Gyász 2.

 

A fájdalom és szomorúság mellett még volt két meghatározó érzés bennem több, mint egy éven át. A félelem és szorongás. 

Ugyanis anyu még 5-6 hónapig velem volt, annak ellenére, hogy eltemettük. Ez új élmény volt, mert apu eltűnt már a halálakor.
Ott volt reggel, amikor az ágyamra feltettem az ágytakarót, emlékeztetve rá, hogy amikor kislányként rám maradt a dupla ágy bevetése, melyre falusi szokás szerint felhalmoztam a dunyhákat, aztán ráterítettem az anyu által horgolt hatalmas és gyönyörű ágytakarót, feladatom lett volna szépen elegyengetni az oldalát és tetejét ennek az építménynek. Sosem sikerült úgy, ahogy azt ő, vagy akár a nővérem megcsinálta. Pedig utóbbi még a trükkjét is megmutatta. A hosszú nyújtófát használta a simára igazításhoz. Én nem voltam sem elég magas, sem elég erős ahhoz, hogy alaposan lenyomjam a duzzadó dunyhákat. Minden áldott nap utánam igazította valamelyikük, hogy a látvány tökéletes legyen, én pedig naponta szégyelltem magam a sikertelenségemért.
Ugyan most együtt derültünk azon, hogy a dunyhák eltűnésével ez a gondom megszűnt, mégis valahogy furcsa volt, hogy minden reggel végignézi anyu az ágyazás folyamatát és kommentálja. Ugyanígy ott volt, mikor mosogattam, szintén emlékeztetve rá, hogy alig 10-11 évesen, amikor ebéd után mosogattam a hat tagú családra, azt gondoltam, hogy a fedőknek elég a tetejét elmosni, hisz azok nem érintkeznek az étellel, legfeljebb a tetejük porosodik. Egyszer aztán a törölgetés során csupa piros zsír lett a konyharuha, mert az aznapi gulyásleves gőze bizony rajta maradt. Egy életre megtanultam, hogy a fedők nem csak hasznosak, hanem piszkosak és zsírosak is főzés után, tehát alapos mosogatást igényelnek. 
Számtalan ezekhez hasonló élményem volt tehát anyuval. Eleinte örültem, hogy ott van, hogy nosztalgiázunk, kuncogunk, esélyem volt jó pár gyermekkori élményem felidézésére. Egy idő után viszont felmerült a kérdés, hogy most már mindig így lesz? Sosem leszek egyedül? Ijesztő volt a gondolat. Mi lesz a számomra oly fontos önrendelkezéssel és szabadsággal? 

Amikor aztán előkerültek nővéremék padlásáról a családi fotók, kettesben átválogattuk őket, együtt emlékezve, majd egyszer összebeszéltünk vele és öcsénkkel, így együtt mentünk el a temetőbe, anyu tényleg "elment". 

Volt egy másik, ennél jóval hosszabb ideig tartó félelmem is.
Mácsai Pál szájába adták a Terápia című sorozatban apukája halála kapcsán azt a két mondatot, hogy: "Többé már nem leszek senkinek a gyereke. Már nincs senki köztem és a halál között."
Nagyjából két héttel a temetés után hallottam ezeket a mondatokat, melyek mellbe vágtak, mert pontosan kifejezték azt, amit éltem. Ugyanis folyamatosan halni készültem én magam is. Amikor lépcsőn mentem lefelé, a 2., 3. foknál rendszerint megszédültem és elfogott a pillanatnyi pánik, hogy lezuhanok. Utcán átkelve egy hirtelen felbukkanó, gyorshajtó autó által való elüttetéstől tartottam.
Előre sajnáltam magam, hogy sosem találkozhatok majd az unokáimmal, mert nem élem meg a születésüket. Az önsajnálat mellett ez komoly szorongást is okozott. 
Ami pedig a legbizarrabb megnyilvánulása volt a szorongásnak, hogy őrült tempóban igyekeztem befejezni a hímzést, amin éppen dolgoztam, hogy elkészüljek vele, mielőtt meghalok. Kétségbeesetten gondoltam öltögetés közben arra, hogy az a rengeteg minta és fonal, ami rám vár még, sosem kerül használatba, mert bármely nap bármely pillanatában megszűnhetek élni. 
Nevetséges? Az. Őrületes átélni? Igen. 
Nem segített az a gondolat sem, hogy ha ezt még forgatókönyvben is megírják, szakemberek tudnak az élmény létezéséről, akkor ez a gyász folyamatának viszonylag általánosan tapasztalt része lehet. Az sem segített, hogy néhány embernek eleinte félve, később nyíltan beszéltem a félelmeimről. A szorongás maradt. Megerősítődött a gondolattal, hogy a félelem komoly teremtő erő. 

14 hónapon át vártam minden pillanatban bekövetkezhető halálomat anélkül, hogy annak lehetségességéhez a korábban bennem lévő elfogadás csatlakozott volna. Helyette a félelem, időnként rettegés volt a megélésem. Mert a tény elfogadása helyett a várakozás töltött el éjjel-nappal.

Gyász 1

 

Két ilyen fotónk van, az egyiken anyuval, a másikon apuval nézünk a kamerába. Jellemző módon az összes régi fotót apu őrizte meg, halálakor nővéremék mindent bedobozoltak és feltettek a padlásra, mert a friss gyász és a nagy család körüli tennivalók nem adtak időt a holmi átnézésére. Amikor aztán anyu is meghalt, öcsénk hiányolni kezdte a képeket. Miután sógorom meglelte őket egy méretes dobozban, nővéremmel hosszú órákig szortíroztunk, nevettünk, sírtunk, míg átnéztük őket. Sokat tanácstalankodtunk bizonyos felvételek kapcsán, mert bizonyos embereket nehezen tudtunk beazonosítani, hisz a képek egy része még születésünk előtt készült. 

Valójában nem is erről akarok írni. Hanem arról, hogyan tanítottak engem mindketten még halálukkal is magamról, az életről.

Apu. 

Miután kijöttem a monodrámámból és elkezdtem magamat kevésbé homályosan látni, azt gondoltam, én biztosan nem hagyományos módon gyászolok majd. Nem öltözöm feketébe, nem járok majd örökké a temetőbe. 

Megdöbbentem, hogy apu távozásakor a leg magától értetődőbb dolog volt nem csak a temetésre, hanem minden áldott reggel gyászt ölteni. Úgy tapasztaltam, hogy ez a ruha gyengéden, szelíden veszi körül a testem és lelkem, megóv attól, hogy bármi egyéb fájdalom hozzám férjen ezekben a hónapokban. Segített a feldolgozásban, elengedésben. Nem kellett "csinálnom", éreznem a gyászt, az tette bennem a dolgát, a ruha pedig védett.

Ami pedig a konkrét üzenetet illeti: A temetésről hazafelé tartva az M1-en tiszta idő lévén egyszer csak ráláttunk a Pannonhalmi apátságra. Akkor belém hasított a felismerés, milyen végtelenül vékony a határ élet és halál között. Nincs is szavam a pillanat azon tört részére, amikor megtörténik a váltás. Apu megreggelizett, megtisztálkodott, friss ágyneműben, friss pizsamában a mindig zsebében hordott fésűvel többször végig szántotta a  haját, becsukta a szemét, hogy "hunyjon egyet" pihenésül és nem ébredt fel többé. A látogatásomat másnapra beszéltük meg.

A pillanat tört része. Kiszámíthatatlan. 

Tehát igen fontos, hogy addig szeressünk, amíg van kit. Addig öleljünk, simogassunk, mondjuk ki a szeretet szavait, amíg a másik ott van, itt van. Miatta, hogy biztosan tudja. Magunk miatt, hogy aztán ne maradjon önvád, amiért csak terveztünk, de nam cselekedtünk.

Megtanultam szeretni.

Anyu. 

Ő maga nagyon nem szeretett feketét viselni, mert akkoriban nem volt divat, csak a gyász jeleként hordták a nők és őt a veszteségre emlékeztette. Szóval szinte megtiltotta nekünk, hogy az ő halála után gyászba öltözzünk, meg azt is, hogy rendszeresen járjunk a sírjához. Nem is volt olyan magától értetődő hosszú hónapokig hordani a gyász ruháját, mint apunál. Ellenben beindult nálam a temetőbe járás. Ahogy sok éven át rendszeresen vonatra ültem, hogy lássam, öleljem, simogassam,  ez az igény megmaradt bennem, csak most már a sírnál tudok vele találkozni. Ahogy előtte finom falatokat, új ruhákat, friss illatokat vittem neki, most friss virágot viszek az illat és szépség miatt. A bennem feltámadó sürgetés sűrűsége és ereje az, amin le tudom mérni, hol tartok az elengedésben. 
Az ő üzenete: (erről már írtam) A temetése utáni napon mosogattam éppen, amikor egyszer csak a bal vállam mögül meghallottam a hangját, amint azt mondja - Megtanultál szeretni, babám, most ideje megtanulnod örömtelien élni.

Tanulom. Valójában ezt úgy tudom csinálni, hogy az apu féle üzenetbe beleteszem önmagam is. Azaz magamat is addig tudom szeretni, amíg itt vagyok. Magammal kapcsolatban sem elég csak tervezgetnem, ígérgetnem, hanem cselekednem is fontos a lehető leghamarabb. 

Tanulom a készséget, hogy elinduljak, hogy megtegyem, hogy megvegyem, hogy elkészítsem, hogy megfőzzem, hogy elkezdjem, hogy kimondjam, hogy érzékelhetővé tegyem, stb. A készséget, hogy a magam jólétét is válasszam, még akkor is, ha egy általam mélyen szeretett másik lény társaságában vagyok.

Köszönöm!