Boldog, gazdag, sikeres új évet Mindannyiónknak!

Amikor arra gondolok, hogy kezdő bloggerként is átlagosan havi 6-700 megtekintése volt az oldalamnak a Föld sok-sok pontjáról, örömöt és hálát érzek, mert megbecsülést, elismerést, biztatást kaptam ebből, KÖSZÖNÖM MINDENKINEK!

Ugyanakkor, ha az elmúlt évemre gondolok, akkor elégedett és boldog vagyok, mert mérhetetlen mennyiségű szeretetet adtam és kaptam, ezt is köszönöm minden embernek, aki részese volt 2014-ben az életemnek!

Amikor felidézem az évet és benne 3 gyermekemet, akkor meghatottá és hálássá válok, mert összetartozás, meghittség, szeretet töltötte ki számomra az elmúlt 12 hónapot, köszönöm nektek: Juli, Bori, Laci!

Amikor a tanfolyamokra gondolok, melyeket vezettem, akkor elégedettség és öröm tölt el, mert fejlődést, közös értékrendet, összetartozás-élményt élhettem át minden alkalommal, köszönöm azoknak, akik velem voltak!

Amikor azokra az emberekre gondolok, aki az év során felkerestek engem személyes problémáikkal, nehézségeikkel, akkor meghatott és hálás leszek, mert bizalmat, elismerést, az élet szebbétételéhez való hozzájárulás lehetőségét kaptam Tőlük, köszönöm!

Ha arra gondolok, hogy a 2 trénerképzős csoportomból többen szerették volna folytatni velem a munkát és ez történik is, akkor büszkeséget és elégedettséget érzek, mert együtt növekedtünk, fejlődtünk, tanultunk sok mindent ebben a folyamatban, köszönöm Nektek, kedves kollégák ;)!

Amikor felidézem, hogy az elmúlt évben világot is láthattam, nem is akármilyen módon, akkor meghatottság, hála, szeretet önti el a szívemet, köszönöm a 2 embernek, akik ezt lehetővé tették és a legfontosabbak számomra!

Amikor arra gondolok, mi mindent éltem meg kívül és belül ebben az elmúlt évben, akkor döbbent, büszke, elégedett és meghatott vagyok, mert az őszinteség, bátorság, következetesség, kitartás, önmegvalósítás iránti szükségleteimet látom kielégülni, köszönöm önmagamnak!

Végül pedig, amikor az előttem álló évre gondolok, akkor izgatottá, remény- és bizalomtelivé válok, mert vár a lehetőség, esély, kihívás, megmérettetés és kaland, köszönöm, hogy részem, részünk lehet mindebben!

Áldott, meghitt Ünnepet!

Szeretettel kívánok minden olvasómnak boldog Karácsonyt!

A szeretet ára

A szeretetről azt tanultam Marshalltól, hogy az esetek nagy részében szükséglet, csak időnként érzés.
Ha pedig inkább szükséglet, akkor, mint olyan, cselekvéseken keresztül tud kielégülni.
Ezt az EMK tanfolyamokon hangsúlyozom, tanítom, más alkalmakkor pedig sokszor beszélek róla. Mert igaznak tartom.
Amikor kifejezzük a másiknak, mint szükségletet, akkor ő érteni fogja, mi zajlik éppen bennünk. Ugyanakkor magunknak kell tudnunk, hogy az adott pillanatban mely cselekvésből, vagy szóból tudnánk megkapni. Mint szükséglet, mindannyiónké, ott azonosak vagyunk egymással. Aztán következik mondatunk negyedik része, a kérés. Ott pedig jön a szóródás, hisz a megoldásban mérhetetlenül sokfélék vagyunk.
Van, hogy egy ölelés, van, hogy egy szál virág, néha a néma meghallgatás, máskor a felgyűlt piszkos konyhai edények elmosogatása, egy csésze tea a számítógép mellé, meleg vacsora fáradt és éhes kedvesünknek, élvezettel együtt töltött idő, apró, vagy nagyobb ajándék, ha megkérdi valaki, hogy vagyunk, egy mosoly, vagy éppen a fájdalom kimutatásának felvállalása az, amit szeretetnek fordítunk.

Az elmúlt egy évben valaki miatt erősen és sokszor kiléptem a komfortzónámból. Egy beszélgetésben azt mondtam neki, nem tudom ki miatt és mely történés következményeként olyan nehéz most a mi viszonyunk, de szívesen fizetem ezt az árat.
Akkor megdöbbentem a saját szavaimon. Megkérdőjeleztem az igazságukat.

Aztán pár napja egy régi ismerősömtől kaptam levelet, amiben azt kérdezte, hogyan sikerült kilépnem a "monodrámából", ahogy azt egy korábbi bejegyzésemben írtam. A neki fogalmazott válasz közben valami felsejlett bennem. Ugyanis azt írtam, hogy amikor egyszer csak kész lettem bevállalni a fájdalom kockázatát is azért, hogy részem lehessen a szeretetben, akkor kinyílt számomra az addig zárt világ..

Miközben ezt írtam, ráláttam, hogy igazat mondtam abban a bizonyos beszélgetésben. Akiket igazán szeretek, azokért kész vagyok fájdalmakat is bevállalni. Természetesen nem határtalanul és nem mindig, sőt, nem is mindenféle fájdalmat.
De amikor együtt vagyok valakivel és látom, hogy bizonyos cselekvéseit, önkéntelen rezdüléseit én fájdalommal reagálom le, ugyanakkor ez nem tántorít el mellőle, akkor tudom, hogy most bennem a szeretet éppen nem szükségletként, hanem érzésként van jelen.
Ami sokat elbír. Így szeretem gyermekként szüleimet, anyaként gyermekeimet, testvéreimet, jó néhány barátomat. Így egyszerű tudatosítanom ezekben a kapcsolatokban az EMK alapállítását, hogy az érzéseimért nem a másik, hanem egy (vagy több) bennem felbukkanó szükséglet a "felelős", ill., hogy igaz ez a másik félre is.

Tehát, a sok egyéb érzés mellett a fájdalmat is vállalom. Persze, kell, hogy legyen mellette még a kapcsolatban számomra öröm, megkönnyebbülés, boldogság, felszabadultság, csodálat, ámulat stb. érzés (azaz kielégült szükségletek) is. Ahogy a virágon megférnek egymás mellett a különböző színű szirmok.

Fontos a megfelelő egyensúly. 

Ugyanakkor a kölcsönösség is. Ha egy kapcsolatban, amelyben én így vagyok jelen, a másik azt mondja, hogy a könnyeimet látva mindig összeszorul a szíve, akkor is, ha azok tőle függetlenül hullnak, de ott marad velem és figyel rám - akkor tudom, hogy megéri. Mert a szeretet, mint érzés, mindkettőnkben jelen van!

Így szabadok lehetünk, lerakhatjuk a "viselkedés" kényszerét.
Köszönöm, hogy részem lehet ebben! Ez egy számomra igen fontos érték!

A félelem vége

Lassan született ez az utolsó rész bennem. Mert ahogy sok hónappal ezelőtt a trénerképzőn megfogalmaztam, abbahagytam egyszer, hogy féljek a haláltól, aztán, hogy féljek az élettől.
Vlszont megmaradt a félelem, hogy elveszítem a kapcsolatot azokkal, akiket szeretek. Az elmúlt hónapokban ráadásul többszörösen is aktuálissá vált ez a félelem az életemben

Mi van akkor, ha én kiállok magamért, a szükségleteimért, sőt azok számomra legideálisabb kielégítési módjáért is? Mert ezek a szükségletek olyan régóta éheznek bennem, hogy most nem tudok esetleg tekintettel lenni a körülöttem lévőkre? Nekik nemet mondok, hogy magamnak mondhassak végre igent?

Őszintén féltem, mi lesz, mert ezt ritkán próbáltam eddigi életemben, akkor sem igazán komoly dolgokban - talán a válásomat kivéve. Ahogy írom, ekkor szakítás is lett a vége. Tehát bizalomra okot nem adó tapasztalat volt. Akkor szabad nekem anyaként a gyermekeimnek nemet mondanom? Vagy a halákos betegséggel küzdő barátnak? Esetleg annak az embernek, aki a valaha kapott legnagyobb ajándékot adta nekem?

Tényleg sokáig kerestem a választ. Aztán egész közel leltem meg. Szeretett EMK-m segített ki a kátyúból. Meg a forró parázs emléke a talpam alatt.
Félelmetes elkezdeni önmagamat választani, de éppen ideje. Mert a többieknek is csak akkor fogok tudni tiszta szívből adni újra, ha már én rendben leszek. Tényleg nem éri meg a másikat magamnál jobban szeretni. Mert (aztán) megfizettetem és fizetem is az árát.
Ahogy sokáig fizettem a gyermekkori élmények kapcsán, a házasságomban és barátságokban is. Fizettem túlsúllyal, kedvetlenséggel, erőtlenséggel. a lelkesedés hiányával, zárkózottsággal.
Persze behajtottam a többieken is. A szüleimen konoksággal, késői felnövekedéssel, gyermekeim apján válással, a barátokon távolságtartással, néha számukra érthetetlen elhidegüléssel.
Szóval, miközben féltem a kapcsolat elvesztésétől, időnként annyira elegem lett a megalkuvásból, hogy én vetettem véget a viszonynak.
Tehát ez valójában nem működő megoldási mód.

Ezért szeretném mostantól másképp csinálni. Szeretnék inkább a pillanatban őszinte lenni, még akkor is, ha nekem ez félelmetes, a másiknak pedig esetleg fájdalmas, vagy érthetetlen. Mert valójában csak így van esélyünk arra, hogy megmaradjon a kapcsolat. Nem ebben a pillanatban, hanem hösszú távon.
Mert ha nekem sikerül megkapnom, megélnem, amire vágyom, akkor majd kész leszek újra őszintén odafigyelni és szeretni a másikat.
Először egyedül kell laknom, hogy újra akarjam az együttélést mással/másokkal. Először meg kell tudnom, milyen szokásaim vannak az egyedüllétben, hogy aztán tudjam, mit kínálok egy párkapcsolatban. Először ki kell derítenem, milyen értékeket teremtek és nyújtok én, hogy aztán őszintén és nyitottan tudjak elfogadni kincseket.
Ideje, hogy a magammal való kapcsolat megtartása fontosabb legyen minden lehetséges helyzetben, mint a másikba való kapaszkodás.
Tehát, azt kérem magamtól, mondjam meg, hajlandó vagyok-e minderre!
A válaszom pedig, hogy szándákomban áll ezeket megtenni. Amikor sikerül, majd örülök, amikor pedig nem (mert bizonyára lesz ilyen), akkor pedig igyekszem megértően megsímogatni a vállam, hisz sok-sok éves gyakorlatot nehéz egyik pillanatról a másikra megváltoztatni.

Akkor talán színes virágot hoz majd a fenyő és ezzel lehet, hogy elfogadhatóbbá válik: ... a tűlevél időnként bizony szúr.

Félelmeim manapság

Ez a kérdéskör a félelemmel kapcsolatosan Mauin kezdett el foglalkoztatni, idén májusban.

Először az erősen visszacsapodó parti hullámzásnál, amikor Z. szorosan fogva a karomat, a hátamat is megtámasztva igyekezett engem kisegíteni a partra, aggódva, hogy a víz szívó ereje miatt nem tudok kijutni. Ezt a kéretlen segítséget tapasztalva ingerült lettem. Mert bennem nem volt félelem. Tudtam, hogy valahogy megoldom a partra jutást egyedül is.
Aztán egy folyó mentén felfelé haladva a vízesések során, a meredek falon kötelekbe kapaszkodva, később pedig, egy függőleges sziklafalnál, kezdetleges, foghíjas létrán felmászva lehetett továbbjutni. Hallgattam az iránymutatók figyelmeztetéseit, utitársam kétkedését, fel tudok-e menni ezeken a helyeken, bennem is megjelent a bizonytalanság. Még nem láttam az akadályokat, csak hallottam róluk. Aztán, mikor szemben találtam magam a valósággal, akkor egy ideig nézegettem, miről is van szó, majd egyszer csak tudtam, hogy képes vagyok megtenni, így továbbjutni. Ekkor eltűnt belőlem a félelem.
Később, már ottlétünk utolsó napjain, ugyanezen a helyen, egy kb. 3 és fél méter magas szikláról ugráltam be nagy élvezettel a vízesés alatti medencébe. Mivel én szeretem ilyenkor, ha a víz felhajtó ereje hoz fel a felszínre, Z. pedig felúszik (ami sokkal gyorsabb), mindig tovább tartott a felbukkanásom, mint ami neki kényelmes volt.
Addigra már beszélgettünk ilyesmiről, így elhangzott a kérdés: Julianna, te mitől félsz?

Ott nem volt kész válaszom. Mert a kérdés főleg a fizikai dolgokkal kapcsolatban hangzott el. Arra jutottam, hogy a légszomjtól. Amikor valami miatt nem tudok levegőt venni, félelemmel tölt el. Ha ez olyankor van, amikor képes vagyok valamit tenni a légvételért, akkor könnyű helyzetben vagyok. De amikor nem látom, hogy a kezemben lehet a megoldás, akkor marad a félelem.

Azt is megláttam, hogy rendszerint felbukkanó félelmeim nagyrészt nem első kézből valók. Azaz, mint a gyerekek, ha egyedül kerülök szembe a parázsszőnyeggel, sziklafallal, kötéllétrával, mélységgel: felmérem a helyzetet és nekivágok. Vagy más megoldás után nézek, mert magától értetődően felfogom és elismerem fizikai határaimat. Néha pedig elfogadom a kockázatot, ami a cselekvéssel jár ...
Amikor viszont mások már hamarabb kifejezik nekem aggályukat, bizonytalanságukat, félelmüket, az hat rám.
Ebben az esetben kell némi idő, hogy eljussak a saját válaszomig a feladattal kapcsolatban, "kipucolva" fülemből, szívemből a hallottakat. Fontos letennem a mások érzéseiért való felelősségvállalást. Különben ott ragadok, nem lépem meg a (talán) megléphetőt és még sokáig visszhangzik bennem: meg kellett volna próbálnod!

Na, ennek a belső hangnak a felbukkanásától igazán félek. Mert ilyenkor csak részben, vagy egyáltalán nem figyelek arra, ahol, amiben vagyok, mivel ez a hang leköt.
Azaz elveszik a kapcsolat magammal mindaddig, míg oda nem figyelek rá(m).

Arra jutottam a hetek-hónapok óta tartó kutakodás során, hogy a kérdére adódott válaszom:
Én attól félek, hogy elveszik számomra a kapcsolat. Magammal, vagy/és a másik emberrel.

Ez komoly félelmem. Főleg, ha elhiszem, elfogadom, hogy nem tehetek a kapcsolat megtartásáért. Ha a másik valamiért elzárkózik.
Találhatok az okaival kapcsolatban magamban megértést és elfogadást, a félelem, fájdalom attól még megmarad. Ebben az esetben a "nem"-et képtelen vagyok jelen idejűnek hallani. Ilyenkor nagyon is "spirituálissá" válok, azaz csak a jelen van számomra. Márpedig, ha a jelenben nincs kapcsolat, akkor ez az örökkévalóságot jelenti.
Jöhet, de hiábavaló a tudás, hogy az idő nem létezik, csak a mi fejünkben :).
Emlékeztethetem magam, hogy én is túl szoktam jutni a teljes elzárkózáson, még akkor is, ha az esetleg éveket vesz igénybe. Nem segít.
Most szeretném a kapcsolatot. A másikat az életem részének tudni. Hisz nem tudom, lesz-e 5 perc múlva, vagy holnap, vagy jövőre! Ezért aztán az sem megoldás, ha igéretet kapok a későbbi folytatásra. Minimum a kapcsolat felvételének pillanatnyi esélye KELL nekem!

Ezt látom a gyermekkori történéseknél; amikor felidézem minden egyes elválásunkat a randizós időszakból későbbi férjemmel; manapság, ha a gyermekeim elutaznak; egy élvezetes beszélgetés lezárásakor; ill. amikor valaki, aki fontos számomra, azt mondja, most nem találkozhatunk, beszélhetünk egy ideig.

Nekem ez a megsemmisülés.

Aztán persze, ahogy telik az idő, meg tudom látni, hogy ez a jelen valósága, megszületik az elfogadás (vagy beletörődés?). Az embertől, helyzettől, az elengedéskor érzett fájdalom mértékétől függően kész vagyok újra kapcsolatot építeni, vagy sem. Tehát a kapcsolat elvesztésekor érzett fájdalomtól félek igazán!?

Marshalltól azt tanultam - amit aztán a tapasztalat is igazolt -, hogy egyféleképp érezhetem magam biztonságban: ha tudom, vagy legalább bízom benne: képes vagyok a felmerülő gondokkal, történésekkel, feladatokkal mit kezdeni. Mivel a kapcsolat elvesztésekor érzett fájdalom miatt sokáig képtelen vagyok továbblépni, magamhoz szeretettel fordulni (rendszerint hibáztatom ugyanis magam), nincs meg ez a bizalom bennem.
Egyenlőre marad a fájdalom, tehát marad a félelem...

Erőszakmentes kommunikáció közelebbről

Immár nagykorúvá váltam, ha az Erőszakmentes Kommunikációt tekintem. Pünkösdkor letelt a 18. év első találkozónk óta Marshallal. Azóta gyökeresen megváltozott az életem.

14 éve tanítom is mindazt, amit tudok róla és saját tanulásom is folyamatos, hisz minden egyes csoporton új és új dolgot fedezek fel, ami csiszolja tudásomat.

Most az általam vezetett gyakorló csoportokat, klubokat szeretném azok figyelmébe ajánlani, akik már rendelkeznek EMK alapismeretekkel.

Minden másosik hétfő délelőtt fél 10 és fél 1 között, immár két és fél éve jövünk össze azokkal, akiknek nap közben van inkább idejük. Ebben az évben a páratlan heteken. 

Esti gyakorlásra pedig velem mostantól minden kedden 18-21 óra között nyílik lehetőség. Ugyanis októberben lezáródott egy fontos szakasza az életemnek: bezártam négy és fél éve működő Isteni Hancúr névre hallgató női klubomat. Míg valami újba fogok, gyakorolhatunk ;). EMK-t! Első összejövetelünk nov. 11-én este lesz. Helyszín most is a Kikötő.

Szeretettel várok minden érdeklődőt! Sajnálom, hogy a keddek ütköznek az EMK Caféval, de ez az egy hétközbeni estém, amit fel tudok ajánlani.

Helyszín: Bp. XIII. Hegedűs Gy.u. 49-51. 1/1. 20-as kapucsengő

Részletekről itt a blogon megjegyzésben, FB-on privát üzenetben, vagy e-mailben: jszentpeteri@yahoo.com (tárgy EMK gyakorlás) érdeklődhetsz!

Kerítések, határok, félelmek

Gondoltam, folytatom  félelmeim kialakulásáról szóló sorozatomat, amikor rádöbbentem, hogy a következő élményem, mely ehhez a témához kötődik, szintén egy kerítéssel kapcsolatos. Ez a tény meglepett és megdöbbentett.

Még mindig kislány voltam, bár már iskolás. Akkoriban egyik héten délelőtt, másik héten délután jártunk iskolába (szombaton is, legalábbis a délelőttös héten). Így történhetett, hogy egy délutános héten, miután elkészítettem a házi feladatot, volt időm még játszani az ebéd elkészültéig. Persze, ősz lévén, mivel az időjárás engedte, kint a szabadban. A lakóterületünk pedig egy oldalról magas (kb. 170 cm) kőkerítéssel volt szegélyezett, ami pont a házunk bejáratával szemben indult. Az elejét megviselte az idő és a gyerekek, így a kiálló téglákon könnyen fel lehetett mászni a tetejére, melyen a kőkoszorú nagyjából 40 cm széles volt. Ez a szélesség egy gyereknek nagyon könnyen járható "járdát" képezett.
Természetesen anyukám által tiltottan, nem szabadott felmennem és mászkálnom rajta. Párszor már leparancsolt róla és ezen a napon is, mikor elindultam kifelé, utánam szólt, hogy a kerítésre eszembe ne jusson felmászni, mert veszélyes.
Ugye tudjátok, mi következik :). Természetesen felmásztam a tetejére és ott sétálgattam másod magammal, mert Varga Tibi, aki osztálytársam volt és szintén a házunkban lakott, jó társam volt ebben. Mindaddig nagyon jól mulattunk, míg elért hozzánk anyukám kiáltása. Engem keresett. A "lebukást" elkerülendő Tibi leugrott a házunkkal ellentétes oldalon. Én ezt korábban sose tettem, mindig inkább a biztonságos lemászást választottam a kerítés elején. Most viszont ott volt a dilemma, hogy ha visszasétálok, anyu meglát és kikapok - vagy ugrom. Míg tébláboltam, Tibi haza futott. Ott álltam egyedül és azon töprengtem, melyik rosszat válasszam: az ugrást, vagy anyu haragját. Az ugrás tűnt a kisebb rossznak. Mivel addigra már elég sok idő eltelt gondolkodással, nem néztem meg alaposan, hova ugrok. nem is tudtam, hogy kellene. Így valami kövekre érkeztem. A bal lábam ujjaiba fájdalom hasított. Valami történt velük. Nem voltam képes felállni. Szépen, guggoló helyzetben visszaaraszolgattam a házunkig, a hosszú folyosón az ajtónkhoz. A kilincset így nem értem el, csak kopogtam. Anyu ajtót nyitott, döbbenten nézett rám. Nem kellett megszólalnom, tudta, mi történt és azonmód kaptam egy hatalmas pofont.
Nem tudom, mi fájt jobban, a lábam-e, vagy az a pofon.

Sokféle módon dolgoztam ezzel a történéssel az évek során.
Mivel anyukám szeretete, a köztünk lévő kapcsolat nekem mindig is vezérfonal volt az életemben, első körben évtizedekig csak azt láttam, hogy ettől fogva ő hol a nyakába ültetve, később ebbe belefáradva a szomszédoktól kért babakocsiban tolva vitt iskolába és cipelt fel az osztályterembe. Mert 6 hétig gipszben volt a lábam. Az iskolából meg ilyen sokat nem lehetett mulasztani. Szóval a hős anyai helytállás maradt meg sok-sok évig.

Aztán megértettem, hogy az a pofon első, tehetetlen, féltő, kétségbeesett reakciója volt. Ettől még jobban nőtt a megbecsülésem iránta. Hisz az irántam való szeretet miatt esendő volt.

Aztán, azon a bizonyos tűzönjáráson ráébredtem, hogy hatott ez a történet másként is. Hosszú időre abbahagytam kedves foglalatosságomat, a határok, kerítések szeretetét, annak tudását, hogy azok jelzésül szolgálnak arra, valami meddig terjed. 8 éves koromig nem tekintettem őket áthághatatlan akadálynak, csak jelzésnek. Élveztem, hogy bejárhatom, felfedezhetem őket, az általuk körülkerített és a rajtuk kívüli világot.
Innentől kezdve viszont minden határ, kerítés félelemmel töltött el, mert tiltásnak vettem. Annak a figyelmeztetésnek, hogy mögötte, rajta túl veszély vár. Egy "pofon", a szeretet elvesztésének biztos esélye. Onnantól kezdve nekem ilyen jelzésül szolgált a fehér, vagy kék köpeny (még ha az egy bolti eladón volt is), az egyenruha, a közlekedési lámpa, a zebra, egy csukott ajtó, egy felemelt hang, de főleg a harag, düh megnyilvánulása. Emlékszem, Budapestre kerülésem után kb. fél évvel láttam egy utcán veszekedő párt - fizikai rosszullét környékezett utána még egy óra múlva is. A rettegésről nem is beszélve.
Már féltem a kinti világtól...
A rajtam kívüli világtól.
Bezárkóztam magamba 8 évesen.