2018. február 27., kedd

Egy dacos nő jegyzetei


Írtam már a dacomról. Azóta sem nagyon változott ez bennem. Rengeteget dacoskodom.
Amikor ezt jó pár hónappal ezelőtt leírtam, azonnal jött a kérdés, hogy: na jó, de kivel szemben vagyok dacos.
Csípőből jövő válaszként a szüleim merültek fel. Ugyanakkor ennek a válasznak az értelmetlensége azonnal látszott. Hisz évtizedek óta külön élünk, apukám már nincs is velünk. Honnan tudhatnák, hogy én értelmetlenül későn (sőt néha már korán) fekszem le, hogy mozgás helyett gyakran az otthon ülést választom, vagy akkor is eszem, amikor a józan eszem rám szól: már eleget ettél, ez már árt a gyomrodnak, a testednek, tudod, hogy aztán meg jön a bűntudat és haragszol majd magadra.
Szóval ez a válasz nem volt kielégítő.
Aztán egy ideje felsejlett, hogy önmagammal, pont ezzel a józan, bölcs, számomra a legjobbat akaró hanggal (ÉNnel) dacolok.
A dac foka és ereje is kezdett világossá válni. 
Döbbenten látom, hogy minden olyan pillanatában az életemnek, amikor közelébe kerülök a rég áhított és sok munkával elért boldogság tartóssá válásának, bekapcsol ez a dac és szabotálja a sikert.
Mintha pont a legvágyottabb dolgokkal állna leginkább hadilábon bennem valami.

Egyszerűen érthetetlen ez számomra. De attól, mert nem értem, még létező működésmódom.
Újra és újra rajtakapom magam, hogy visszafordulok a várva várt küszöbről.

Persze van aktualitása a témának. 
Voltak bizonyos tapasztalataim arról, mikor könnyű nekem igazán keveset ennem. 
Most minden ilyen feltétel adott. Tehát itt van az örökké áhított forma és étrend állandósulásának lehetősége. 
Erre mit teszek kb. egy hete: fityiszt mutatok magamnak és azt mondom: nehogy azt hidd, hogy győzni fogsz! Nem engedem!! Ami van, az biztonságos. Ezt az életet, alkatot ismerem, tudom, ki hogy reagál rám, tudom, hogy leszek ettől szomorú és csalódott, ismerem a következmény, a magány egy formáját - és ez nekem jó!
ÉN pedig ott állok ennek a dacos, rögzült szokásaiba, a biztonságos rosszba beleragadt énecskémnek kiszolgáltatva. 
Kétségbe esetten

Persze ezen a témán kívül valami hasonló történik velem akkor is, amikor a pénzügyi jólétem megerősödése, vagy egy számomra boldogító kapcsolat állandósulása környékez meg.
Mintha akkor kapcsolna be ez a fájdalomra, csalódottságra kondícionált énem, amikor az anyagi világban kerülgetne a boldogság valóra válása.
Persze epizód szinten van engedélyem. Morzsák: napok, hetek, időnként hónapok juthatnak nekem. De mintha a morzsák is csak arra volnának jók, hogy az elvesztés miatti kárörvendő az orrom alá dörgölhesse: ugye én megmondtam. Kár erőlködni, reménykedni. Kár beleélni magad!!!

Márpedig ÉN nagyon is szeretném beleélni magam. Pont ezt akarom! Benne élni!!
Most éppen esélyem is van rá. Mert a sok évnyi munka gyümölcsöt érlelt. Mind a három életterületen látok fényt az alagút végén.
Közben pedig az is nyilvánvaló, hogy dacoska feléledt, kezdi elemében érezni magát. Márpedig ő eddig mindig győzött, úgy, hogy világgá futott a valóság elől, mint a megriasztott ló (erőállatom).

ÉN pedig aggódom ezt látva, mert sikerre, bátorságra és szeretetre van szükségem!! 
Kérésem? Most még nincs. 
Mert egyelőre szíven ütött két szükségletszavam: bátorság és szeretet. Ehhez a szeretethez sok bátorság kell. 
Van nekem és az éppen körülöttem levő(k)nek elég bátorsága?
Elég bátorságunk meggyőzni ezt a félelemből szólót?

(folyt. köv.)
(fotó: vk.com)

2018. február 12., hétfő

Elegem van már ... (kezdő tanfolyam)


Rendszerint amikor valaki először hallja az Erőszakmentes Kommunikáció elnevezést, egy csomó előfeltételezés kezd el kavarogni a fejében. Van, aki szeretné elküldeni egy ilyen tanfolyamra a hozzá közelállókat: mert igazán jót tenne nekik. Mások azt gondolják: na íme, ez az a módszer, amivel meg lehet változtatni a világot. Tanítsuk meg rá a gyerekeket, hogy a jövő nemzedék már ne háborúzzon.
Ismét mások azt hiszik, hogy aki ismeri, tudja az EMK-t, csak kedves, szelíd, türelmes és nyugodt ember lehet. No meg persze együttérző.

Szerintem az EMK egy olyan kommunikációs modell, amit szívből használva az elveszett kapcsolat itt és most felépíthető magunkkal és a másik emberrel (garancia nélkül, hogy a következő percben is így marad). Egy gyakorlatias eszköz. Mint minden eszköz használatában, ebben is érdemes jártasságot szerezni. Azért, hogy úgy mondhassuk el, amikor "elegünk van már", hogy a másik fél kritika helyett végre minket halljon.
Ezen jártasság megszerzéséhez lehet első lépés ez a tanfolyam. Tisztázzuk majd az EMK alapfogalmakat, részletesen vesszük a négy lépést, megfogalmazunk sok-sok saját mondatot, megtanulunk köszönetet és dühöt kifejezni, valamint nemet mondani úgy, hogy a másik meghallja és ne elutasításnak vegye.
Ez az első 30 óra elsősorban az EMK őszinteségről szól. Folytatásként lesz egy újabb 30 órás sorozat, ahol az együttérzést (empátiát) tanuljuk majd.

Várom e két hétvégére a kezdőket és újrakezdőket, de azokat is, akik arra kívánnak példát látni, hogy lehet az EMK-t rendszerben tanítani :).

Tanfolyam időpontja: 2018. március 17-18. és március 31. - április 1.  
10-18 óra között (első 30 óra)
Helyszín: Színező, Bp. I. Tigris u. 12.
Ár, jelentkezés, egyéb info: jszentpeteri@gmail.com, ill. +36302515554

EMK természetesen

Szeretettel:
Julianna

A címet Vámos Eszter barátnőm egyik dalából vettem kölcsön:
"Elegem van már a jajból és a gyászból,
elegem van már a megalkuvásból!
Elegem van már a ki nem mondott szóból,
elegem van már az illúzióból!"

fotó: pinterest


2018. február 5., hétfő

Poklom bugyrai


Mondhatni már elég rég látogattam őket.
Ezért aztán váratlanul ért és meglepett, hogy most nagyjából 2 és fél hónapig jártam az útvesztőket.
Sajnos nem vettem észre, amikor felültem az oda vezető hosszú csúszdára. Leérve ringlispil ülésébe pottyantam, amiből nehéz kiszállni, pedig közben nekem igencsak kavarog a gyomrom és a tartalma rendszerint visszajön. Onnan átlökődtem a szörnyek alagútjának járatára. Végül jött a körhinta, csészécskéi meleg lötyivel teltek.
Szerencsére itt már sikerült meglátnom az eget és kikászálódnom.
Most már szinte teljesen rendben vagyok :). Még krákogok ugyan, de már keveset.

Mit is jelent ez a képi beszéd? Valamikor október-novemberben annyi impulzus ért emberektől, mely mellett nem tudtam mosolyogva elmenni, hogy nem győztem a mentálhigienét.
Nagyjából 2 személlyel kapcsolatban volt annyi ítéletem 2-3 hét alatt, amennyit rendszerint egy év során, ha meg szoktam fogalmazni. De azért ezt még tudtam kezelni. Sokat írtam, sokat duruzsoltam a barátaim, szeretteim fülébe, no meg jutott bőven a gyakorlókra, szerda estékre is. Így meggyőződésem volt, hogy bírom én ezt szeretettel.
Aztán mégsem. Mert már a csúszdán ültem.

Éjszakánként nem aludtam, hanem belső monológokat folytattam ezekkel az emberekkel. Vitatkoztam, érveltem. Ha egyikük arcát már elfáradtam magam elé idézni, jött helyébe a másik. A ringlispilen az arcok szaporodtak, elmosódtak, már nem kettő, hanem 5 ember volt, akiken elégedetlenkedtem. Aztán már szinte mindenki, akivel interakcióba kerültem. Semmi és semmi nem volt elég jó nekem.
Non-stop vitafórum. Persze mindez monodrámában. Mert bizony szándékom aztán nem volt velük a kapcsolatra. Ahol mégis, reménykedve, hogy majd ő meghall engem és legalább ezt a batyut letehetem, ott nem jártam sikerrel. Mert a tény, hogy 6 év után szeretet helyett most ítélkeztem, nem segített. Magára vette, rám nem tudott figyelni :(.
Ekkor jött a rémségek alagútja, ahol már a saját (őszinte, EMK) mondatok is elvesztek, maradtak helyettük a "csúnya szavakkal" díszített szövegek. Egy részem tátott szájú döbbenettel hallgatta ezeket a kifejezéseket és nem értette, honnan jönnek. Elképedése, e feletti sokkoltsága miatt nem tudott segíteni a "fordításban".
Szóval még magamtól is magamra maradtam! Abszolút magány és fekete üresség(gel vettem körül magam).

Azt hiszem, ott állt be a fordulat, amikor azon kaptam magam, hogy már a fiamnak is nyomatom.
BORZALOM!
Persze még nem változott semmi, csak a helyzetfelismerő program indult be.
Feltettem a kérdést, mit is csinálok és ez mire, kinek jó.
Füstölögni, mérgelődni, elégedetlenkedni, a másikat megítélni (igencsak erős kifejezésekkel), minden életterületen tehetelenné válni (hisz az energia kimegy a sárdobálásra) - ennek következtében bezárkózni, elhagyni a mindennapi mozgást, többet enni a kelleténél, bámulni a tv-t, pirkadatig ébren maradni, szinte semmit tenni. Tényleg ezt választom? Megéri ez nekem? Bárki miatt érdemes ezeket tennem? Magammal?
Hát köszönöm NEM!

Szóval nehezen, de kimásztam. Azért a szagával még tele az orrom. Honnan tudom? 4 napja telefonon beszélgettem egy barátnőmmel az egy éves képzéssorozatról és meglepve hallottam, hogy valakiről, akit ráadásul szeretek, kétszer is degradálóan nyilatkozom. Úgy, hogy ez az egész még a szövegkörnyezetbe és beszélgetésünk fókuszába sem illett. Csak úgy kijött a számon, mint Holle anyó meséjében a szurokkal leöntött lány száján a kígyó-béka. Emiatt meg szégyenlem magam.
Jönnének az önvádak, miért mocskolom be éppen tisztuló kapcsolatunkat ... - aztán a csúszda, vissza a végtelen, öncélú ítélkezésbe.
De már látom a kísértő fekete keze nyomát és azt mondom (Pio atya életrajzi filmjéből tanulva): látlak és felszólítlak, hogy hagyj nekem békét!

Itt kérek elnézést mindazoktól, akiknek elfelejtettem ez idő alatt válaszolni, akiknek ígértem valamit, de nem tettem eleget ezen ígéretnek. "Out of office" voltam. Őszintén sajnálom!!

fotó: index.hu