2019. szeptember 3., kedd

Lábjegyzet egy kapcsolathoz


Töprengek.
Még nem tudom, mire fut ki ez az írás.
Mégis, számomra ismeretlen oknál fogva, az a feltételezésem van, hogy ide kell írnom, ami majd kibomlik ...
EMK-val és emberi kapcsolatokkal foglalkozó emberként sokféle viszonyba keveredek másokkal.
Amikor elkezdtem, még védőnőként és utána is sokáig azt hittem, mindenkit meg kell szeretnem, akivel dolgom akad. Az EMK-val való munkám első 12-14 évében ezért aztán nem is volt túl sok munkám, mert nem bírtam volna több embert megszeretni. No, nem a szívem befogadóképessége szabott határt, hanem abban való határom, hogy adni tudjak. Mély, megértő és elfogadó figyelmet, gyengédséggel, a szeretet érzésével fűszerezve és együtt töltött időt. Főleg az utóbbit ...
Sok bűntudatot okoztam magamnak akkor, mikor valaki olyan fordult hozzám figyelemért, elfogadásért, akivel nem akartam magánemberi viszonyba is kerülni.
Az eszemmel hiába tudtam, hogy ez "nem követelmény", egyszerűen nem tudtam másként. Persze senkit sem küldtem el, de rengeteg energiát fektettem bele, hogy őket is valóban megszeressem. Várjam, hogy mikor jönnek már.

Aztán, saját gyógyulási folyamatom egyik stációjánál megszabadultam ettől a kényszerességtől. Megmaradt a gyengéd, megértésre és elfogadásra törekvő figyelem bennem a munkámban, de már nem kell szeretnem mindenkit minden áron. Valahogy szét tudott válni a munka- és magánkapcsolataim rendszere. "Jóban" már csak azokkal akarok lenni, akik családtagok, vagy barátok.
A család egyszerű, adott a vérvonal, illetve "beházasodás" :)).
De hogy lesz valaki a barátom?? Kutakodva magamban arra jutottam, hogy 1., ha valakivel van közös érdeklődési körünk, így osztozni tudunk valamely örömben, 2., megosztjuk egymással a szabad időnket, 3., ha megélem a kölcsönösséget az élet szebbé tételében, a figyelemben, odafigyelésben, megértési szándékban és elfogadásban. Ebből fakadóan egyenrangúságot és egyensúlyt élek meg a viszonyunkban.
Mindezek alapja rendszerint - egy ki tudja, honnan származó - szimpátia.

No és akkor belép a szeretet kérdése. Ami lehet (kevesebbszer) érzés és (többször) szükséglet, mely cselekedeteken keresztül elégül ki.
Én manapság úgy gondolom, hogy akkor élek szeretetben, ha mindkettőre képes vagyok egy kapcsolatban, és mindkettőt tapasztalom a másiknál felém.

No és most jutottam a precedensemhez :).
Van egy nő az életemben 12-13 éve. Ez idő alatt sokat dolgoztunk együtt úgy, hogy tanult nálam, járt a csoportjaimra, gyakorlókra, mert úgy találta, hogy az általam élt és mutatott EMK kell neki. Így hát sok időt töltöttünk együtt. Ma már ő is tovább adja a tudását másoknak, egymás mellett haladunk a nemzetközi akkreditációs folyamatban.
Rég óta kéri, akarja, hogy szeressem. A sok együtt töltött idő, energia alap is lehet(ne) erre. Időről időre érzek is szeretetet felé. Látva az elkötelezettségét, van, hogy meghatódom. Amikor éppen nincs bennem valamely cselekedete, megnyilvánulása kapcsán elfogadás, le is ülök és tisztázom magamat, hogy aztán, amikor újra találkozunk, a szemébe tudjak nézni, akarjam őt érteni és elfogadni.
De amit annyira szeretne, hogy szeressem, nem megy. Részben, mert a szeretet olyan megnyilvánulásait várja tőlem, ami nem az enyém. Pl., hogy amikor találkozunk, az arcom és szemem ragyogjon fel, kitörő örömmel köszöntsem, öleljem meg hosszan és szorosan, egy időre tegyek félre mindent és csak rá figyeljek, hogy elmondhassa, éppen mi tölti ki őt teljesen. Nahát ezt én még a hozzám legközelebb állókkal is ritkán teszem. Esetleg, ha hosszú ideje nem találkoztam velük és már nagyon-nagyon hiányoztak.

Tehát neki nem adom. Nem azért, mert nem szeretem, hanem, mert nem szeretem. Mert ahhoz, hogy én szeressem őt, vagy bárki mást, oly módon, ahogy azt ő várja tőlem, meg kell élnem előtte a kölcsönösséget, egyenrangúságot, egyensúlyt, az egymásra szánt szabad időt.
Vele pedig ez sosem volt. Nem csatangoltunk együtt az erdőben, nem beszélgettünk az éppen olvasott könyvekről, nem mentünk együtt moziba, koncertre, nem néztük együtt a napfelkeltét, vagy éppen -lementét, nem táncoltunk együtt az esőben, ujjongva a szivárvány láttán, vagy nem borzongtunk együtt egy jéghideg patakban gázolva. Sosem kérdezte meg, most éppen mit hímzek, kötök, vagy horgolok. Egyszer sem olvasta a blogomat. Arra sem emlékszem, hogy csak úgy valaha is megkérdezte volna: no és hogy vagy, Julianna.
Nincs alapom arra, hogy szeressem ...

Közben pedig fáj a szívem, amikor látom és hallom, hogy ő ezt mennyire igényli.

E pillanatban pedig örülök és megkönnyebbültem :). Mert rájöttem, hogy ezt pedig én nem kérdeztem meg még soha tőle: mit kapna abból, ha én úgy reagálnék rá, ahogy azt ő akarja ...
Eddig mindig úgy vettem, hogy a szeretet a szükséglete, mert ő ezt mondta.
Ugyanakkor most feltámadt bennem a kétely. Végre látom, hogy utánajárhatok, rákérdezhetek, hogy ő pontosan mit is kapna ez által - mert gyanítom, hogy ez inkább megoldás, kérés (érezzek úgy, mint ő), nem pedig szükséglet. Ha együtt kiderítjük a szükségletét, elengedhetjük a megoldáshoz való ragaszkodást és lehet, hogy tudok olyat tenni, vagy mondani, amitől ő (is) megkönnyebbül.

A kapcsolatunk megkönnyebbül :)).


Fotó: saját

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése