2016. március 21., hétfő

Tenni, vagy nem tenni?




Lassan gyógyulok. Egy látványos jobbulási szakasz után csütörtökön újra erősebben dagadt a bokám, így megint előkerült a népmesékből ismert forrasztófű (melyet a korábban megmentett kígyó hoz a legkisebb fiú ízzé-porrá zúzott lovát összerakni /általában jobb lesz, mint új korában/). Még szinte forrón kell külsőleg alkalmazni pakolásként.
Eredményeként tegnap reggel arra ébredtem, hogy megint sírdogálok. Miért is?

Mert igen gyakran fordul velem elő, hogy éjjel alvás helyett játszom a számítógépen. Vagy napközben mosogatás, vasalás helyett bekapcsolom a tv-t, halogatom a tanfolyamok meghirdetését, inkább bámulom a faágak mozgását az ablakból, a barátok visszahívása helyett pedig belekezdek valami női tűmunkába (na jó, ezeket van, hogy be is fejezem).
Ezek miatt a választások, illetve halogatások miatt egyáltalán nem szoktam érteni magam. Mert egyértelmű, hogy már rég nem félelem tart vissza. De akkor mi????
Tegnap ráébredtem (szó szerint) egy valós válaszomra.

Négyen vagyunk testvérek, ahogy mindkét szülőm is három testvér mellett nőtt fel. Családi hagyomány szerint, hogy minden házimunka rendesen meglegyen, a gyerekeit édesanyám korán munkára fogta. Főleg, mivel ő is dolgozott napközben, hogy legyen elég étel, ruha mindenkinek. Ez volt a közösségi elvárás is. A rendszeres iskolai felméréseknél, ha valakinek az anyukájáról kiderült, hogy "háztartásbeli", azon megütköztünk. Még akkor is, ha fel sem fogtuk igazán, ez mit jelent. Mindenképp valami olyat, amit a kérdőív elítélni valónak tart, ezért elítéltük.

Tehát, mivel anyunak dolgoznia kellett, szintén magától értetődő volt, hogy amikor kiosztotta a házimunkát, eszembe sem jutott vitatkozni.
2 idősebb testvérem az általános iskola elvégzése után azonnal dolgozni kezdett, mellette tanulták ki a szakmát. Így aztán 10 éves koromtól a nyári szünetben 3 évvel fiatalabb öcsémmel maradtam otthon a nap nagy részére. A dolgozó embereket pedig meleg, főtt étellel illett hazavárni. Ekkor tanultam meg főzni. Anyu munkába indulás előtt felébresztett, elmondta, mit, hogyan kell készítenem. Ezután visszaaludtam, így gyakran elfelejtettem a korai utasításokat. Ott álltam a konyhában, az előkeresett hozzávalókat nézve és igyekeztem emlékezni, milyen ételekben láttam már őket a tányérban. Aztán a szakácskönyvet segítségül hívva sütöttem, főztem. Néha igen jó móka lett belőle, mert a ház többi gyereke kiszagolta a nyitott ablakon kiáradó palacsinta illatát, kikönyörögtek egyet, meg még egyet ... , mire észbekaptam, már semmi nem maradt. Így a zsebpénzeket összeadva valaki elment alapanyagért, én pedig kezdtem előlről, hogy a család is ehessen. A keletlen pogácsa pedig pont jó lett a fiúknak a csúzlikba :).
De ennél többször volt végeredmény kioktatás: máskor hogyan készítsem el az ételt, hogy hasonlítson édesanyáméra.
Elismerést csak a gyerektársaktól kaptam. Néha.

Ugyanebben az időben tanultam meg mosni. A hétvégi felosztás ugyanis az lett, hogy anyu főz, nővérem takarít, én mosok. Vasalás hétfő délután. Az ágyneműt 2 egymás mellett álló nagy ágyra halmoztuk fel szép rendben, majd rákerült a szépséges ágytakaró, melyet anyukám horgolt. Örök kudarcélményem, hogy ezt a magas tornyot sosem sikerült olyan simára, szabályosra alkotnom, mint a többieknek. Pedig még a nyújtófát is bevetettem, hogy elérjem a közepét :(.

Mindeközben hallgattam, az ablakon át láttam a házunk beli többi gyerek játékát. Néha sajnáltam magam. Nagyon. De sosem lázadtam. Csak egyszer. Akkor is azért, mert öcsém viszont simán ellógta az ő feladatát. Az egyetlent. Mert miután mi ketten ebédeltünk, a mosogatás még rám maradt, utána neki kellett volna felmosni. Hetente kétszer. Viszont mire a mosogatás után észbe kaptam, ő már messze járt. A "dolgot" pedig el kellett végezni, különben  anyu haragudott, így ezt is én csináltam meg.

Szóval, korán befogtak ... Volt, hogy sírva végeztem a munkát, mert annyira szerettem vola én is ping-pongozni, ugrálókötelezni, tollaslabdázni, biciklizni. Strandra menni. De mindez csak délután volt az enyém.
Sőt előfordult, hogy mindezek után édesapám rámszólt, ha a szeme láttára olvastam: csinálhatnék valami hasznosat.

Ezek az emlékek a bokámban őrződtek :). Összességében meghatóak és szépek, de megérttettek velem valamit. Amikor manapság szabotálom saját dolgaimat, akkor lázadok. Lázadok a szüleim ellen, mert gyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként nem tettem. A munka helyett az olvasást, vagy a belső munkát választom, mivel az nincs a családi rendben. Az alvás helyett pedig "azért is" játszom. Csak, hogy nekem legyen igazam. Még akkor is, ha semmi haszna, sőt nehezítem vele az életem. Én egy dacos felnőtté váltam ...

A felismerés viszont segít. A szelídség pedig talán old a dacon :).
Lassan ...


2016. március 18., péntek

Egy szükséglet ereje


Életem nagy részében űzötten kerestem valamit.
Mivel gyermekként volt néhány maradandó élményem a világ, az élet hatalmasságáról, sokáig azt hittem,  hasonló tapasztalatokat keresek.
Aztán, hogy bekerültem az "önismeret világába", nyilvánvalóvá vált, hogy nem itt kell keresnem, mert akarom, vagy sem, kapom ezeket, jönnek keresés nélkül is. Valamiért így adatott.

Viszont amikor magamat láttam akár tükörben, akár lélekben, ott elfogott ez a hiányérzet. Elégedetlenség, kielégületlenség, szomorúság, türelmetlen kíváncsiság kergetett, hogy megleljek valamit, ami abban segít, hogy boldogulni tudjak a mindennapokban, kiteljesedettséget, nyugalmat élhessek meg, ha az életemre, vagy akár csak egyetlen napomra nézek.
Sok-sok siker, találkozás, kapcsolat, utazás, ismeret eredményeként, ha boldogság töltött el, valahol a háttérben rendszerint maradt egy űr, amit jobban, vagy kevésbé, de érzékeltem.
Néha azt gondoltam: na, most közel vagyok. Pl. 2 éve, egy csodálatos utazás során. De megfogni ekkor sem tudtam.

Két és fél hete aztán, lekésve a buszt egy találkozóra menet, elindultam, hogy várakozás helyett mozogjak egy keveset addig is, míg elcsípem a következő járatot. Erős szél és hóesés volt mifelénk aznap. Így sok másra figyeltem, nem a lábam elé, ahogy azt anyukám tanította. (Ezt egyébként is ritkán teszem, mert akkor sok mindenről lemaradok ;)!)
Így aztán egyik lépcsőfoknál úgy éreztem, gödörbe lépek. Kibicsaklott a bokám, hason elterültem a földön, lenyúztam a térdem ... Talán 2 percig is így feküdtem, sírással küszködve a fájdalomtól, elesettségtől, magánytól, kétségbeeséstől. Aztán felálltam, tovább indultam, hogy megkeressem az esernyőm, amit elvitt a szél, sántikálva, időnként pityeregve.
Utána a buszmegállóba, hogy buszra szálljak. Persze nem arra, ami visszahoz az otthonomhoz, hanem mellyel folytathatom megkezdett utamat.
Lementem a városba, rendbe tettem magam egy bevásárlóközpontban, részt vettem a tervezett találkozón, megtettem mindent, amit elterveztem, sőt egy újabb feladatot beiktatva: találni egy olyan gyógynövényt, amiről tudtam, hogy segíteni fog szétment bokámon. Mindezt sántítva, fájdalommal és időnként sírással küzdve.

Miért írom le ezt ilyen részletesen? Mert számít. Ugyanis jellemző. Általában így álltam a problémáimhoz, gondjaimhoz világ életemben: Jól van, ez megtörtént, most menjek tovább, tegyem a dolgom, az élet nem vár! Oldjam meg! Utána persze keressem meg, mit tettem azért, hogy ez létrejött, hogy tanulni lehessen belőle! Mert a tudatosság fontos! Meg az erő, a kitartás, szavahihetőség, hitelesség, stb.

Itthon, csizmámból kibújva ránéztem a lábamra, elfogadva duzzadtságát. Pakolást tettem rá, felpolcoltam, bebugyoláltam, ahogy illik. Mert időnként a gyengédség sem árt!
Másnap reggel, újra megvizsgálva, hangos bömbölésben törtem ki. Mert felfogtam, hogy trauma ért. Úgy igazán.
Mármint: úgy igazán trauma ért és úgy igazán fel is fogtam. Azt is, hogy ezt eddigi életemben nem nagyon tettem. Ott és akkor szépen felvonult előttem életem sok-sok traumája, melyekben részem volt, de nem éltem át.

Aztán ..., jött egy szó - egy szükséglet. Ami, bár benne volt eddig is a szókincsemben, nagyon ritkán használtam. Sőt, 20 évnyi EMK-s munkám során sosem került elő. Az a sok csoport, rengeteg ember, töméntelen lista a szükségletekről egyszer sem hozta ki.

Most pedig, mint egy kulcs, minden záramba beleillik. Megmagyaráz, helyretesz dolgokat. Megértést és elfogadást hoz magammal kapcsolatban. Azt a megértést és elfogadást, amit kerestem mindig is.
Azóta pihenek, gyógyulok és rendben van, hogy ez idő. Hisz nem csak fizikailag, hanem lelkileg is struktúrális átalakulás, gyógyulás zajlik.
Mert megjött a szelídség!!

Ma reggel még felrémlett egy emlék. Járt hozzám valaki éveken át, eleinte egyedül, aztán a férjével, később megint egyedül. Néha szünetet tartott, aztán újra és újra jelentkezett, hogy dolgozzunk. Bár az EMK-t főleg mástól tanulta, de még egy tanfolyamomra is eljárt.
Úgy tűnt, ugyanúgy, mint én, keres valamit. Szerettem a vele való munkát, mert közös az értékrendünk és sok olyan szükséglet-szóra csodálkoztunk rá együtt, aminek az ízlelgetése élvezetteli volt. Pl. a lélekjelenlét. Amikor ez felbukkan, azóta is ő jut róla eszembe, mert együtt találtunk rá.
Egyszer aztán történt, hogy egy olyan szóra leltünk, amitől elsimultak a vonásai. Elégedetten hátradőlt és csak hallgattunk. Sajnos, magára a kifejezésre már nem emlékszem :(.
Ezután még eljött párszor, de már csak azért, hogy ezen szükséglet birtokában rendet tegyünk a párkapcsolatában, munkájában, önmagához való viszonyában. Megtalálta saját minőségét.

Ahogy most én is.
Úgy látszik, néha van, hogy egy szükséglet annyira a mienk, hogy rátalálva rend és harmónia támad bennünk, az életünkben.
Harmónia, melyben megpihenhetünk.



2016. március 8., kedd

Nőnapi gondolatok


Mindenekelőtt szeretettel köszöntöm Nő társaimat a nemzetközi nőnapon!

Mert örülök annak, hogy nőnek születtem.
Már megint egy sztereotípia! - mondhatnád ...
Szerintem nem az. Tény.
Egyenjogúságért küzdöttek annak idején a nők és férfiak a politikai szavazótéren, valamint a munkavállalásban. Mostanában pedig úgy tűnik nekem, hogy az egyenjogúság helyett az egyformaságért (nők és férfiak között) szállnak síkra egyesek.

Ezt látva elkeseredem és tehetetlenné válok, mert önazonosság-tudatra van szükségem, ezért azt kérem magamtól, mondjam meg, kész vagyok-e továbbra is törekedni arra, hogy tudatosítom magamban és a körülöttem lévő nőkben női mivoltunkat! IGEN No és persze azt is kérem, mondjam meg, kész vagyok-e a körülöttem élő férfiakban férfi mivoltukat tudatosítani, ahogy csak tudom! IGEN

Mert ugyan szükséglet szinten hasonlóak, sőt egyformák vagyunk, egyébként nem.
Bizonyára nem véletlen, hogy még az ultrahangos vizsgálatok léte előtt, amikor egy gyermek megszületett, az első lépés nemének kinyilvánítása volt. Manapság pedig már a magzati életben kiderítjük a születendő gyermekről, hogy milyen neműként jön e világra.

Mert fontosak a különbségeink. Nem jobb, vagy rosszabb nőnek, ill. férfinak lenni. De más.
Valójában ezt a különbözőséget ünneplem a mai napon.

Mert sok nagyszerű élmény származik számomra belőle.
Olyan boldogság nekem, hogy másmilyen megölelni egy nőt és más egy férfit. Különböző élmény mesélni magamról egy nőnek és egy férfinak. Más dolgokban gyönyörködöm, ha egy nőre nézek és másokban, ha egy ferfira. Szeretem, ha az ajtónál előre engednek. Szeretek ragyogó szemmel nézni a férfira, akinek gyerekjáték feltenni az ajtó feletti polcra egy 10 kp-os dobozt. Szeretek a fodrászommal csevegni a hajszínemről, a ruhámhoz illő színű lakkot kenni a körmeimre és szeretem nézni, amikor egy férfi borotválkozik. Jól esik, amikor a férfi fizeti a kávémat és én a köszönetmondás mellé megérinthetem a karját.
Ezekért az élményekért szeretném megőrizni a különbséget. Mert ez a különbség számomra örömforrás.
Köszönöm, hogy részem lehet benne. Azzal, hogy NŐ vagyok.

                                     




2016. március 7., hétfő

"Enni..., vagy nem enni...?"


Az a bizonyos téma, amire egy korábbi bejegyzésemben utaltam, a testformámról, ehhez kötődően a mozgási és étkezési szokásaimról is szól.
Sokáig gondoltam, hogy étel-addikcióm van Ugyanakkor az kezd egyre világosabbá válni számomra, hogy ez egy elnagyolt hozzáállás a problémámhoz. Mert nálam az étel nem lényeg, sokkal inkább eszköz. Eszköz, hogy fenntartsak egy formát.

Viszont megéri azzal is tisztában lennem, mi az ok, amiért az adott pillanatban, percben órában azt választom, hogy többet eszem, mint amit józan belátással a testem igényelne.
Ezzel kapcsolatban is sokáig (talán évtizedekig) volt egy (részben) tévhitem. Azt gondoltam, hogy azért eszem, hogy megvígasztaljam magam. Szomorú vagyok, vagy magányos, esetleg elkeseredett, tehetetlen, néha dühös. Éppen nem látok kiutat a helyzetből, ami kiváltja bennem az érzést, így kényeztetnem, vigasztalnom kell magam, jöjjön a jó falat ...

Manapság viszont egyre tisztábban látom, hogy az esetek sokaságában azért eszem, mert haragszom magamra. Itt az étel bűntetés. Haragszom, mert nem hallgattam a belső hangra, hogy most telefonáljak, most takarítsak, most írjak egy blogbejegyzést, most menjek el sétálni, most kezdjem el főzni az ételt, hogy időre elkészüljön, stb. Azaz figyelmen kívül hagyom a pillanatnyi szükségleteimet. Ha pedig ennyire nem figyelek magamra, akkor azért bűntetés jár. Legkézenfekfőbb erre, hogy etetem magam. Miért pont? Mert az alakom mindig is kényes témám volt. tehát, ha nem szeretek egy bizonyos testtömeggel létezni, akkor a legjobb bűntetés, ha mégis erre kényszerítem magam.

Gyönyörű rendszer! Alaposan kidolgozott és műgonddal felépített. Lehet, hogy kétségbeejtő, de akkor is tökéletes.
Az egyetlen igazi kiút tehát, ha odafigyelek mag-amra és eleget teszek a kéréseknek, melyek tisztán szólnak.

Mellette azért azt is látom, hogy erős kondícionáltságom van figyelmen kívül hagyni a hangot, mely kimondja a szükségleteimet.. Hiába minden felismerés, összes EMK-s tudásom, a józan belátás. A pillanatban gyakran erősebb a rutin. Ami pedig csendben, de egyértelműen felülírja ezt a kérést azzal, hogy: de most éppen másban vagyok, nincs kedvem bájcsevegni, mi a fenéről kellene írnom, legfeljebb  kicsit később ülünk asztalhoz, de hát esik az eső, stb. Mert kifogás mindig akad, hogy hogyan ne szeressem magam. (A szeretet szükséglet, mely leginkább úgy érkezik meg, ha a felmerülő igényeket kielégítjük.)  Márpedig miért is szeretnék egy nőt, aki nem szereti önmagát? Ráadásul gyakran többet eszik, mint ami neki jó?

Ez a felépítmény másik, finom részleteséggel kidolgozott része. Tökéletes rendszer, amiből kilépni (nekem) igen nehéz.
Sokszor, sokféleképp próbálkoztam. Bár eddig még sosem láttam ilyen tisztán és egyértelműen, hogyan működik (hogyan működöm).