2014. november 19., szerda

Félelmeim manapság



Ez a kérdéskör a félelemmel kapcsolatosan Mauin kezdett el foglalkoztatni, idén májusban.

Először az erősen visszacsapodó parti hullámzásnál, amikor Z. szorosan fogva a karomat, a hátamat is megtámasztva igyekezett engem kisegíteni a partra, aggódva, hogy a víz szívó ereje miatt nem tudok kijutni. Ezt a kéretlen segítséget tapasztalva ingerült lettem. Mert bennem nem volt félelem. Tudtam, hogy valahogy megoldom a partra jutást egyedül is.
Aztán egy folyó mentén felfelé haladva a vízesések során, a meredek falon kötelekbe kapaszkodva, később pedig, egy függőleges sziklafalnál, kezdetleges, foghíjas létrán felmászva lehetett továbbjutni. Hallgattam az iránymutatók figyelmeztetéseit, utitársam kétkedését, fel tudok-e menni ezeken a helyeken, bennem is megjelent a bizonytalanság. Még nem láttam az akadályokat, csak hallottam róluk. Aztán, mikor szemben találtam magam a valósággal, akkor egy ideig nézegettem, miről is van szó, majd egyszer csak tudtam, hogy képes vagyok megtenni, így továbbjutni. Ekkor eltűnt belőlem a félelem.
Később, már ottlétünk utolsó napjain, ugyanezen a helyen, egy kb. 3 és fél méter magas szikláról ugráltam be nagy élvezettel a vízesés alatti medencébe. Mivel én szeretem ilyenkor, ha a víz felhajtó ereje hoz fel a felszínre, Z. pedig felúszik (ami sokkal gyorsabb), mindig tovább tartott a felbukkanásom, mint ami neki kényelmes volt.
Addigra már beszélgettünk ilyesmiről, így elhangzott a kérdés: Julianna, te mitől félsz?

Ott nem volt kész válaszom. Mert a kérdés főleg a fizikai dolgokkal kapcsolatban hangzott el. Arra jutottam, hogy a légszomjtól. Amikor valami miatt nem tudok levegőt venni, félelemmel tölt el. Ha ez olyankor van, amikor képes vagyok valamit tenni a légvételért, akkor könnyű helyzetben vagyok. De amikor nem látom, hogy a kezemben lehet a megoldás, akkor marad a félelem.

Azt is megláttam, hogy rendszerint felbukkanó félelmeim nagyrészt nem első kézből valók. Azaz, mint a gyerekek, ha egyedül kerülök szembe a parázsszőnyeggel, sziklafallal, kötéllétrával, mélységgel: felmérem a helyzetet és nekivágok. Vagy más megoldás után nézek, mert magától értetődően felfogom és elismerem fizikai határaimat. Néha pedig elfogadom a kockázatot, ami a cselekvéssel jár ...
Amikor viszont mások már hamarabb kifejezik nekem aggályukat, bizonytalanságukat, félelmüket, az hat rám.
Ebben az esetben kell némi idő, hogy eljussak a saját válaszomig a feladattal kapcsolatban, "kipucolva" fülemből, szívemből a hallottakat. Fontos letennem a mások érzéseiért való felelősségvállalást. Különben ott ragadok, nem lépem meg a (talán) megléphetőt és még sokáig visszhangzik bennem: meg kellett volna próbálnod!

Na, ennek a belső hangnak a felbukkanásától igazán félek. Mert ilyenkor csak részben, vagy egyáltalán nem figyelek arra, ahol, amiben vagyok, mivel ez a hang leköt.
Azaz elveszik a kapcsolat magammal mindaddig, míg oda nem figyelek rá(m).

Arra jutottam a hetek-hónapok óta tartó kutakodás során, hogy a kérdére adódott válaszom:
Én attól félek, hogy elveszik számomra a kapcsolat. Magammal, vagy/és a másik emberrel.

Ez komoly félelmem. Főleg, ha elhiszem, elfogadom, hogy nem tehetek a kapcsolat megtartásáért. Ha a másik valamiért elzárkózik.
Találhatok az okaival kapcsolatban magamban megértést és elfogadást, a félelem, fájdalom attól még megmarad. Ebben az esetben a "nem"-et képtelen vagyok jelen idejűnek hallani. Ilyenkor nagyon is "spirituálissá" válok, azaz csak a jelen van számomra. Márpedig, ha a jelenben nincs kapcsolat, akkor ez az örökkévalóságot jelenti.
Jöhet, de hiábavaló a tudás, hogy az idő nem létezik, csak a mi fejünkben :).
Emlékeztethetem magam, hogy én is túl szoktam jutni a teljes elzárkózáson, még akkor is, ha az esetleg éveket vesz igénybe. Nem segít.
Most szeretném a kapcsolatot. A másikat az életem részének tudni. Hisz nem tudom, lesz-e 5 perc múlva, vagy holnap, vagy jövőre! Ezért aztán az sem megoldás, ha igéretet kapok a későbbi folytatásra. Minimum a kapcsolat felvételének pillanatnyi esélye KELL nekem!

Ezt látom a gyermekkori történéseknél; amikor felidézem minden egyes elválásunkat a randizós időszakból későbbi férjemmel; manapság, ha a gyermekeim elutaznak; egy élvezetes beszélgetés lezárásakor; ill. amikor valaki, aki fontos számomra, azt mondja, most nem találkozhatunk, beszélhetünk egy ideig.

Nekem ez a megsemmisülés.

Aztán persze, ahogy telik az idő, meg tudom látni, hogy ez a jelen valósága, megszületik az elfogadás (vagy beletörődés?). Az embertől, helyzettől, az elengedéskor érzett fájdalom mértékétől függően kész vagyok újra kapcsolatot építeni, vagy sem. Tehát a kapcsolat elvesztésekor érzett fájdalomtól félek igazán!?

Marshalltól azt tanultam - amit aztán a tapasztalat is igazolt -, hogy egyféleképp érezhetem magam biztonságban: ha tudom, vagy legalább bízom benne: képes vagyok a felmerülő gondokkal, történésekkel, feladatokkal mit kezdeni. Mivel a kapcsolat elvesztésekor érzett fájdalom miatt sokáig képtelen vagyok továbblépni, magamhoz szeretettel fordulni (rendszerint hibáztatom ugyanis magam), nincs meg ez a bizalom bennem.
Egyenlőre marad a fájdalom, tehát marad a félelem...


2014. november 9., vasárnap

Erőszakmentes kommunikáció közelebbről



Immár nagykorúvá váltam, ha az Erőszakmentes Kommunikációt tekintem. Pünkösdkor letelt a 18. év első találkozónk óta Marshallal. Azóta gyökeresen megváltozott az életem.
14 éve tanítom is mindazt, amit tudok róla és saját tanulásom is folyamatos, hisz minden egyes csoporton új és új dolgot fedezek fel, ami csiszolja tudásomat.
Most az általam vezetett gyakorló csoportokat, klubokat szeretném azok figyelmébe ajánlani, akik már rendelkeznek EMK alapismeretekkel.

Minden másosik hétfő délelőtt fél 10 és fél 1 között, immár két és fél éve jövünk össze azokkal, akiknek nap közben van inkább idejük. Ebben az évben a páratlan heteken. 

Esti gyakorlásra pedig velem mostantól minden kedden 18-21 óra között nyílik lehetőség. Ugyanis októberben lezáródott egy fontos szakasza az életemnek: bezártam négy és fél éve működő Isteni Hancúr névre hallgató női klubomat. Míg valami újba fogok, gyakorolhatunk ;). EMK-t! Első összejövetelünk nov. 11-én este lesz. Helyszín most is a Kikötő.

Szeretettel várok minden érdeklődőt! Sajnálom, hogy a keddek ütköznek az EMK Caféval, de ez az egy hétközbeni estém, amit fel tudok ajánlani.

Helyszín: Bp. XIII. Hegedűs Gy.u. 49-51. 1/1. 20-as kapucsengő

Részletekről itt a blogon megjegyzésben, FB-on privát üzenetben, vagy e-mailben: jszentpeteri@yahoo.com (tárgy EMK gyakorlás) érdeklődhetsz!

Kerítések, határok, félelmek



Gondoltam, folytatom  félelmeim kialakulásáról szóló sorozatomat, amikor rádöbbentem, hogy a következő élményem, mely ehhez a témához kötődik, szintén egy kerítéssel kapcsolatos. Ez a tény meglepett és megdöbbentett.

Még mindig kislány voltam, bár már iskolás. Akkoriban egyik héten délelőtt, másik héten délután jártunk iskolába (szombaton is, legalábbis a délelőttös héten). Így történhetett, hogy egy délutános héten, miután elkészítettem a házi feladatot, volt időm még játszani az ebéd elkészültéig. Persze, ősz lévén, mivel az időjárás engedte, kint a szabadban. A lakóterületünk pedig egy oldalról magas (kb. 170 cm) kőkerítéssel volt szegélyezett, ami pont a házunk bejáratával szemben indult. Az elejét megviselte az idő és a gyerekek, így a kiálló téglákon könnyen fel lehetett mászni a tetejére, melyen a kőkoszorú nagyjából 40 cm széles volt. Ez a szélesség egy gyereknek nagyon könnyen járható "járdát" képezett.
Természetesen anyukám által tiltottan, nem szabadott felmennem és mászkálnom rajta. Párszor már leparancsolt róla és ezen a napon is, mikor elindultam kifelé, utánam szólt, hogy a kerítésre eszembe ne jusson felmászni, mert veszélyes.
Ugye tudjátok, mi következik :). Természetesen felmásztam a tetejére és ott sétálgattam másod magammal, mert Varga Tibi, aki osztálytársam volt és szintén a házunkban lakott, jó társam volt ebben. Mindaddig nagyon jól mulattunk, míg elért hozzánk anyukám kiáltása. Engem keresett. A "lebukást" elkerülendő Tibi leugrott a házunkkal ellentétes oldalon. Én ezt korábban sose tettem, mindig inkább a biztonságos lemászást választottam a kerítés elején. Most viszont ott volt a dilemma, hogy ha visszasétálok, anyu meglát és kikapok - vagy ugrom. Míg tébláboltam, Tibi haza futott. Ott álltam egyedül és azon töprengtem, melyik rosszat válasszam: az ugrást, vagy anyu haragját. Az ugrás tűnt a kisebb rossznak. Mivel addigra már elég sok idő eltelt gondolkodással, nem néztem meg alaposan, hova ugrok. nem is tudtam, hogy kellene. Így valami kövekre érkeztem. A bal lábam ujjaiba fájdalom hasított. Valami történt velük. Nem voltam képes felállni. Szépen, guggoló helyzetben visszaaraszolgattam a házunkig, a hosszú folyosón az ajtónkhoz. A kilincset így nem értem el, csak kopogtam. Anyu ajtót nyitott, döbbenten nézett rám. Nem kellett megszólalnom, tudta, mi történt és azonmód kaptam egy hatalmas pofont.
Nem tudom, mi fájt jobban, a lábam-e, vagy az a pofon.

Sokféle módon dolgoztam ezzel a történéssel az évek során.
Mivel anyukám szeretete, a köztünk lévő kapcsolat nekem mindig is vezérfonal volt az életemben, első körben évtizedekig csak azt láttam, hogy ettől fogva ő hol a nyakába ültetve, később ebbe belefáradva a szomszédoktól kért babakocsiban tolva vitt iskolába és cipelt fel az osztályterembe. Mert 6 hétig gipszben volt a lábam. Az iskolából meg ilyen sokat nem lehetett mulasztani. Szóval a hős anyai helytállás maradt meg sok-sok évig.

Aztán megértettem, hogy az a pofon első, tehetetlen, féltő, kétségbeesett reakciója volt. Ettől még jobban nőtt a megbecsülésem iránta. Hisz az irántam való szeretet miatt esendő volt.

Aztán, azon a bizonyos tűzönjáráson ráébredtem, hogy hatott ez a történet másként is. Hosszú időre abbahagytam kedves foglalatosságomat, a határok, kerítések szeretetét, annak tudását, hogy azok jelzésül szolgálnak arra, valami meddig terjed. 8 éves koromig nem tekintettem őket áthághatatlan akadálynak, csak jelzésnek. Élveztem, hogy bejárhatom, felfedezhetem őket, az általuk körülkerített és a rajtuk kívüli világot.
Innentől kezdve viszont minden határ, kerítés félelemmel töltött el, mert tiltásnak vettem. Annak a figyelmeztetésnek, hogy mögötte, rajta túl veszély vár. Egy "pofon", a szeretet elvesztésének biztos esélye. Onnantól kezdve nekem ilyen jelzésül szolgált a fehér, vagy kék köpeny (még ha az egy bolti eladón volt is), az egyenruha, a közlekedési lámpa, a zebra, egy csukott ajtó, egy felemelt hang, de főleg a harag, düh megnyilvánulása. Emlékszem, Budapestre kerülésem után kb. fél évvel láttam egy utcán veszekedő párt - fizikai rosszullét környékezett utána még egy óra múlva is. A rettegésről nem is beszélve.
Már féltem a kinti világtól...
A rajtam kívüli világtól.
Bezárkóztam magamba 8 évesen.