Tűzönjárás

A fenti képen Ken Cadigan látható. 1992-ben az ő csoportján kezdtem meg annak kutatását, ki is vagyok én, nem csak szellemi, hanem lelki, sőt személyiség szinten is. Sokat tanultam tőle, nála, mert sokféle módszert használt a csoportjain.
Az egyik legfontosabb dolog ezek közül az volt, hogy egy csoportvezető is része a csapatnak, melynek átmenetileg vállalta az instruálását. Ő gyakran "beült" a kör közepére, hogy saját belső témáján dolgozzon, ezzel teremtve meg számomra az egyenrangúság élményét. Megmutatta tudása, hozzáértése mellett azt is, hogy esendő ember. Van, ahol többet tud nálunk, van, ahol kevesebbet. Nekem például szolgált. Akkoriban is elismerést szült bennem, de igazán mostanában fogom föl, saját csoportjaimon, ennek jelentőségét.

De most valami másról szeretnék valójában írni. '94-ben, Zánkán vezetett Ken egy tűzönjárást. Ami nála többet jelentett, mint végigsétálni jó társaságban a 700 Celsius fokos parázson.
Együttlétünk 2 és fél napos volt, ahol az első és a második nap nagy része arról szólt, hogy lélekben és mentálisan felkészüljünk arra, ami jön. Megkerestük félelmeinket, szenvedélyeinket, melyek visszatartanak bennünket dolgok szabad megélésében. Egyre közelebb és közelebb kerültünk ezekhez az elakadásokhoz, (talán) még azt is felfedeztük, miként szolgálnak ezek bennünket. Erre azért volt szükség, hogy amikor lerakjuk ezeket a terheket, az valóban tudatos választásból történjen. Ne valami ellen, hanem valamiért tegyük azt.
Ezután elindultunk a környező. fával borított területre, hogy a meglevő tölgyfarönkök mellé hullott, száraz fát is gyűjtsünk, jelképezvén, hogy amit most magunkból kiégetni kívánunk, az már "tűzre való".
Közösen raktuk meg a nagy mágylyát, aztán Ken meggyújtotta. Körben ülve, némán, még mindig önmagunkra és témánkra koncentrálva néztük, ahogy a hatalmas tűz elemészti a fát, és amikor eljött az ideje, bedobtuk a lángok közé céduláinkat, melyekre korábban felírtuk elhagyni kívánt cselekvési módjainkat. Meglepett, hogy az, ami számora eddig olyan nagy jelentőséggel, súllyal bírt, milyen pillanatok alatt válik semmivé, könnyedén felröppenve a forró légáramlatban.
Amikor pedig már csak izzó parázs maradt a hatalmas farakás helyén, azt gereblyével, lapáttal rátermett férfiak szétterítették a földön, egy kb. 2 méterszer 3 és fél méteres területre. Az emberek pedig elkezdtek sorba állni. Ki mikor volt kész, hogy átlépjen félelmein.
Én azt hiszem, nagyjából a tömeg kétharmadánál szántam el magam. A sorban még izgultam, és amint közeledtem a parázsszőnyeghez, félelmem is egyre jobban nőtt. De már nem attól a dologtól féltem, amit korábban leírtam, hanem a forróságtól, ami felém áradt.
Az első megdöbbenés akkor ért, mikor már nem volt előttem senki, csak a parázsszőnyeg, és a túloldalon Ken, aki kitárt karokkal várt rám. Mert egyszer csak már nem a félelem töltött el, hanem az elszántság. Nem emlékeztem rá, mikor éreztem ilyet utoljára... Így vettem egy nagy lélegzetet és elindultam. A talpam alatt gyönyörű színekben izzó parazsat kellemesen melegnek találtam, és csak mentem és tudtam minden egyes lépésemet, tudtam, hogy én választottam ezt az utat és láttam, hogy meg tudom tenni!
Értettem Ken boldog mosolyát, amivel magához ölelt a túloldalon. Az én arcomon ott volt annak a mosolynak a tükörképe.
Csoda várt rám a másik oldalon: felszabadult énem.

Felfogtam, hogy bármire képes vagyok, amit igazán szeretnék megtenni.

De még valamit. Azt is megértettem, hogy a félelem lehet a barátom, útmutatóm. Megmutatja, valójában merre szeretnék menni. Azóta a tűzönjárásnak erős a szimbolikája bennem. Számtalan esetben indultam neki dolgoknak, melyektől féltem, egy nagy lélegzetet véve, és derült ki a végén, hogy nemcsak, hogy nem dőlt össze a világ, de a túloldalon csoda várt.
Ráadásul többször előfordult az is, hogy összedőlt a világ. Az a világ, amiben addig éltem, ami már nem támogatott. Elkezdhettem az építkezést,  a jelenben engem segítő, engem szolgáló világ építését.

Amikor elindulok, sosem tudom, mi lesz a vége. Még olyan is van, hogy itt-ott megégetem magam. De vállalom a kockázatot, mert így lehet csak számomra öröm, megkönnyebbülés, szabadság és esély. Lehetőség a korábbinál teljesebb életre.

Akik szeretnek, tudják, hogy a hitvallásom: Félek és csinálom! (Megjegyzem, gyakran félek :).)

Köszönöm Ken Cadigan, hogy annak idején sokszor megtetted a hosszú (12000 km) utat az otthonodtól ide, Magyarországra, megadva ezzel nekem és még sok embernek a lehetőséget az önmagunkkal való találkozásra!