2015. augusztus 19., szerda

Miért félünk kérni? Válasz K. Móninak


Drága Móni!

Magamról több válaszom is van :).

Elsőre arra jutottam, hogy mivel féltem kérni, mindig csak akkor jutottam el kérésem kimondásáig, amikor az már annyira feszített belülről, hogy már nem is kérésnek hallatszott, hanem követelésnek. Az is volt. Mert olyan mély hiány táplálta kimondásához az erőt, bátorságot, amit (úgy gondoltam), most már muszáj kielégíteni. Mivel pedig elvárás ereje volt, magában hordozta a természetes kudarcot. Hisz még azok, akik szerettek és egyébként fontos szükségletük volt az életem szebbétételéhez való hozzájárulás, még ők is visszutasítottak, hisz az elvárást zsigerből elhárítjuk. Mivel szívből szeretnénk adni.
Még az is előfordult, hogy mire kimondtam a kérést, az úgy hangzott, mint nyuszika esetében a fűnyíróval (Medve! B.... meg a fűnyíródat!)
Tehát élből kudarcra ítéltem magam.

Ennek felismerése beindította a programot: kezdj el kicsiket kérni, aztán fejlődj, Julianna!
De még mindig nem ment.

Így jött a második kör. A felismerés: halálosan félek a visszautasítástól. Szó szerint halálosan. Mivel a nemeket nem tudtam az adott pillanatra vonatkozó kérésemre mondott nemnek hallani. Úgy hallottam, hogy a szükségletemre, tehát rám, az életemre mond nemet a másik.
Példák: ha a fiam nem jön le velem a piacra vásárolni, az  nem azért van, mert elmerült a munkájában, ahol feszíti a határidő, hanem azért nem jön, mert nem akar segíteni, azaz nem szeret engem.
Ha valaki, aki kérdezgette, mikor tartok tanfolyamot, most mégsem jelentkezik az aktuálisan meghirdetettre, nem azért teszi, mert hétfő esti családi programjai, vagy anyagi lehetőségei most ezt nem engedik neki, hanem azért, mert mégsem akar velem együtt dolgozni, tanulni, nincs bizalma, "kiábrándult" belőlem, még mielőtt megismert volna.
Így folytathatnám a sort a végtelenségig.
Mindez persze azért volt ilyen végletes, mert nekem létszükségletem a "választottság élmény" (mivel életem első, markáns élményei így hatottak rám).

Tehát erősen át kellett programoznom magam, hogy a nemet csak az adott pillantra vonatkozóan, a másikról szóló információnak halljam.
Ez új hozzáállás volt: amikor rájöttem, hogy a másik által kimondott nem nem rólam, hanem róla szól. Ráadásul valójában a bizalom megnyilvánulása. Ő bízik bennem, a kapcsolatunk erejében, ezért ki meri, tudja mondani, hogy: most nem, mert én ... . Bízik abban, hogy a szeretet, vagy legalábbis a szándék a kapcsolatra olyan erős közöttünk, hogy elbírja a pillanatnyi elfordulást. Hisz az elhangzó nem mögött ott van egy igen, melyet saját szükséglete kielégítésére mond.

Aztán jött a negyedik kör. Rendben, már nem gond a visszautasítás. De van-e jogom zavarni a másikat a személyes szoc. problémámmal? Nézzem már, mennyi baja van amúgy is! Most még én is öntsem a nyakába a magamét? Hol van itt az empátia?
Itt vagyok magamnak, van nekem erőm a saját szükségletem kielégítéséhez! Van nekem önbecsülésem!!!
A félelem itt a másik féltése volt. (Huncut ez, valahogy elintézi, hogy uralljon ;)!)
A feloldódást egy nem várt, hatalmas ajándék hozta meg. Ami akkora volt, hogy fel kellett fognom, tényleg van másoknak is olyan szükséglete, hogy hozzájárulni az élet ( most éppen az enyém) szebbé tételéhez.
Azaz, ha kérek, azzal azt az ajándékot adom a másiknak, hogy ezen igen fontos szükségletét kielégíthesse. Tulajdonképpen nem is kérek, hanem adok ;). Egy lehetőséget ...

Ahogy Marshall tanította nekünk: kérjünk azzal az energiával, ahogy a Mikulás hozza a csomagját: Hohohohó, itt vagyok, van egy csodás lehetőségem a számodra - most adhatsz valamit szívből!

Persze, nem megy mindig így :). De igyekszem ;)!

Szeretettel:   Julianna




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése