Én mindent megtettem, de ...

Erőszakmentes Kommunikációs kezdő tanfolyam

Oly gyakran van bennünk az a gondolat, hogy "mi mindent megtettünk, de mégsem úgy lett, hogy szerettük volna". Bár tesszük a tőlünk telhető legtöbbet, legjobbat, mégis valahogy félresikerülnek köztünk a dolgok. Van, aki egyszerűen továbblép, remélve, hogy a következő emberrel majd könnyebb lesz. Mások nem szeretnék kidobni a befektetett időt és energiát, így fogukat összeszorítva valahogy kibírják a folytatást.

 
Az EMK segíthet abban, hogy megértsük mi megy félre. Sőt megmutatja, hogyan változtathatunk annak érdekében, hogy a folytatás másként, mindenki számára megnyugtatóan alakuljon köztünk. Nem csak a párkapcsolatban, de gyermekeinkkel, szüleinkkel, a munkahelyünkön is.

Az őszi tanfolyam résztvevői írták: "Választ kaptam arra, hogy időnként miért alakulnak ki kellemetlen beszélgetések köztem és mások között." "Számomra azért volt különösen fontos ez a képzés, mert bár már pár éve tanulom az EMK-t, de az alapokat ilyen részletesen még sehol se vettük át és gyakoroltuk be." "A képzés sokat segített abban, hogy tudatosítsuk az érzéseinket és szükségleteinket, és, hogy megértsük, hogyan válnak ezek az életünk - hétköznapjaink - mozgatórugóivá." 
Ahogy azóta is hallom tőlük a visszajelzéseket, apróbb, vagy nagyobb sikerélményük szinte naponta van. Nekem meg ugye már két évtizede :).

Azért, hogy minél több ember élhesse át ezt a fajta sikerélményt, új tanfolyamot indítok. 

A tematikában szerepel majd: általánosan az Erőszakmentes Kommunikációról; a konfliktusok kialakulásának leggyakoribb okai; az ítélkezés, mint jó barát; a szándék felismerése; alaposan a négy lépésről; különbségtétel a vélemény, ítélet, illetve tényközlő megfigyelés között; saját érzés és szükséglet lista összeállítása; a kérés, ami gyakorlatiassá teszi az EMK-t; érzések, melyek másként ébrednek fel bennünk; nemet mondani szeretettel; megbecsülést, köszönetet kifejezni az egyenrangúság megőrzésével; mi is az az empátia, amit manapság annyit emlegetünk.

.

Az őszi csapattal jól bevált új rendet követve összesen nyolc szombaton találkozunk majd,  úgy, hogy közben azért minden harmadik hétvége pihenő marad a családoknak. 

A tanfolyam időpontjai (Húsvét miatt): április 2., 9., 23., 30., május 14., 21., június 4., 11.

Helyszín: Bp. I. Tigris u. 12. (Színező), 20-as kapucsengő
Jelentkezés, ár és egyéb részletek: +36302515554, jszentpeteri@gmail.com (subject: EMK), illetve Messenger-en: Julianna Szentpéteri
Létszám: 4-12 fő között (több jelentkező esetén 2 csoport indul majd, a második az adott hétvégéken vasárnaponként)

Szeretettel várom az érdeklődőket!
Julianna

 

Megszállottság nélkül

 

, egyszerűen szeretettel.

Úgy tűnik, új fejezet indul el bennem az Erőszakmentes Kommunikációval  kapcsolatban. 

Ahogy lassan dolgoztam fel az elmúlt évben a nemzetközi akkreditációs folyamatomat, a feltételezésemet, hogy hol helyezkedem el az EMK hazai világában, önmagammal kapcsolatban megszületett némi tisztánlátás és megértés. 
Mindig is magasra helyeztem a mércét, kit tartok elég jó EMK-snak, hisz az a 3 ember, akit leginkább tanáromnak tekintettem 2 évtizeden keresztül, igazán nagyszerű példakép volt szerintem. Marshall, mint ennek az egésznek az atyja, Nada, aki felhívta a figyelmünket jó néhány finom részletre, melyen elcsúszhat az erőszakmentesség, még ha formailag látszólagosan meg is felel,  és Trish, aki gyengedségével és szelíd elfogadásával megmutatta, milyen az igazi empátia. 

Hozzájuk szerettem volna felnőni. Többek között azért is nem kezdtem bele oly sokáig a nemzetközi  akkreditációs folyamatba, mert azt gondoltam, még nem tudok eleget hozzá. Ennek a szintnek az elérése hajtott engem két évtizeden keresztül. (Nem számolom bele azokat az éveket, amikor pusztán saját használatra tanultam, gyakoroltam.) Ha nem is tudatosan, de otthon, a családban, magánéletben, barátokkal is ez a szenvedélyes elköteleződés hajtott: elég jónak, hozzájuk hasonlóan jónak lenni.  
Amikor másoknak mutattam, magyaráztam tanfolyamokon az alapokat, vagy trénerképzőn a hitelességet, az e három személytől megszerzett tudást igyekeztem maradéktalanul tovább adni. Sosem megalkudni, a legjobbat, legtöbbet adni --- és viszont várni. Ezek az elvárások űztek nappal és éjjel egyaránt. A második 10 évben nem is nagyon szólt másról az életem :). Az önazonosság tudatom kimerült abban, hogy én EMK tréner vagyok. 

Nekem ez egészen rendben volt. Hisz ki vágyik többre, mint az állandóan megélt szerelemre?

Aztán belekezdtünk az akkreditációs folyamatba és döbbentem tapasztaltam, hogy a társaim közül többen nem ugyanúgy vannak benne, mint én. Majd beleláttam, hogy megy ez nemzetközi szinten és meghökkentem, mert úgy tűnt, hogy ott is eltérő sok minden a korábbi elképzelésemhez képest. 

A kezdeti csalódottság és fájdalom után, némileg felocsúdva, eldöntöttem, nem számít, mások hogy, s mint, én akkor is a saját célkitűzésemet követem. Azért némileg kábán. (Tudjátok, milyen az, mikor beverjük a fejünket ... Felállunk, megyünk tovább, de csak bizonyos dolgokat észlelünk, fogunk fel abból, ami történik, mert az ütés helye bizony még fáj és szédülünk is jó darabig.) Egyedül a célkövetés vitt vagy 2 éven át - automata pilótára kapcsolva :).

Ennek a 20, illetve az utolsó 4 évnek a visszaidézése, összegzése közben rájöttem, hogy az akkreditációs folyamatom során, valamikor a második év vége felé végre megláttam, hogy egy ideje bizony nem verem le a saját magam által oly magasra tett lécet. Az ellenőrzésre, hogy valóban így van-e, kellet még másfél év :)).
Így 25 és fél év tanulás, gyakorlás, megszállott igyekezet után megérkeztem.
Én valójában nem a papírért, címért, hanem ezért a megnyugvásért hajtottam.
A saját magamtól jövő elfogadásért, elismerésért.
Ugyanezért nem tudtam mit kezdeni az ünneplésekkel. Az ünneplésre, újongásra, gratulációkra nem vágytam. Csak a csendes derűre, megpihenésre, mert végre hazaértem, arra a helyre, ahova 1996 pünkösdje, illetve 2000 nyara óta kímélet nélkül igyekeztem.