. De ahogy összekapcsoltam a szívemmel, az elmém nagyon hasznos szövetségessé vált.
Ma ezt úgy hívom: A SZÍV BÖLCSESSÉGE.
Nem kell, hogy féljünk a vitáktól, összekülönbözésektől vagy bármilyen problémától önmagunkkal vagy másokkal.
Még a csillagok is összeütköznek néha, és a találkozásukból új világok születnek.
Ma már tudom, hogy EZ AZ ÉLET!!!! "

                                                                                        Charlie Chaplin



2016. január 12., kedd

M. R. emlékére


Február 7-én lesz egy éve, hogy Marshall elhunyt.
Rá való emlékezésül erre a napra Rambala Évi (Erőszakmentes Kommunikációs Alapítvány) szervez összejövetelt a Kisképzőben, melynek címe Bp. IX. Török Pál u. 1.

Délelőtt azok, akik ismerték őt, mesélnek személyes élményeikről, délután pedig másfél órás előadásokon, műhelyekben ismerkedhettek az EMK hazai oktatói közül néhánnyal, többek között velem is.

Az esemény FB-on is megtalálható "Marshall Rosenbergre emlékezünk" címmel. Akit érdekel a program, ott jelezheti előre.

Szeretettel várlak Benneteket!            Julianna